Bödecs László: Kánaánhoz közelebb
Kánaán bibliai térsége nevében hordozza a célt, a vágyak céljait, az örömet és a teljességet. Azt, amire szükségünk van, de ami elérhetetlen, folyton távol van tőlünk, de mégis rendületlenül hiszünk benne. Arra vágyunk, hogy közelebb érjünk hozzá, hogy lássuk, legalább a falait.
A cím kapcsán megjelenik az Ó- és Újszövetség szimbolikája. Előbbi magával a kötetcímmel, a római számokkal megjelölt művek harci tematikájával vagy az egyes művek zsoltárszerűségével (E/1. megszólalásmód, egy távoli megszólított feltételezése, az érzelmek erőteljes kifejezése). Ennek a műfajnak gyakori témája a harc népek, nemzetek, városok között, a szent szövegek szimbolikájukban magukban rejtik az ember küzdelmeit, fájdalmait, félelmeit. Az egész köteten erőteljesen végigvonuló, olykor felsejlő, Jézushoz kapcsolható jelentések felsorakoztatásával pedig az Újszövetség jelenik meg.
A Kánaánhoz közelebb kötetben két, textúrájában jól megkülönböztető szövegkorpusz fut végig. A számozott versekben egy filozofikus beállítottságú hadvezér E/1. megszólalásai olvashatók, ám olykor megjelenik a T/1. is. Beszéde a hadjárat megtervezésétől a harcokon át a győzelem utáni összegzésig terjed. Ezekben a költeményekben erőteljesen érezhető a filozofikusság és a gondolatiság, az adott eszme iránti végtelen elköteleződés, a hódító önmagát előtérbe helyező magatartása, annak rejtett, de biztos tudata, hogy a történelmet a győztesek írják. A T/1. megszólalás jelezheti egy ideológiába vetett bizalmat, amellyel kapcsolatban mindig meg kell említeni a tömeget, legalábbis a csoport erejét, esetleg akaratát, de ez utóbbi sok esetben nem szerepel kiemelt tényezőként. Ez utóbbi így látszólagos is lehet, amelyre kifejezetten utal a VIII. számú vers, amelyben a haditanács metaforájaként a héber gólem szó szerepel, ez pedig az irányíthatóság és a befolyásolhatóság képét hívja elő. „A haditanács, ez a mágikus gólem, / melyet ki tudja, milyen hatalom gyúrt, / és milyen rejtélyes erő formál és támaszt fel”. (46.) A T/1. királyi többesszám, annak az embernek a véleménye mutatkozik meg általa, aki önmagát a sokaság kiválasztott médiumának tekinti, ez pedig kifejezetten megjelenik a számozott versekben megszólaló kitalált hadvezérnél, akinek végigkövethetjük gondolatait, és mindent az ő aspektusán keresztül látunk. Az ellenséges csapatok szembenállása, a gyilkolás és a halál leírása mind utat nyit az eszméknek, a hódítói tudatnak, mely kiemelten arra a nézetre épül, ők mást, jobbat hoznak, a győzelmük biztonságot ad mindenki számára. „Szabadságunkat csak a legfelső hatalom korlátozza, és aki velünk tart, mindent megtehet.” (37.) A másik oldal jelenléte, az én/mi és a másik/mások retorikája kiemelt helyen szerepel, hiszen a harci tematika és beszédmód alapvetően erre épül. Ennek értelmezése persze kitágítható nem csupán a hadszíntéren egymással farkasszemet néző csapatokra, hanem a közéleti kommunikációban megjelenő beszédmódokra vagy egy párkapcsolati én–te viszonyra is. „Az első belefúló csapatok tanulsága nem az, / hogy a folyó túl mély, áthatolhatatlan. // Semmi sem marad megoldatlan, / hosszabb távú stratégiánk megköveteli, / hogy újra egyesüljön a két part.” (15.) Felvetődhet a kérdés, hogy az emberi viszonyokban milyen szerepet tölt be viszály, a harc, a behódoltatás mint cél, és hogy erre lenne-e kihelyezve a közélet vagy akár egy párkapcsolat.
