Vass Tibor: Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő
Mondanom sem kell, Vass Tibor az egyik legkarakteresebb, legegyénibb hangon szóló magyar költő Tandori óta. (Ezt ő talán úgy pontosítaná, hogy a legkakteresebb…) Versei – amellett, hogy sziporkázó szójátékok (néhol tréfás, humoros fordulatok, máshol nagyon is húsba és lélekbe maró találatok) – az élőbeszéd közvetlenségét idéző elevenséggel szólítják meg az olvasót. Mintha valóban a bereki Szenti-medencében (alias nyugger) ázongva hallgatnám, vagy az elmaradhatatlan barna sör mellett ücsörögnénk a Körbüfénél, ahol a téma a sörben (esetleg a vízben – netán egy napozóágyon) hever. Vagy valahol a lélek mélyén. És most – épp e pillanatban – szakad fel, most kell megrajzolni, körbe vágni, szavakba önteni/ölteni. A gondosan (nemegyszer poénokba) csomagolt poémagombolyagokat persze fölszedjük, szemügyre vesszük, minden oldalát átforgatjuk, kóstolgatjuk, ám közben hagyjuk, hogy a szavak élcelődjenek, visszabeszéljenek, s kibonthassák a mögöttesben meghúzódó filozófiát – egyszóval engedjük, hogy éljenek.
Berekfürdő – egyebek mellett – ezért is tartozik a kedvenceim közé. Tele elevenséggel: zubogó víz, gyöngyöző sörhabok, egy-egy hunyorítás, intés, villanás, incselkedő laza félmondatok. Ez adja azt a különleges otthonosságot, ahol a csönd is beszédes tud lenni.
Vass Tibor legújabb könyvéhez Berekfürdő persze csak ürügy. (Most, hogy a költő már kétlaki – mert a húsz év rendszeres jelenlét az írótáborban végül azt eredményezte, hogy Hernádkak átúszott-átkúszott a brekegő Berekbe – idejét látja, feltárja azokat a kötődéseket, amelyek az elmúlt két évtized apró emlékmorzsáiból teremtődtek.)
Vágjunk mindjárt a dolgok közepébe. Vagy legalábbis a kötet közepébe. Itt található ugyanis a Körmendi Lajos emlékének ajánlott Elhalasztott vers, amely remekül példázza az alkotói habitust, a versmágiát, s mellette a szavak valódiságát, a történet valódiságát, hogy aztán nyomon követhessük, ahogy a szerző az egészet szétszedi, atomjaira bontja, és egy látvány-játék mögötteseként felépítsen egy másik valóságot. Az alapul szolgáló témát – Szenti Ernő legendás vízihulla-látomását – szinte minden évben felemlíti valaki a tábori sztorik között. A Covid generálta bezártságélmény és egy réges-régi mappában (Barbaricum) való kutakodás kellett ahhoz, hogy húsz év után vers szülessen belőle. De a „jó mankóhoz idő kell” – hirdeti a költő.
A mű számtalan apróságra is magyarázatot ad. Például arra, hogy a véletlen elírások, betűtévesztések hogyan váltak a Vass-költészet alaptételévé: „kettőezerkettőben Berekfürdőn hagyom / először a teremtőt Itsennek egy írásban”. A szójátékokból eredő áthallások, valamint az „elhallások” – a félrehallásból, félreolvasásából eredő bicsaklások – szinte a kezdetektől alapelemei Vass Tibor lírájának. Hatékony közvetítőkké válnak, mert a figyelmet sokkal inkább felkeltik, újraolvasásra, töprengésre és különös asszociációkra serkentik az olvasót.
De inspirálják az alkotót is, hogy keresse a szavakban rejlő botlások újragondolásának lehetőségét – miként teszi ezt a Szív, szer, elme című alkotásban is: „Van, akinek szívszer az elme. Van, akinek elmeszív. / Van, akinek nincs szíve, / annak szerelme sincsen jól.”
A szavak visszabontásában, facsarásában, s új árnyalatok, tónusok teremtésében rejlő nyelvi lehetőségek egyik pregnáns példája ugyanebben a műben a „könnyedén”-kifejezés hangzásában rejlő tartalmak kibontása: „Lejössz a hegyről, / le a szerről. / Könnyed: én. // Éjszakai a könnyedény, / látod, / tátod / a tátogó számat: / másfélmillió fényévnyire kitántorgó hazámat.”
A szavak mellett a színek is dominánsan vannak jelen a gyűjteményben. Elsősorban a kék. Már a borítón is felbukkan mint alaptónus – citromokkal és egy korábbi kötetének árulkodó címével (Semmi szín alant) hangsúlyt adva a színek (és olykor a színtelenség) meghatározó jelentőségének.
Az említett áthallások persze ide is belopakodnak, s új árnyalatot és tartalmat kölcsönöznek a szavaknak: „meghalat / a szív, ha működése kéktelen”.
Hernádkak és Berekfürdő épp a színek alapján ér össze: „A szélhajó-oldal kócsagfehér. Vászna daruszürke, / citromillatot áraszt. / Itt-ott pávakékek. Aranyokker is, Kak-sütötte sávban. //…// Vécéhasználat a kikötőben, / egy táblán jól olvashatóan ez áll a vitorlás / legkisebb, berekbarnára mázolt ajtaján” (Vásznas). A kötetbelsőt egyébként az ehhez a műhöz kapcsolódó fekete-fehér vasstibis fotók díszítik. A képeken a szerző vitorlavásznat szabdal – miként teszi ezt a verseiben a szavakkal. Így válik konkrétabbá a kapcsolat a versek és a képek között.
