Bendl Vera: Majdnem negyven
Bendl Vera Majdnem negyven című regénye számtalanszor feldolgozott, sokak számára ismerős témákkal foglalkozik, mint amilyen például a szerelem, a szexualitás, az öregedéssel és az elmúlással való szembenézés, illetve a kapcsolatokra és a karrierre vonatkozó társadalmi elvárások miatt érzett nyomás. Emellett olyan, az irodalmi szövegek lét- és működésmódját érintő kérdéseket (Hogyan viszonyulnak a szövegek a különböző irodalmi hagyományokhoz? Túl lehet-e lépni a már meglévő mintákon?) fogalmaz meg, amelyek ebben a formában kevésbé aktuálisnak, túlhaladottnak tűnhetnek.
A befogadói élményt a jól eltalált borító mindenképpen megalapozza. A fekete háttér előtt kiszolgáltatott pózban látható, arcától megfosztott nőalak előrevetíti azokat az érzéseket, amelyek a negyvenéves korhoz közeledő, életközépi válsággal küzdő főszereplő és narrátor, Kati mindennapjait meghatározzák: a kilátástalanságot, az elveszettséget, az érzelmeknek és vágyaknak való alárendeltséget. Kati ugyanis nem tudja megszakítani a valójában már kezdettől fogva működésképtelen kapcsolatát egykori középiskolai osztálytársával, a házasságban élő, többgyermekes Ervinnel. A kettejük közti kontaktust biztosító eszköz, a telefon szinte eggyé válik Katival, a nő testrészévé, létfontosságú szervévé lényegül át: „beszűkül a világ és csak a telefont látod már, percenként ellenőrzöd, pulzál körülötte a levegő is, te magad vagy a telefon, az összes érzékszerved benne van […], az izgalmad a testedből áthelyezve egy tárgyba, vagy legalábbis kiterjesztve, új szervet kaptál” (8.).
Szembetűnő, hogy az első fejezet egyes mondatai kifejezetten hosszúak. Az akár több mint egy oldalas többszörösen összetett mondatok alkalmasak a Kati Ervinnel való kapcsolatát és karrierjét („megélhetési rendezvényszervező”) egyaránt jellemző kiúttalanság, csapdába esettség kifejezésére. Az már az első fejezetből is kiderül, hogy Kati az (ön)iróniát választja a megküzdés eszközéül, ami megnyilvánul például abban, ahogyan egymásra találásukat elmeséli. A visszaemlékezés során egységes narratívát teremt sokszor jelentéktelennek tűnő közös pillanataikból, élményeikből („Ezért sértettél meg egy évvel korábban, amikor randának nevezted a bolyhos kardigánomat […], és ezért kellett egyszer közösen fizikakísérletet végeznünk nagyjából elsőben” – 26.), azt közvetítve, hogy – mintegy a sors munkálkodása következtében – minden ilyen mozzanat valamilyen módon hozzájárult a jelenbeli helyzet kialakulásához: „de mindennek csak most, húsz év múlva lett jelentősége, mert az orvul nyakamba akasztott szerelem miatt az összes időim átrendeződtek, és a vele töltött minden pillanat, észrevétlen mozdulat, félszó és értelmezhetetlen gesztus életem széléről a közepére ugrott, jelentőséggel telt meg” (14.).
A regény egészét meghatározó hétköznapiság némiképp ellensúlyozza az előkerülő problémák komolyságát, megkönnyíti a velük való szembenézést, a róluk való beszédet: „nem hoztam létre semmi említésre méltót, semmi nagyszabásút, semmit, amit nagyon akartam volna, a lencsefőzelékek, pörköltek és túrógombócok pedig, amelyek mégiscsak valamit jelentettek egyeseknek, hát, legalább tápértékük volt, elfogytak” (166.). „És amikor a részletek kifejtésének végére ért a »rendes kapcsolatról«, akkorra már mindketten a borsószemeket kotortuk ki a levesből, én a végén már csendben hallgattam, és a tányérra ragadt borsószem meg a túlfőtt répakarika között egyszer csak megláttam azt a hiányt, ami vagyok” (175.). A regényben a hétköznapiságot többek között a mindennapi élet olyan elengedhetetlen részeinek gyakori megjelenítése biztosítja, mint amilyen például az étkezés. Ennek a motívumnak a beemelése az élettörténet eseményeinek elbeszélésébe nemcsak a főszereplőben bizonyos témák által előidézett szorongás oldására alkalmas, hanem annak érzékeltetésére is, hogy Ervin külső szemmel idillinek tűnő családi élete amellett, hogy hazugságon alapul, pusztán társadalmi elvárások, minták összességeként értelmezhető: „rendes férjként előveszi az ementálit a hűtőből, megrámázza az Aldiban vásárolt kifliket, egyenletes uborkaszeleteket vág és megeteti a gyerekeit, rendes ember az” (7–8.).