A hadvezérről nem tudunk meg semmi konkrétat, bár a katonai mozdulatokat az ő szemén keresztül látjuk, nincs is lehetőségünk más perspektíva megismerésére. Jelleme egészét betölti a hódítási vágy, a cél felé törekvés szándéka, a kijelölt ideológia pontos követése. Szerepét összetetté, ugyanakkor ellentmondásossá teszi, hogy míg általa egy aktív emberi tevékenységet feltételezünk, valójában csupán gondolatfolyamát, eszméit ismerhetjük meg, tetteit is csak eszmefuttatásain keresztül. Feltehető a kérdést, hogy milyen alapvető emberi érzelmek mutatkoznak meg egy háborúban vagy viszályban, melyek élesednek ki, és melyek tűnnek el.
A kötet két szövegkorpuszát párhuzamosan olvasva felmerül, mikor beszélhetünk egy kapcsolatban viszályról, hogy éli meg az egyén, ha azt kell mondania, harcban áll a másikkal, és mikor lehet ennek az állapotnak vége. „Valamivel messzebb egy másik / táborban hasonló máglyák égnek, / két összezuhanó csillagrendszer szomorú ikercsillagai.” (22.) Az olvasóban felsejlő bizonytalanságokat erősíti, hogy a számozott versekben a jelen mintha nem is létezne, az elképzelt hadvezér mindig a múltba, de eszméi kapcsán leginkább a jövőbe tekint. A múlt számára a korábbi harcok emlékét és tapasztalatait jelenti, míg az eljövendő a biztos győzelem utáni világot írja le, amely idilli, hiszen az általa képviselt igaz mindenek fölött áll, jobbá teszi a várost, ami bizonyosan be fog hódolni. Az utolsó, X. költemény azonban az addigi előretörtető beszédmódot írja át erőteljesen, hiszen a beszélő rájön, hogy minden győzelem csak látszólagos, csakis visszavonhatatlan veszteségek által születhet, a hódítás rombolás is, a célok pedig beteljesülésük által el is vesznek. A kívánt dolgok elérése sokszor nem adja meg azt a érzést, amelyet önmagunknak (vagy másoknak) ígértünk vele. A vers első három versszakában a dicsőség pillanatát próbálja felkutatni a beszélő, de csak keresi, először azokat a cselekményeket említi, amelyek nem magát a győzelmet jelentik (bevonulás, zene, történetírás), majd ezt a tagadó felsorolást folytatja az ötödik strófában is (hazatérés). A 4. és a 6. versszak képeiben egy esküvőt idéz meg, a „menyegző” (60.) és az „eltört pohár” (61.) szavakkal, hiszen utóbbi a zsidó szertartásokon használt elem. Ez egy új kezdetet is jelenthet, ennek képzetét erősíti a „beért kalász” (60.) szószerkezet használata, amely az életet jelképezi. Ám ebben az esetben, a harcok szemszögéből az életben maradás inkább kudarcként jelenik meg: „nagy ünnepünk az egységnek címezve, / hogy halálunkkal nem sikerült, / hát életünkkel szolgáljuk mostantól az igazságot” (60.). A vers zárása a halált vetíti előre: „lábam előtt a fekvő ellenség, a megégett zászló, / dicsőség a séta az elfoglalt városban, / az imbolygó, fáradt test túlhaladta célját” (61.). A kezdetektől vágyott cél nem fennköltnek nevezett dolgokban rejlik, inkább annak áttekintésében, hogy mit élt, éltek át útközben a résztvevők, hogyan formálódtak, alakultak. Vagyis a jellemfejlődés állomásait, még inkább végpontját kell igazából megvizsgálni, ahogy az egyén azzá alakult, akivé a lejegyzés pillanatáig lett.
