Gyurász Marianna: Már nem a mi völgyünk
A költői indulás tétje, hogy kiderüljön, a szerző vajon már az első kötetében képes-e művészi karakterének főbb vonásait felmutatni. Érzékeltetni, hogy szöveggenerálási technikái révén miként válogat a különféle kultúrtörténeti irályok között, s hogy melyikkel milyen viszonyba kíván lépni. Hogy formálódó poézisébe például milyen mértékben engedi beszüremleni a hagyomány, a formakultúra, a modernitás stb. motívumait. Mi több, már ekkor felmerül az igény, hogy a számtalan hatást ugyan még magukon viselő munkák rétegezettségükkel végül is ne csupán a jelenbe foglalt lét fikcióját, de alternatívákat is közvetítő, a továbblépés lehetséges útjait, távlatokat is érzékeltetni képes alkotások legyenek. Nos, Gyurász Marianna Már nem a mi völgyünk című versgyűjteménye egy ilyen igényű munka.
Már első pillantásra látható, hogy szövegeit egyfajta trendkövető érzékenység övezi, hogy sorait még divatos paradigmák szólamai hatják át, hogy nyelvének diskurzusindukáló effektusai is mintha egzisztenciális kötődések nélküli játék volna. Poézise mintha csupán a nyelvi matéria értelmezői körében kívánna maradni. „Azt mondja, engem csak a hiány érdekel, / az ott nem lévő dolgok, / a fogkefém sörtéi […], / a részecskék között feszülő anyagtalan időtlenség”; „a fésűm fogai közé [a], / vonalkód szálai közé szorult nemlétezés. // Addig vergődöm, / addig a pontig feszítem az értelmem is, / ahol már csak a kialakult repedések mintázatában / mondok el bármit” (A keresési előzmények megtekintése, 37.). Mintha verselésének az ezoterikus világteremtésen kívül egyéb célja nem is lenne. Ám az előretekintő szemlélet, akár egy algoritmus, a kötet több pontján már élethelyzet-töredékeket dob fel, melyek ha még önkéntelenül is de már keresik, igénylik a maguk poétikai identitáskonstrukcióit. „Kelet-európai, dekadens tündérországban utazunk” olvashatjuk a Fotózunk, vonatból (16.), című versben, ahol az ősz lapos és nyárias, ahol a vonatra felszálló öregúr a szálló por prizmái közt a békés mindent elfogadás igéjét hirdeti, s ettől leszünk boldogok egészen addig, míg „le nem / kell szállnunk / valahol a határnál”. A gondolatsor egy (közép-)európai állapotrajz, amelyben a mozgás iránya az élethelyzet határához vezet, ahol le kell szállnunk a mindent elfogadás vonatáról, bár kérdés, hogy ez két ország határánál vagy a tűrhetetlen állapot határán következik-e be. Szerzőnk felvidéki illetőségű, ami újabb rétegekkel gazdagítja a fikciót. Mint látjuk, a nyelv még a régi, de a repedések mintázatában felmerülő rétegezettséggyarapító tematikai többletigény akár már itt egy új, meghódítandó világ kezdeménye lehet. A keresés szükséglete ugyan még mint a jövőben realizálódó, realizálandó feladatként tételeződik, de már mint a nyelviség szubsztanciális kérdéseként felmerülő, megfogalmazandó alternatíva. Munkáiban ennek a készenléti rétegezettségnek a pólusai az archaikus regisztertől a szociológiai realizmusig terjednek. A turbulens, egymást követő narratív töredékek olykor olyan hol elnagyolt, hol gondosan artikulált, mégis csupán odavetett, egymástól elforduló sorokat, sorsokat dobnak fel, melyek így, ilyen hevenyészett állapotukban is mintha egy összerakható, összetartozó mozaikkép kockái volnának. Amelyben persze a negatív kimenetelű játszma veszélye is ott bujkál, ahogy az a Kanalakat (19.) című versben is felvillan, „és legambiciózusabb / terveikben sem vágynak többek lenni ennél”. Ám mivel szerzőnk nem csupán hétköznapi történeteink banalitásait kívánja elmesélni, s mivel alapból maga is optimista alkat, tisztában van vele, hogy a „folyamatosan változó látványt felfogható / szegmensekbe kell áthangolni” (Határmezsgyék 40.).
Könyvének átolvasása megerősíti korai sejtésünket, hogy szövegei az identitáskonstrukciókat érintő részletek előtérbe kerülése mellett főleg az önreferencialitás paradigmái felől értelmezhetők, de, s ezt könyve egyértelmű erényének tartom, munkáinak egyes rétegei a szociokulturális kontextus, mi több, a regionalitás felőli olvasás számára is lehetőséget kínálnak.
Az előbbire példa a Fejedben csak nyaralni (26.) című verse, amely „A te fejedben csak nyaralni lehet […] olyan lakás vagy, / ahol télen nem lehet megélni” expozícióval indít, s melyben az emberi fejet egy lakáshoz hasonlító, szürreális megoldás a reális lakásviszonyok csapongó képeivel keverve poétikailag is termékeny vállalkozásnak bizonyul. Az élet olyan kicsi, mint amilyen kicsi lakásokban kell élniük azoknak, akiknek citromillatú gyertyák gyúlnak a fejükben, miközben „nem múlik a hörgőgyulladásuk, / mert gyilkos penész virágzik a sarokban”. Szerzőnk merész kísérleteivel tárja elénk, hogy lám, a modern utáni verselés milyen váratlan asszociációkkal teremthet új dimenziókat, s gazdagíthatja kultúránkat. Az adaptált, a szociológia műfajával dúsított szöveg már nem csupán a bizarr, de a megrázó kritikai realizmus hangjaival bíró modalitás: „mert kifűthetetlen a fürdő, / és a padló csupa sár, és […] elzárják a gázt, mert lakbért / soha nem fizetett senki”. Akár leíró, akár analizáló igénnyel tekintünk a gyűjtemény darabjaira, mondatai közt keveredni látjuk a legbensőbb személyesség, a lírai alany pozíciójában lebegő idegenség dikcióit a metaforizáló újkomolyság szinkretizmusaival.