A hétköznapiság kiemelt szerepét, a magasztosság tagadására törekvést jól mutatja az, hogy miként épülnek be a fülszövegben is említett, izgalmas megoldások lehetőségét magában hordozó Énekek éneke egyes részleteinek parafrázisai a regény szövegébe. Az allegorikus értelmezés (a vőlegény Krisztust, a menyasszony az Egyházat jelöli) helyett a szó szerinti kerül előtérbe, azaz az átiratok arra hívnak fel minket, hogy a bibliai könyvet szerelmi történetként olvassuk. A regénybeli képek közül némelyik szinte egészében vagy részleteiben megegyezik a bibliai változattal: „szép, mint az almafa az erdőnek fái között” (19.; vö. Énekek 2,3: „Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt.”). Jellegüket tekintve a többi is hasonló, ezek azonban kifejezetten rájátszanak a bibliai képek szokatlanságára: „tökéletes, mint a felújított pályán sikló Combino villamos, amely időben érkezik, és nem csukja be az ajtaját előtted” (19.); „a köldöke szöszök tartója” (19.). Fontos különbség a bibliai szöveghez képest, hogy a regény ide kapcsolódó szakaszaiban csak az egyik fél szólal meg, jellemzően E/3-ban, ami érzékelteti a szeretők közti távolságot, illetve Kati érzéseinek viszonzatlanságát.
Az Énekek énekének mint bibliai könyvnek a megidézése elvezet a bevezetésben már említett kérdésekhez, és egyben meg is válaszolja azokat: a különböző élmények, tapasztalatok – így az első fejezet központi témája, a szerelem is – sokszor évszázadok, évezredek óta meglévő hagyományokat, mintákat követve beszélhetőek el. Éppen ezért az intertextualitás egyáltalán nem idegen a Majdnem negyventől, sőt az utalások többnyire igencsak nyíltak és egyértelműek: „[…] arra gondolok, hogy egy kibaszott Penelopé vagyok, pedig Kalüpszónak indultam elvileg.” (82.) „Persze kacagni lenne kedvem, mint egy szörnyellának, egy hétarcú boszorkának vagy az égben repkedő Margaritának” (161.). Az első fejezet végén olvasható, iróniától sem mentes felsorolás nemcsak az Énekek énekéhez kapcsolódhat (a keresés motívumán keresztül), hanem Juhász Gyula Anna örök című verse, a magyar szerelmi líra egyik közismert darabja is eszünkbe juthat róla. Mindkét szövegben arra helyeződik a hangsúly, hogy a szeretett másik nincs jelen, közvetetten mégis képes uralni az őt szerető személy életét, a regényben viszont az is fontos, hogy bár Katit a tárgyak – és a saját teste – kétségkívül Ervinre emlékeztetik, a férfi nem él benne ezekben a valóságdarabokban: „[…] keresem őt mindenfele, keresem a szétszakított testemben, a hányingeremben, a torokkaparásomban, már a bőrömben is és a szájszagomban, az itt felejtett dezodorában, a kiszakított nejlonzacskóimban, a szétrobbantott életemben, keresem őt, de csak nem találom.” (32–33.)
Az első fejezet lényegében magába sűríti mindazt, amivel a későbbiekben is találkozunk. Ilyen az emberi kapcsolatok, illetve a mindennapi életből vett pillanatok középpontba helyezése. Utóbbi egy idő után egy kissé fárasztóvá is válik, monotonná teszi a szöveget, hiszen az egyes fejezetek nagyjából hasonló módon járják körül a Kati élethelyzetét leginkább meghatározó kérdéseket, problémákat. A második fejezetben a szerelem és a szexualitás témaköre egy másik viszonnyal, az Emillel, a Kati által „folyton zavaró memento mori”-nak nevezett dzsúdóedzővel és asztalossal való kapcsolattal összefüggésben kerül elő ismét, egyúttal pedig a főszereplő lányát, Csengét is jobban megismerjük. A harmadik fejezetben Kati az öregedéssel, annak elkerülhetetlenségével néz szembe, ezt követően pedig egyre inkább előtérbe kerülnek az elszalasztott lehetőségek, például a negyedik fejezetben megfogalmazódik benne a vágy, hogy szeretne még egy gyereket, mielőtt túl késő lenne. A hetedik fejezetben felvetődik a nyomasztó kérdés, hogy alakulhatott-e volna másképpen Kati élete, történhettek-e volna a dolgok egy „másik forgatókönyv” szerint: „[…] de én igazából azt szeretném megtudni, amit mindenki ebben a korban állítólag, hogy volt-e egyáltalán másik forgatókönyv? […] Van olyan opció, hogy boldogan sóhajtok, hogy »igen, megcsináltam. Ez – végső soron – gyönyörű«?” (158.) Már szinte közhely, hogy az osztálytalálkozó – amelyről az ötödik fejezetben olvashatunk – tipikusan az az esemény, ahol kiderül, kinek mennyire sikerült teljesítenie a vele szemben támasztott (jellemzően társadalmi) elvárásokat, amilyen például a házasságkötés, a gyermekvállalás, egy kényelmes otthon kialakítása vagy éppen a szakmai sikerek.