A számozott versekből erőteljesen kiolvasható a párkapcsolatokban rejlő dinamika, az a ritmus, ahogy két ember él egymástól távol, vagy hogyan létezik egymás mellett, egymással összefüggésben, kötődésben. Ezért is érdekes olvasni a Kánaánhoz közelebb másik szövegtípusát, amely egy folytonosan szemlélődő és gondolatiságába menekülő lírai ént jelenít meg. Ezek a szöveghelyek naplóként is felfoghatók, a hét napjainak verscímekbe emelése egyfajta leképezését adja az idő múlásának. Témává válnak történések pontos leírásai, a magánéleti események, az élettér panorámájának változásai, egy város felépítésének tipikus jegyei: a terek, társasházak, templomok, villamosok vagy mozik.
A Szégyen, szombat című vers ars poetica, amelyben a költő mint közvetítő szerepel, aki a tapasztalás és a megtapasztalhatóság határvonalán mozog: „sosem értem, miért vagyok olykor-olykor mégis észrevehető / mint valami sámán, félholt, aki az istenek, halottak / és élők között közvetít, csak megfeledkezik mesterségéről”. (24.) A közvetítő lét köztes lét, mindig marginális is, kérdés, hogy ki akarja így. Ebből kiindulva a láthatatlanság miatti szorongás, ennek kételyei is felsejlenek a sorok között. A vers egy út-toposzt vezet végig érintőlegesen, amelyben folyamatosan érezhetjük a beszélő oda nem illőségének érzését. „Ha felnézek néha, már én is csak utakat látok, / mindegyik vezet valahová, de egyik sincsen kikövezve, / nem tudom, mit tehetnék, hogy közöm legyen a tetteinkhez” (24.). A kikövezetlen út az ismeretlent is jelöli, amelyet egy közvetítőnek talán elsőként kell bejárnia, így némileg talajvesztetté válik.
Az ezt közvetlenül követő vers egyben egy kötetegység lezárása is. A szabadság vége, régmúlt, péntekben erőteljes képek és szélsőséges érzések mutatkoznak meg, olykor fájó és brutális, olykor gyermeki, szinte harmonikus képzeteket hív elő, de ez is feszültséggel telített. Pl. „összedugjuk buta kis fejünk, / verset olvasunk, hintázni megyünk” (25.). A ragadozó állatok képzete erőteljes szimbolikával bír, a szabadság képzetét jelenítik meg, ezzel szemben az őket mardosó éhség valamiféle börtönt, bilincset jelent: „farkasok vagy inkább oroszlánok ébrednek így, / megint milyen meleg van, éhesek vagyunk” (25.). A zárás felkavaró, azt a dilemmát írja le, hogy mit jelent szabadnak lenni, vagy éppen mit jelent enélkül élni, ugyanakkor párhuzamosan arról is beszél, hogy milyen azzal vagy éppen anélkül létezni, aki fontos: „kiásom majd a sírod, felforgatom a csontjaid/ én is belehalok, ha nem bírod ki holnapig, / hogy ne maradjunk szabadok” (25.).
A magány és helykeresés problémájáról szól a Teregetés, szombat, amely azt is előtérbe helyezi, hogy milyen teher anélkül lenni, aki egykor a lét elválaszthatatlan eleme volt, milyen szintjei vannak a hallgatásnak és a hiánynak. Az előző verssel közös eleme emellett az éjszaka központi szerepe, amely egyik írás esetében sem az elnyugvás képeit hívja elő, hanem valaminek a kezdetét, a gondolatok szabad áramlásának idejét. „Szombat este van, nyolc óra múlt, már sötétedik lassan. / Mozduljak, ne mozduljak, menjek még valahová?” (30.) A kötetben többször olvashatunk monoton, nap mint nap ismétlődő tevékenységekről, amelyek teret engednek az emlékezésnek és az összegzésnek. A hétköznapi tevékenységek rutinja közben, amikor gondolkodunk, kiürítjük a fejünket, próbáljuk kezelni a fájdalmat, amelyet a nap más időszakaiban, egyéb elfoglaltságaink közben el kell nyomnunk magunkban. „Mire gondol, gondolt-e rám / éppen olyan lényegtelen lehetek most, / mint egy nyári, Balaton-parti gondolat.” (30.) Erős közlése a költeménynek, hogy a fájdalmat elnyomni olykor nehezebb, mint elviselni.
