„Szegény gazdagok”

Molnár T. Eszter: Hidegkút

Totth Benedek Holtversenyével (2014) és Mohácsi Árpád Párizsi befutójával (2021) helyezhető egy sorba Molnár T. Eszter Hidegkút című regénye. Előbbivel a kamaszdevianciák, utóbbival a budapesti értelmiségi középosztály kiüresedett és problematikus életvezetésének ábrázolása rokonítja. Közös vonásuk, hogy hőseik életét családi traumák, titkok és bűnök terhelik, amelyeknek feloldatlansága nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és torkollik végül tragédiába. Amíg azonban az előbbi két regény közösségi térben mutatja be szereplőinek (a gimnazista fiúk, illetve az egykori örs tagjainak) magatartását és intellektuális összeomlását, addig Molnár T. Eszter elsősorban belső perspektívákat mozgat, azt tárja elénk, hogy mi játszódik/játszódhat le az egyén lelkében. A négy főszereplő közül Attila és a valamikor ismert író, ám az elbeszélés jelen idejében már demens Edit nagyanya szólal meg egyes szám első személyben, míg Simon és Barbara gondolatait, egy kicsit távolítva, külső elbeszélő közvetíti. A rövid fejezetek egyetlen nap pontosan jelölt időintervallumait jelentik, és a négy szereplő váltakozó beszédét, monológjait rögzítik.

A bomlott elméjű nagyanya szerepeltetése és beszéltetése két okból fontos a válságba került, a problémáit megoldani képtelen Czobor család történetének kifejtésében. Egyrészt azt mutatja meg, hogy a gyerekkori abúzus, amennyiben elmarad a rehabilitációja, milyen mértékben képes a személyiségfejlődés, a felnőtté válás, a családalapítás és a szülői feladatok ellátásának gátjává válni, másrészt Juli, a házaspár rejtélyes körülmények között balesetet szenvedett idősebb gyermeke mentális állapotának örökletes összefüggéseire lehet következtetni belőle. A kettejük közötti hasonlóságra sajátos módon épp Attila, a család személyiségzavarokkal küszködő, a testvére halála óta néma (totális mutizmusban élő), ugyanakkor rendkívül manipuláns, barátait (a digitális eszközök és egyfajta közösen kialakított gesztusnyelv révén) eleinte kisebb-nagyobb, végül szörnyű bűntettekre is felbujtó kisebbik gyermeke reflektál: „[…] ők ketten nem is különböznek olyan nagyon” (167.).

  A Hidegkút – az író állítása szerint – eleinte csak munkacímként, a regény térbeliségét jelölve funkcionált, majd miután értelmezte a benne rejlő metaforikus jelentéseket, ezt választotta a regény főcíméül is. A családi, szülői mintára mint forrásra mutat rá, ami főleg Barbara családjában hiányos és álságos, amit hidegnek is nevezhetünk. A gyermekkorában bántalmazott Edit ugyanis később hiába lett többkötetes, közismert író, megbecsült közéleti személyiség, viharos szerelmi élete, tárgyfétise és látszatokba kapaszkodó lelki egyensúlya miatt képtelen volt a helyes életvezetési modell és tudás átadására. Az idősek otthonában vegetáló, nagyészt már széthullott tudatú, többször a szarról, illetve a szarási ingerről elmélkedő asszony kitisztult pillanataiban visszaemlékszik múlt életének egy-egy epizódjára, többek között arra, amikor matematikus barátja egy hétre bezárkózott a vécéjükbe, ezért lányával bilibe voltak kénytelenek üríteni, aminek tartalmát becsomagolták, és levitték a kutyafuttató melletti konténerbe. Azért van jelentősége a banális történetnek, mert a tipikus álmegoldások példáját jelenti, amilyenek majd garmadával fordulnak elő Barbara felnőtt életében.

