Görömbei András halálának 10. évfordulójára
Tíz év az életből se kevés, hát még a halálból. Vagy inkább nevezzük hiánynak. Görömbei András – vagy ahogyan bizalmasai nevezték: Görömbei Andor – 2013. június 30-án tért meg Mennyei Atyjához. Azon a nyári napon mindketten utazni készültünk: én a családommal a Bükkbe, ő az Örökkévalóságba. Azóta eltelt egy teljes évtized. Vajon hány könyve maradt megíratlanul? Hány szava kimondatlanul? S hány ingje vasalatlanul? Már öt éve is úgy éreztem, tanítványi kötelességem megemlékezni róla. Most sem érzek másképp. S habár a szobájából el is tűntek a bútorok, a falról a Cédrus, azért én hiszem, hogy akik ismerték, tisztelték és szerették, azokban nem fakultak meg az emlékezés képei.
„Meg fogok halni” – mondta egyszer félkomolyan. „Nem szabad ilyet mondani” – csitítottam, mire ő: „Egyszer mindannyian meghalunk.” Voltak ilyen tréfái. Egy időben Csoóri hívta fel minden áldott éjjel, hogy most fog meghalni. Aztán a sors mégis másképp rendelte el a sorrendet.
„Tudja, én úgy vagyok, Nóra, ahogyan az orvosaim mondják” – közölte egyszer némi öniróniával. „Ha jók az eredményeim, akkor jól vagyok, ha nem, akkor kevésbé vagyok optimista.” A budaörsi látogatásom alkalmával azt mondta, nem fél a haláltól. „A meghülyüléstől félek inkább” – rebegte halkan. Kezeit az ölébe ejtve tartotta, összekulcsolva. Majd kinézett a függöny nélküli tágas ablakon, ahonnan el lehetett látni szülővárosáig, Polgárig, el a győri bencésekig, el Debrecen egyetemvárosáig, de még Helsinkiig és Csíkszeredáig is. Határtalan volt tudása a magyar és a kisebbségi irodalomról, emberismerete is példaértékűnek nevezhető, kommunikációja pedig mindig tiszta, világos, érthető. Tőle tanultam, hogy olyan nincs, hogy valami megíródik: a művet mindig megírja valaki, csak úgy magától nem íródik meg. Volt még egy általam gyakran használt ige, ami talán divatos is lehetett akkoriban: ez pedig a fókuszál. Ettől mindig óva intett, nagyon nem kedvelte. „A fókuszál mindent összekuszál” – ezzel a szójátékkal élve világított rá a szó – számára – stilisztikai pongyolaságára.
„Ma négy hallgatót buktattam meg. Egész oktatói tevékenységem alatt nem történt ilyen velem” – panaszolta egyszer végtelen nagy szomorú hangon. S hogy magát védje, tovább folytatta: „De hát csak öt Radnóti-verscímet kértem volna egy ötödévestől…” Nagyon elkeserítette a felkészületlenség, s olykor talán az emberi butaság is. Könyveiben, tanulmányaiban, előadásaiban mindig a tudásában bizonyos ember hangját hallhattuk. Halkszavúságában benne rezonált az irodalom iránti alázata és szeretete.
Utoljára a Vöröskő utcai budaörsi otthonában találkoztam vele pünkösdhétfőn. Kata kitolta őt a kertbe, én kezet fogtam vele, amiben nem volt már sok erő. Nem tudtam, hogy ez az arc lesz a végső, amit magammal vihetek belőle. Nyugodt volt. Talán Nagy Gazsijának Pünkösd utáni soraira gondolt:
„Hiszem,
és egyre inkább:
a zúgásnak
tiszta csöndje lesz
s vigasza minden árvaságnak:
fehérizzású remény,
legyőzött halál.”
Hozzászólások