Bödecs László (Fotó: Béres Márton / Népszava)
A nap elmúlása, a napok egymásutániága összefűző jellemzőként fut végig a köteten, és a Szerda, dióhéj című költeményben is kiemelt helyen szerepel az idő múlása. Emellett a városleíró, naplószerű versekben gyakori részletként láthatjuk a hajléktalanmotívumot megjelenni: ők vissza-visszatérve mint a városi lét biztos velejárói vannak jelen. A templomkerti ücsörgés, a feszület látványa összekapcsolódik a fájdalommal és kirekesztettséggel. „A Jézus-faragvány a kereszten is ebből a kőből lehet, / a gyönge utcalámpák teljes arcát nem fedik fel, / csak dereng belőle valami jóság, valami szenvedés.” (38.) Jézus alakja az empátiát és a rejtett dolgok észrevételét is jelenti, azoknak az apró dolgoknak a megfigyelését, amelyek elkerülik mások, a tömeg figyelmét. Ezt támogatja, hogy az éjszaka apró neszei feszültségkeltőek, erősítik a magány érzetét, kiélezik a szemlélődő érzékeit, így ő is érzékenyebbé válik a körülötte zajló dolgokra. „Zavart, hogy egyre gyakrabban kapom fel a fejem, / ahogy csattan a kavicson, lehull egy újabb gesztenye, / szétroppan még egy héj.” (38.)
A megfigyelés érzékenysége a Kedd reggel, egy város két fele között című vers alapját képezi, ahol a városképet az átutazó írja le a villamosútja közben. A híd mint összekötő kapocs bevett irodalmi szimbólum. Általa felvetődik a kérdés, hogy mit és hogyan köt össze, és vajon mit lehet ezzel a kapcsolattal elérni. Az ablakon való kitekintés mozdulatlan, mégis mozgást tapasztaló cselekménye gondolatfolyamot indít el, kérdéseket fogalmaz meg, hogy mit jelent a város a szemlélőnek, és a városnak mit jelentenek a lakói. Az utcák, ahol a villamos elhalad, a nevek útirajzzá változtatják a költeményt. „A város mindkét oldalán vannak utcák, az utcákban emberek. / Az utcák nevei pedig emberek nevei is lehetnek. / Az emberek pedig a névnél is inkább viselhetik utcáikat, / és a tényt, hogy nem változik semmi, hiába laknak itt / írók, tudósok, sportolók, tudósok, miniszterek is.” (45.) Mivel a villamos minden reggel ugyanott, ugyanakkor halad el, az időbeli és a térbeli ismétlődés mintát rajzol az emberek életébe, ám a monotonitást bármikor megtörheti valami váratlan, amely addig nem volt, és azután sem található meg többet. Ez a kiszámíthatatlanság pedig fenntartja a megfigyelő érdeklődését, és bár a reggelek ugyanazt a mintázatot követik, mégsem válik az utazás kiábrándítóan unalmassá, habár meglepetést már nem tud okozni: „nem lepődtem meg rajta igazán, / odatapasztottam mégis az orrom az ablaküveghez, / amikor megálltunk. // Az is várható volt, hogy végül nem történik semmi, / pozíciót vált” (45.).
A városleírás, a városban élés a Kánaánhoz közelebb verseinek alapvető témája, emellett ezekre a szemlélődő-versekre jellemző az evangéliumi tematika, illetve a Jézus életét érintő fontos állomások szerepeltetése. A Virágvasárnap másnapja, reggel című versben az ébredező tér egy modern hajnalt tár az olvasó elé, ahol a szmog a világosság által válik eltitkolhatatlanná. A várost megülő szennyeződéssel együtt pedig a halál is napfényre kerül. Egy hajléktalan holttestének látványa összekapcsolódik egy szoboréval, mivel mindkettőre zacskót húztak, azért, hogy vigyázzanak rájuk, ám míg az előbbi a megőrzést szolgálja az utókor számára, addig az utóbbi már voltaképpen hasztalan az élet védése szempontjából, végtelenül szomorú és hiábavaló. A bibliai tematika érdekes összefüggést hoz a versbe, hiszen a virágvasárnapot követő hétfőn látogatott el Jézus Lázár és két nővére házába. A halálból feltámasztott Lázár alakja szembehelyezkedik a végességtől már nem menekülő elhunyt testének látványával.