Úgy tűnhet, Barbara súlyos betegsége, a vele járó félelem és fájdalom sodorta a szakadék szélére, majd Juli balesete és halála, illetve az Attilára vetülő gyanú (hogy ő lökte le testvérét a toronyból) taszította a válság mélyebb bugyraiba a családot, ami a szülők válásához, ugyanakkor valamiféle se vele, se nélküle állapothoz vezetett közöttük. Barbara múltra, illetve saját anyai szerepére vonatkozó gondolatai azonban azt mutatják, hogy korábban sem volt minden rendben. A Juli (és kezdetben egyáltalán nem Attila) okozta gondokat képtelen volt hatékonyan kezelni. Nem hangzanak el rá vonatkozó konkrétumok – lehet, hogy maga sincs tisztában vele –, milyen magatartásproblémákkal is küszködött a lánya, de a leírt tünetek és esetek arra engednek következtetni, hogy ez az autizmus valamelyik válfaja, feltehetően Asperger-szindróma lehetett: hiperaktív volt, kórosan felfokozott figyelem- és szeretetigény, önimádat jellemezte. A férj, Simon öngenerált elfoglaltsága, kicsapongó életmódja és szülői felelősségvállalásra képtelen magatartása miatt Barbara teljesen egyedül marad; megfelelő szülői kompetenciák hiányában a szőnyeg alá igyekszik söpörni a bajokat; látszatmegoldásokhoz folyamodik. Amikor például az óvónők figyelmeztetik Juli elfogadhatatlan viselkedésére, amivel halálra szekálja még a barátnőit is, az asztalt verve utasítja el az észrevételeket. Amikor emiatt senki sem jön el a születésnapi ünnepségére, a családot és ismerőseiket angazsálva rendez (ál)bulit számára. Mindeközben Attila nevelésére már nincs ereje, érzelmileg teljesen elhanyagolja, Simonra hárítaná – ha lehetne – a feladatokat; igyekszik nem látni és nem hallani jelenlétét.

Juli legpontosabb diagnózisát is a „defektes”-nek gondolt Attila állítja fel: „Eleget filozofáltam azon, hogy Juli miért csinálta, amit csinált, és egy dologban biztos vagyok: nem akart meghalni. Szerintem fixen elhitte, hogy ő halhatatlan. Kicsit mindenki azt hiszi, anya is attól zuhant meg annyira, amikor kiderült, hogy beteg. A rákba végül nem sikerült belehalnia, de azóta is folyamatosan szedi a szarjait, játszik a halállal, hülyíti, hintázik rajta, mint Juli a kilátó korlátján” (195.).

Simon családjával – látszólag – minden rendben van: elismert és jólszituált értelmiségi szülők gyermeke, apja az ország egyik legkeresettebb nőgyógyásza. Régi birtokos família sarja, aki a rendszerváltást követően visszavásárolja elkobzott ingatlanjaikat, miként rendszeridegen elemként is sikerült anno beküzdenie magát, és diplomát szereznie az orvosi egyetemen – tökéletes, sőt, utolérhetetlen példakép. Ami hiányzik Barbara neveltetéséből, túlteng Simonék családjában. Igaz, hogy öccse, Dini, gyerekként is kezelhetetlen volt, felnőttként pedig semmilyen komolyabb hivatásra nem alkalmas, de a látványos megoldásokat kedvelő anya úgy oldotta meg a helyzetet, hogy már gyerekként castingekre vitte, minek köszönhetően előbb reklámszínészként élhette ki szereplési vágyait, felnőttként pedig sorozatszínészként keres jól, és élheti aranyifjúi életét. Dini elmismásolt alkalmatlansága miatt az összes szülői elvárás Simon felé irányult, aminek ő sohasem képes megfelelni: anyja szerint sem szakmai, sem anyagi téren nem halad elég hatékonyan előre. Mindez, azaz szülei állandó elégedetlensége, s ahogy őrlődik a karrierépítés és a gyermeknevelési plusz házastársi kötelességek között, Simont erőtlenné, bizonytalanná és meggondolatlanná teszi. Alkalmi kapcsolatokba, felületes viszonyokba menekül, nem képes felvállalni önmagát és tévedéseit. Séta közben nem felügyelt kellőképp a gyerekekre, a viselkedészavaros Julira és a vele állandóan konfliktusba kerülő Attilára, nem csak lemaradt tőlük (miként a bíróságon hazudta), hanem a közelükben sem volt: egy padon ülve az épp aktuális kedvesével chatelt. Ezzel azonban Attilára vet árnyékot, akiről Barbara mindvégig úgy véli, féltékenységből lökte le testvérét.

Amikor a fiú és a bandája a rendőrség látókörébe kerül, Simon már hiába próbál segíteni, megy vissza, és jön össze újra volt feleségével, sőt, az igazságot is bevallja, mi történt a kilátónál – már túl későn van. Barbara megtalálja (Juli érintetlenül hagyott szobájában) a bűncselekményekből származó tárgyakat, mi több, az is világossá válik, hogy a fiú nem egy, hanem két gyilkosság, valamint számos rablótámadás értelmi szerzője. A két felnőtt (bár ez szülői szempontból némiképp magyarázható) most is rossz döntést hoz: felelősségre vonás és gyógykezeltetés helyett inkább igyekeznek eltüntetni a nyomokat. A legdöbbenetesebb az, hogy tettüket Attila is mélységesen elítéli, lenézi és megveti őket.