Máskor metapoétikus viszonyképzéssel, versszerű narratívák futtatásával fokozza a nyelv artisztikumát. A mindenképp dicsérhető kísérletezőkedv sikerének kimenetelét viszont gyakran előlegezi, meghatározza a műfaji kötődés. Több versét a fantasy, a groteszk, a sci-fi, a performansz műfajcsokrába köthetjük. Ezeket inkább néhány sikerült szólelemény, szokatlan mondatfűzés, váratlan tartalomtársítás tartja felszínen, mintsem az elbeszélés gondolatívét hordalékmentesen hordozó, útkereső innováció. Az élmény töredékes marad, miközben jól érezhető a háttérben munkáló tehetség ereje.
A címadó vers például egy kapcsolat története. A versidő jelenében azonban már csak az emlék imitációs burka látszik, ahol a mélyben még elevennek érzett élménykontextusokat a felszín bizarr képei éltetik. „Annyiszor kaparom el a sebet, ahányszor muszáj”. A konnotációs hajlításokkal áradó szöveg metaforikus sodrása („ugyanúgy fésülöm a hajam, és bár elkerülhetetlen, / hogy mosásba kerüljön az ingem, / ugyanazon a ponton ejtem rá az egyetlen csepp kávét”) az egykori idillből már csupán a fájdalom képeit vetíti elénk. A versnek a középrészére eső pontján a mondandóhoz nem kötődő, a linearitást megbontó szövegimplikáció billenti ki egyensúlyából a narratívát. Az elbeszélés a közbeiktatott önérzetes-nosztalgikus három sor hatására („a lábamon a tizenhat órás borostából, / a szemem alatt a halványlila, / félkör alakú árnyékból nem engedek”) már erősen csillapított fájdalomintarziával tér vissza a szövegkomplexitáshoz, így az élmény a vers zárlatában végleg emlékké szelídül: „csak azt tudom prezerválni, / amit a napfény elér, / az árnyékba vesző terület / már nem a mi völgyünk”.
Több versében, amelyekben a másiktól az énhez vezető személyesség útját járja, még kísért a visszapillantás ösztöne. Ahogy az idő játszik a térrel, gyakran aktualizálja a még próbára tevő kényszer képeit: „Elalszol pár évszázadra, és újra kell kezdened”. Ám ezek többek a csalóka látszatnál, mert a kétely, a félelem forrásai is: „Mi lesz, ha az egyetlen különbség a kettő között a telő idő?” Verseiben a gyanútlan olvasó ilyenkor találkozhat a megmagyarázhatatlan bizonytalanságot hordozó szürreális képek allegóriává fejlődő alakzataival ahogy azt például a Nem szín című versében is attraktívan megénekli: „szikrákat lélegzem be, / de a tüdőm mégse porlad el, hanem izzik / vörösen a mellkasomban, // nem is vörösen, / csak erre a színre nincs szavunk, / ahogy a szentjánosbogarakra sem, / mert a biolumineszcencia nem szín” (27.). Mi több, a fikció metaforaszerkezete egy olyan állapottal, egy olyan színtelen helyzettel szembesít, amely úgy, „ahogy gondolunk [rá], / nem létezik”. Avagy a versben fluoreszkáló hiány maga az interpretált üresség. Ilyen esetekben a szövegek gerincét adó narratívában a traumaérzületek, a családtörténetek vagy a nőiség úgy válnak szürreális élménnyé, hogy sorra rendre az anekdotikus feminizmus jegyeit öltik magukra. Ugyanakkor a sokasodó szereplehetőségek nem csupán a fikciók idődimenzióját végtelenítik, de történeteik keretének a kiterjesztésével az értelmezhetőség esélyeit is parttalanítják, relativizálják. Ezt erősíti a ciklusokon áthúzódó, búvópatakként fel-felbukkanó folyómetafora. Követnünk kell hát az értelem, a versből versbe áramló megragadhatatlan anyag, a víz útját, ami csak ha megfagyott, válik megfoghatóvá, azaz itt élet és halál vízválasztójának metaforájaként a rejtett szakralitás létközegének szimbolikájává. Versből versbe csordogáló, áramló jelenléte kivédhetetlenül a váltakozó, a szituációfüggő kiszolgáltatottság érzülethordozója. Ám mivel tudjuk, hogy a „folyamatosan változó látványt felfogható / szegmensekbe kell áthangolni”, a határátlépések konvertáló munkáját sem spórolhatjuk meg. Az önmagát kereső szép új világ ethoszának szellemében ezt a munkát az olvasónak kell vállalnia. Mindezzel együtt a kihagyások, az elhallgatások, a befejezetlenségek összessége együtt mégis képes egy egységes, önálló kötet-egésszé szerveződni, mely így az óhajtott remény mellett a félelem állapotáról, a szorongásról, ha tetszik a korról, a mi völgyünkről üzen.
Gyurász Marianna: Már nem a mi völgyünk, Kalligram, Dunaszerdahely–Pozsony, 2022.
Hozzászólások