Az Újszövetségben fellelhető történetek, leírások több műben is felelevenítődnek, például a Vacsora, péntek vagy a Virrasztás, szombat versekben, amelyek egymás után következnek a kötetben, és felismerhető bennük a csütörtöki utolsó vacsorára, illetve a nagypéntekre történő utalás éppúgy, mint a Jézus halála utáni napot jelölő célzás, bár némi időbeli „bizonytalansággal”, hiszen az utolsó vacsora csütörtök este volt. Az idő kérdése, szubjektív érzékelése a Vacsora, péntekben témává válik. „Nem számolom előre, hány évre elegendő, / az információ kiterjedése / teret hagy a számlálhatatlanságra” (58.). A versben megjelenik az ember elaprózódásának jelképe a takarításkor megtalált morzsák által. A kenyér amellett, hogy a morzsa keletkezésének feltétele és alapja, szintén Jézushoz kapcsolható motívum. A kicsi darabkák, amelyek mindenhol felbukkannak, olyanok, mint az információ, amely mindenhol ott van, kikerülhetetlenül beszivárog a mindennapokba, a személyes élettérbe is. Ugyanezt az érzetet hívja elő a Mozi után, vasárnap versben a por, amely körülveszi az embert, szinte észrevehetetlen, de valójában alapvető részecske, amelyből minden felépül. „A por maga, bár hihetetlen, / bizonyítéka, őrzője az egész anyagának, / nehéz elképzeli, de egyszer maga volt a világ, / minden ebből a semmiből lett, és ez így megy tovább, / míg végül megint csak az marad” (56.). Az idő körkörösségére a vers keretes szerkezete is utal, ahol szintén egy aprónak tetsző dolog, a vízcsepp és általa az idő témája tér vissza.
Az Újtestamentumot megidéző művek sorába illik a Pilátus utolsó hajnala, a kötet záróverse. A helytartó patetikus búcsúbeszédet intéz családjához, a vele élőkhöz és az istenekhez. Elmeséli Jézus elítélésének történetét, bár őt magát soha nem nevezi nevén. A vers első felében többször emlegetett földi pompa és gazdagság mind lényegtelenné lesz. A tárgyi tulajdonok leltára szemléletes és részletes, Pilátus végigtekint életén, és ezek felsorolása által érezhető, hogy a tárgyi tulajdonoktól, díszektől búcsúzni számára lemondás, de immár természetes. Az események saját szempontú felelevenítése után részletesen beszél álmáról, ahol „a galileai” (81.) meglátogatja, és Pilátus maga is stigmatizálttá válik. „A galileai jött és látogatta álmaim / és éber látomásaim, az a csöndes, konok alak, / akit mesternek, prófétának, királynak neveztek, / és úgy hozták elém, mint rabot, gonosztevőt” (81.). Ezt követően mint átlényegült, megvilágosodott embert látjuk, aki a kezén lévő sebet erőként értékeli. A versben a kéz nem csupán a helytartó szólássá vált mondata kapcsán van jelen, amelyben a keze tisztaságát a saját bűntelenségével köti össze, hanem az álombéli találkozás és a stigmák megjelenése a saját megtisztulását is elhozzák számára.
A város meghódítása, az odáig vezető út zarándoklat, amely ugyanakkor küzdelem is az emlékekkel. Az ismerős helyek bejárása, az új tapasztalatok beépülése a mindennapokba egy térképet rajzol, amely nem csupán a megtörténtekről ad számot, hanem felvázolja a lehetőségeket is, amelyek a mindenkori megfigyelő számára folytonos pozíciót és lehetőséget biztosítanak.
Bödecs László: Kánaánhoz közelebb, Napkút Kiadó, Budapest, 2022.
Hozzászólások