Nincs ember, aki környezetében helyesen értelmezné Attila magatartását és lelkiállapotát, s mutizmusában nem a szánalmas, defektes személyt, hanem a rejtőzködő gonoszt látná. Talán csak Anett, Simon aktuális (közös gyermeküket váró) élettársa érzékeli a probléma súlyát, ám őt sértettsége és rossz kommunikációja, vádaskodásai és hisztériája miatt nem veszi senki komolyan a családban, miközben a nagyszülők, István és Lídia a maguk felületes gesztusaiban (például rajztáborba vitték a gyerekeket vagy épp természetgyógyászokat ajánlottak), a pénz és a kapcsolatok erejében hisznek. Emő, Barbara kórházban megismert barátnője és kolléganője a legmegosztóbb személyiség a történetben. Ő az, aki nyugtatókkal és kábítószerrel látja el a kemoterápia alatt szerzett függőségétől szabadulni képtelen Barbarát, aki falaz Attilának és hazudik az érdekében. Nehéz megérteni, hogy miért. Néha az az érzésünk, hogy saját gyermekkori önmagát látja a fiúban, máskor pedig az, hogy, mert már nem lehet gyermeke, anyai érzéseket táplál iránta, de az is lehet, hogy valamiféle furcsa, szeretem/gyűlölömféle vonzalom köti Barbarához.  

Molnár T. Eszter – Fotó: Bach Máté / Prae.hu

 A regény nemcsak az őt ért traumák, lelki sérülések, szeretetlenség, illetve a család által örökített rossz minták, beidegződések (esetleg örökletes hajlamok) nyomán gonosszá lett fiú történetét beszéli el, hanem erős kritikával illeti az ábrázolt társadalmi réteg, a térségi felső-középosztály életmódját és magatartását is. Ebben ugyanakkor nem egyedi, hiszen a bevezetőben hasonló narratívaként említett két regény és több másik is ezt teszi. Az viszont új rálást jelent, ahogy jelenkorunk társadalmi anomáliáira világít rá: például, hogy az egyén (itt leginkább Barbara) kiemelkedően jó anyagi helyzete vagy családja minőségi életszínvonala ellenére is milyen nagy mértékben maradhat egyedül a rázúduló bajban, például a betegségét vagy a gyermeke elvesztését követő depressziója során, vagy ha kiderül, hogy nem tökéletes, hanem mentális problémákkal küszködő gyermekek szülője.

Attila, noha látjuk és értjük azt az lejtőt, amelyen sodródva azzá lett, amivé – leközelebb talán akkor vagyunk az igazsághoz, ha szociopatát mondunk –, végül mégsem váltja ki belőlünk azt az együttérzést, amit bizonyos típusú krimik igen. Hiányzik ugyanis belőle a bűntudat érzése. Csak szimplán gonosz. A regénynek egyébként sincs köze a krimi műfajához, noha van benne bűntény, és megjelenik a nyomozó is, azonban személyisége és a nyomozás is másodlagos az ábrázolt lélektani folyamatokhoz képest.

Miként a kortárs filmekben igen gyakori: a történet befejezetlen, pontosabban nyitott marad. Nem tudjuk meg, csak habitusunktól függően találgathatjuk, Attila elkövette-e az eddigieknél is nagyobb bűnt, vagy csak egyszerűen megpróbál elmenekülni az igazságszolgáltatás elől. Ez utóbbi helyzetben látjuk utoljára.

Nem tudhatni, mennyire szándékos, illetve véletlen a névválasztás, de a Czobor család valóban egy ismert birtokos nemesi család volt Magyarországon, tékozló és egyben utolsó sarjáról, Czobor Józsefről (1702–1785) maradt fent a Caravaggio-anekdota: az ő felbecsülhetetlen értékű festményét varratta mentéje bélésébe, amikor 1000 aranyban fogadott, hogy ki jelenik meg az udvarnál a legegyszerűbb, de legdrágább öltözetben. Megnyerte a fogadást. A festmény megvásárlásáért anno eladta egyik uradalmát. Nevüket a mai bácskai város, Zombor régi neve, Czoborszentmihály őrzi.

Molnár T. Eszter: Hidegkút, Kalligram, 2022.

Hozzászólások