Bendl Vera (Fotó: Dimény András)
A monotonitás azonban rávilágíthat arra, hogy a szöveg – és az azon belül mozgó szereplők élete – minták ismétlésén alapul. Jól mutatja ezt, hogy a hatodik fejezetben, amely egy ismerősnek, Daninak a haláláról szól, Kati reflektál arra, hogy mennyire tipikusnak tekinthetőek a temetés bizonyos jelenetei, illetve azok a gondolatok, amelyek egy halálesetet követően megfogalmazódnak a gyászolókban: „[…] és még a szokásos idegesítő részletek sem maradtak el, mint minden temetésen […]. És az egészben a legrohasztóbb, hogy valószínűleg mindannyian az idő egy részében nem csak [sic!] Danival voltunk elfoglalva, hanem a saját, mocskos kis életünkkel, azzal, hogy annak ugyanígy vége lehet.” (133–134.) A regény más pontjain is találkozhatunk olyan reakciókkal, amelyek azt a benyomást keltik, mintha szinte előírásoknak megfelelően következnének be. Amikor Kati a tükörbe nézve felfedezi a testén az öregedés jeleit, olyan kérdéseket intéz magához, amelyek egyrészt jelzik azt a felismerést, hogy az idő haladása elkerülhetetlen, másrészt azt implikálhatják, hogy nemcsak az időskorhoz való közeledés szükségszerű, hanem az arra adott reakciók is: „Ijedten bámultam magam, Istenem, mi történt velem hirtelen, amit nem vettem észre? Hova tűnt a magától értetődő fiatalság a testemből? Hova lett az, amiről azt hittem, hogy nem múlhat el? Hogy történhetett meg velem az, ami mindenki mással is meg szokott?” (69.)
Az utolsó, nyolcadik fejezet, amely egyfajta epilógusnak tekinthető, az első fejezethez hasonlóan erőteljesen épít az intertextualitásra, az irodalmi hagyományokhoz való kapcsolódásra. Megjelenik az ördöggel kötött szerződés motívuma, azonban a jelenet nem igazán komolyan vehető az addigra már megszokottá váló, szinte túlzott hétköznapiságnak köszönhetően. A kísértő ugyanis a következőképpen tárja Kati elé ajánlatát: „Adok neked olyan igazit, tudod, full service: pici mennyország, sok pokol, rövid extázis, hosszú zuhanás, váltakozva, hullámvasút, ahogy az meg van írva […], all inclusive, nem pénzben kell fizetni, ehh, nem is szexben. El fogsz szállni, ne aggódj, jobb, mint az ecstasy […].” (172.) Az utolsó jelenetről nehéz nem Kosztolányi Esti Kornéljának záró novellájára asszociálni, hiszen a kötetbeli pozíciójuk mellett a villamos mint központi elem is összeköti őket, amely a regény esetében szintén az életről szóló beszédhez nyújt segítséget: „[Ilka] arra kényszerített, hogy a színes plüsskárpitba süppedve beismerjem, hogy rettenetes hiba lett volna tovább várakoznom egy gyanús szagú megállóban egy undorító korlátnak támaszkodva, csak mert nem úgy jönnek a villamosok, ahogy kedvemre való lenne. Kimaradt egy Combino, na és? Egyébként is ritka, hogy időben érkezik.” (189.)
A Majdnem negyvenben nemigen találunk meglepő megoldásokat, jelentősége nem abban ragadható meg, hogy (sokadjára) emlékeztet minket saját halandóságunkra, vagy hogy azzal a – közhellyé vált – tanáccsal áll elő, hogy használjuk ki az élet nyújtotta lehetőségeket, és ne a magunk vagy mások elvárásainak igyekezzünk megfelelni, hanem abban, hogy figyelemre méltó egyszerűséggel mer rákérdezni olyan dolgokra, amelyekre ebben a formában sokan nem feltétlenül mernénk – vagy azért, mert úgy érezzük, hogy tudjuk a választ, vagy azért, mert akár már magát a kérdést is túlhaladottnak tartjuk.
Bendl Vera: Majdnem negyven, Kalligram, 2022.
Hozzászólások