Karantén
(Quarantine)
A legrosszabb óra volt a legrosszabb évben,
a legrosszabb korszak legkeményebb telén.
Egy ember elindult a dologházból a feleségével.
Gyalog mentek – mindketten gyalog – észak felé.
A nő beteg volt az éhezéstől, nem bírta az iramot.
A férfi fölemelte és a hátára vette.
Így mentek nyugat, nyugat, majd észak felé.
Éjjel, fagyos csillagok alatt érkeztek meg.
Reggel holtan találták mindkettőjüket.
A hideg. Az éhség. A mérgező történelem.
De az asszony talpa férje mellkasán volt.
A testmeleg volt a férfi utolsó ajándéka.
Ne lépje át szerelmes vers ezt a küszöböt.
Nincs itt helye annak, hogy az érzéki test
könnyű örömeit találomra dicsérgessük.
Itt csak erre a kíméletlen leltárra van idő:
leírni, hogy együtt haltak meg 1847 telén.
Amit végigszenvedtek. Ahogyan éltek.
És azt, ami férfi és nő között van.
És a sötétséget, mely bizonyíték.
Sorok harmincadik házassági évfordulóra
(Lines Written for a Thirtieth Wedding Anniversary)
Valahol az eresznél kezdődött:
fenn a tetőn – a pala és csatorna
közötti boltozatszerűségen – egy kis rés.
Ezen keresztül a keletről jövő,
torony és part felől érkező eső –
benne az óceáni só emlékével –
lecsorgott az alatta lévő járdára.
Múltak, múltak, múltak
az évek, a kő változni kezdett,
szemcséje kikopott, viseltes lett:
engedett a lekerekedő gránit,
tehetetlenül befogadta magába
mindazt, amit a víz a kikötő hajóiról,
szárnyakról, ködről és foszforról közölt.
A mi életünk alatt történt: az eső,
a kő. Alig vettük észre. Itt az
alkalom, hogy rácsodálkozzunk:
mennyi, mennyi évet töltöttünk együtt –
csillagokra, fagyott ívben a fejünk felett,
olvadás robajára a levegőben,
kéken ránk meredő dombokra – végig
ott van ezekben, ami kopik, ami tart.
HORVÁTH IMRE OLIVÉR FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2022/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Végh Kata munkája.)
Hozzászólások