Mint két idegen
(jelenetek egy házasságból)
Régi barátok
Mint tekintet, fecseg a porta.
Csontos alföldi harangszó ülepszik.
Látszatra néhány tégla csak
a csevegés csupasz falában
a nosztalgia,
de a délután derekára jól látszik,
habarcs.
Bár a régi idolok, jó esetben,
villanyszerelők, azt már kellemetlen
hozzátenni, manapság.
Mások közös múltjával viaskodni
dőreség, felhasználni meg
kéregig hántott reflex.
Borgőzös tréfák házasságok
alig vállalható epizódjaiból,
csupa olyasmi,
amiről mindenki megfogadta,
azt már nem. A hangulat
ezzel együtt és ennek ellenére.
A süllyedésről úgyse készül
látlelet, anamnézis.
A férfiak morognak,
és ha maguk előtt is röstellik,
úgy hagyják félbe
az igényelt ölelés mantráját,
mint bármely más, pállott asztali témát.
A napok kóborolnak,
mint apró automata fűnyíró,
logikátlanul, megszállottan, zümmögve,
de végeredményben minden
egyforma hosszú,
és akár jó, akár rossz,
ugyanolyan.
Mindenképpen fejbe kell verni,
aki a lehetséges boldogságról,
a perspektíva mágiájáról,
a máshonnan nézés megváltó
metodikájáról szónokol.
Gazember
Mikor múlt el a valamire
várás megüdvözülése?
Hány kudarc volt feltétlenül szükséges,
hogy mindig lehúzva
maradjon a redőny?
Az erjedő vágott virág
édeskés hullaszaga
nyilván nem a gyomrom
sötétkamrájából szivárog,
de konokul kísér.
Néhány éve, egy elálló
haláltánc közben
egyszer azt álmodtam,
amiért ilyen hamar elveszek,
vigaszul valami átrajzolt
életvalóságban
fukar negyven évem
a mai eszemmel újrajátszhatom.
Tengernyi időmben hónapokat
öltem a tekergő
alternatívák szövésébe,
de bárhogyan is szépítem,
sosem lettem más,
csak gazember.
Megszaladt roló,
sötét sarok az időben.
Milyen siralmas,
ha ezzel az eredménnyel
a szívemben azért
nem vagyok gazember igazán,
mert félek.
Hősök
Az ígéretek földje itt van,
egy lakás az ötödiken,
kiégett izzók
őriznek benne valami
mozdulatlant.
Torlódik a férfimunka,
akár szívben és vesszőkosárban
a szennyes.
Az időzített oldalvágásokat
nem ütemezi stopper:
nincs alávalóbb indulat
az ösztönnél.
A játszmák liturgiája örök,
nehezebben mozdul,
mint a mise rendje.
Az önsajnálat mértékegysége,
formája, színe és mintázata
is egyedi, mégis
minden önző mozdulat
egyetemes íven kanyarodik.
Ismétlése tudás.
Aki nem kér segítséget, hős.
Aki nem kér segítséget, hős.
Aki nem kér segítséget, hős.
Aki nem kér segítséget.
Mindig
Mindenekelőtt magammal
kéne együtt élnem,
és indulataim végére járnom.
Ha nem lehet kétszer
ugyanabba a folyóba lépni,
hogyan tocsoghatok mindig
az abszurd egyformaságban.
Nem lehet rám
másképpen reagálni.
Egy meleg barátom elszerette
volt felesége új férjét,
mert az a nő is mindig.
Látens vágyak dagonyája,
elrugaszkodás előtti tétovaság,
iszamos bányató,
fürödni, természetesen, tilos.
A gondoskodás akolmeleg
álcája a kikészített ebéd,
mintha létezne olyan,
hogy valaki eltéved a hűtőben.
Gondosan rendezett rezsi,
szándékosan, a másik
reménytelen rutintalanságáig
dominált volán.
Teérted hajtok,
mindened meglegyen.
A bányatavak felszíne
délre szinte forró.
Fél méter mélyen
dermesztő a víz.
Nincs keveredés, zajlás, sodrás,
egynemű anyag,
mégsincs önmagára hatással.
Védőgázas csomagolás
Zömök pillanatok, amikor
kétségtelenül elhittük, más lesz.
Ránk nem vonatkozik
egyetemes regula.
Igyekeztük titkolni émelyítő
tökéletességünk,
nincs az a kuplé,
mi nekünk elég szirupos.
Hogy a házasság táncdalfesztivál,
most is igaz,
csak mást jelent.
Nem a hibátlanságunkat siratom,
azt, véglegessége
milyen kicsin múlott.
Néha, villanásokra értem,
hogyan lehetett volna
makulátlanul élni.
Bár olyankor is tudom,
forsiftos épségünk is
úgy lett volna igaz idővel:
mást jelentett volna mindig.
Szűz vágyak felbontatlanul,
védőgázas csomagolás,
míg a halál el nem választ.
Erre kellene külön-külön,
mint két idegen,
igent mondani.
(Megjelent az Alföld 2022/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tamus István munkája.)
Hozzászólások