A veréb
(THE SPARROW)
Apámnak
Ez a veréb
aki idejön, hogy az ablakomnál üljön,
inkább egy költői,
mint természeti igazság.
A hangja,
a mozdulatai,
a szokásai –
az, hogy mennyire szeret a
szárnyával verdesni
a porban –
mind ezt bizonyítják;
persze, csak a bolhák
miatt csinálja,
de a megkönnyebbüléstől
vággyal teli
tüdőből felkiált –
ez inkább a zenére
jellemző,
mint bármi másra.
Akárhol is találja magát
kora tavasszal,
hátsó utcákban
vagy paloták mellett,
zavartalanul
folytatja tovább
a szerelmeskedést.
A tojásban indul, a neme
megtermékenyít:
van valami még ennél is mesterkéltebben
haszontalan,
vagy amire
még büszkébbek vagyunk?
Többnyire inkább
tönkremegyünk benne.
A kakas, a varjú
kihívó hangja
sem képes elnyomni
kitartó
csivitelését!
Egyszer
El Pasóban
estefelé
láttam – és hallottam! –
tízezer verebet,
akik a sivatagból
érkeztek
fészket rakni. Megtöltötték a kis
park összes fáját. Az emberek
(csengő füllel!)
menekültek a potyogó ürülék elől,
átengedve a teret
a szökőkutat
benépesítő
aligátoroknak. Az alakja
ismerős,
mint az arisztokrata
unikornisé, kár,
hogy nem esznek annyi zabpelyhet
mostanság,
az megkönnyítené
az életét.
Ugyanakkor
apró termete,
éles szemei,
tettrekész csőre
és alapvető garázdasága
biztosítja túlélését –
a számtalan
fészekaljról nem is
beszélve.
Még a japánok
is ismerik,
és meg is festették,
együttérzéssel,
mély éleslátással ábrázolva
kevésbé feltűnő
tulajdonságait.
Szerelmi életében
távolról sincs semmi
kifinomult.
Leguggol
a nőstény elé,
a szárnyát rángatja,
keringve,
hátraveti a fejét
és egyszerűen –
ordít! Óriási
a ricsaj.
Az, ahogy tisztítja, feni
egy deszkán
a csőrét, maga
a határozottság.
Mint minden más is, amit
tesz. Bronzos
szemöldökével
az örök
győztes
benyomását kelti – és mégis,
egyszer láttam
egy fajtabeli nőstényt,
ahogy egy vízvezeték
peremén eltökélten
csimpaszkodva
elkapta őt
a búbjánál fogva,
és csak tartotta
csendben,
meghunyászkodva
lógott a város utcái felett,
amíg
az ügy le nem rendeződött.
Mi haszna lehetett
ennek?
A nőstény is ott
lógott,
a sikertől zavartan.
Szívből felnevettem.
A végsőkig
gyakorlatias,
létezésének verse
győzött
végül;
egy tollcsomó
a járdára lapítva,
szimmetrikusan kiterjesztett szárnyak
mintha menekülne,
a fej eltűnt,
a begy fekete, rajzos címere
kivehetetlen,
egy veréb képmása,
egy kiszáradt ostya maradt csak,
hogy mondja
és mondja is
szemrehányás nélkül,
gyönyörűen;
ez voltam én,
egy veréb.
Megtettem, ami tőlem tellett;
isten veled.
RÉDER FERENC FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2022/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Végh Kata munkája alapján készült.)
Hozzászólások