A költő életében meghatározó pontot jelentő két települést már többször is említettem, de – mint azt Vörös István is megfogalmazza a kötet fülszövegében – „Vassnak privát földrajza van”. S bár a mű centrumában a cím szerint ezúttal valóban Berekfürdő áll, kitekintést kapunk más – közel sem csak topográfiai jellegű – tájékozódási pontokra is: „ebben a berekfürdős kötetben Tompa és Garay ugyanúgy táborozik, ahogy Körmendi Lajos, Dienes Eszter, Szenti Ernő vagy Fecske Csaba, »elvannak nagyobb békességben egymás sörközvetlen közelében.« De nemcsak a sörről van itt szó, a borról is” – így aztán magától értetődő természetességgel bukkan fel a kötet lapjain Tokaj, Tolcsva és Szekszárd is.
A bereki sörcimborák történetei mögött felderengő mélységet persze elsősorban azok tudják igazán átérezni, akik jelen voltak, s megélték mindazt, ami a foghíjas sorokba építve közzététetik. De nem titkosított rejtjelek ezek. Fel- és megfejthetők. A dekódoláshoz segítséget nyújtanak a klasszikusok. Vass Tibor örökös pártfogói. A tompuló emlékek feltárásához Tompa, a cselekmény színezéséhez Garay. Megtörténik, hogy a szerző Háryval hárít: „Háry János lehetne az átlátás, / az áthallás, a barátom. Lehetne pár nap élés.” (Két perc svejc /Ki viszi át a ravaszt/).
A kötet emlékezéstechnikai kísérleteinek egyik meghatározó darabja a szerző „leszerelésszerencséjét” megörökítő írás (Médium-Artos), amely egy autóstopos hazaút kapcsán a végzetszerűséget állítja középpontba, s egy olyan pillanatot örökít meg, amikor az őt fölvevő „tojáspapírszőke nő” kocsijában egy széthulló lapokból álló antológia kerül az ölébe. Ebben látja először leírva az életének további alakulására jelentős hatással bíró Körmendi Lajos nevét.
A sorsszerűség persze más pontokon is felbukkan Vass műveiben. Ilyen elem található a pályatársak és példaképek párba állítására épülő munkában is (Még egy hét két sem közt), ahol egyébként Cseh Károly a Pintes Borozóban a hosszú élet titkát is elárulja. Ami persze immár nem titok tovább, hiszen Vass Tibor közzéteszi. Felbukkan itt Ady (és Kun Marcella) is. Adynak némi kajánságot tükröző parafrázissal üzen a szerző: „Azzal, hogy nő helyett kaput, / falat hiába döngetek, / odaátról továbbra is édes bordal rivall” (Érkezési oldal).
Döbbenetes erejű darabja a kötetnek a Leendő vers, amely az „öngyilkos költők emlékére” íródott. Az elmúlt időszakban két kitűnő alkotót (K. Kabai Lóránt, Borbély Szilárd) is drámai körülmények között veszítettünk el. A fájdalom, a visszafordíthatatlan veszteség mellett mégis a megtartás reménye fogalmazódik meg az alábbi sorokban: „Istennek hirtelen értelme lesz / a nem hívő számára is […] Az idő korlátot szab. Isten hallgat / a szóra. […] A Leendő vers olyankor nem a korlátot, / hanem a hidat tünteti el az útból”.
A halál dramaturgiája rányomja a bélyegét a következő sorozatra (Tériszom) is, amelyben a fotózáshoz kötődő kapcsolatáról vall a szerző, miközben egy családi dráma háttérmozzanatai is feltárulnak.
Mint a fent leírtakból kitűnik, a gyűjtemény korántsem csupán poénokra kihegyezett írásokból áll. Sokkal inkább mindennapjaink valóságának legkülönbözőbb élethelyzeteivel szembesül az olvasó.
Felbukkannak még Mányoki macskái, Tompa rémálmai (és egyéb „SzínTompás helyzetek”), a klasszikusnak számító Erika írógép és a pálinka is mint vegyi fegyver. Megismerhetjük a Tompa- és Garay-kultusz történeti hátterét – „Tompa pedig már nem él, / pedig addig mindenki Tompa akar lenni” –, s a nyitóversnek induló majdnem-záróvers azt a kertfilozófiai alaptételt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „Az időt emberben mérjük, / az embert időben”, s hogy „Időben tévedni emberi dolog, / időzni nem az” (Nyitóversnek eshetne).
A nyelv végletes formájú kisajátítása, a szavak és betűk összeborzolása, összekuszálása sajátos ízt kölcsönöz a szövegeknek. Sűrű, tömör, többrétegű mondatok sora feszül az olvasónak. Néhol játékosan, mosolyra csábítón. Ám a kötet végére kiderül, hogy a játék nagyon is komoly. Tétje van.
Vass látszólag a tagadásra épít. „Mondanom sem kell” – jelenti ki a könyv címében (terjedelmes darabbal gyarapítva ily módon saját „sem”-köteteinek sorozatát). Mert „A magyarok szeretik, ha valamit tiltanak. / Például, ha tilos Rómát látni, és meghalni, / akkor nem halnak meg, ha látják. Ilyen egyszerű” (Elhalasztott vers).
A kötet a megszokottól sok tekintetben eltér: a méret, a téma, a színek s a tartalom megformálása, a versek és tárcák keveredése. De valójában nincs ebben semmi meglepő, hisz megszokhattuk már, hogy Vass Tibi mindig különleges szöveget szövöget.
Vass Tibor: Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő, Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak–Berekfürdő, 2023.
Hozzászólások