l.1. a vízsziget vonzásában
a kipakolt épületben egyetlen, éles fényű, a plafonról
két lánccal belógatott lámpa, egyenletes, átlátszó leple
a rozsdamentes asztalon, szélein pontos metszés, beterít
és felfed, átüt rajta a verejték, márkajelzés nélküli póló, hátán
nyárvégi sórajz, ábrándos skicc a szabadulásról, a kiterjedés
akarása, felette, figyelmeztetésképp, kulccsomó, négy
kopottfejű kulccsal, biztonsági zárhoz, közepes értékhatárig,
garancia állandó szorongásra, mellette asztmapipa, egy USB-
kábel megtört hurka, már soha nem teljes, mégis elviselhető
elszigeteltségben, középen, túl szoros marhabőr deréköv,
vág a medencecsontig, ráfeszül és beépül, levennéd, alatta
bizonytalan eredetű tócsa, száradó, fehér partvonalát
követve, ujjad nyomán kontúros alakzat, láttad ezt már,
nem akartad volna, felfekszel hát, innen mindez tárgyak
színjátéka.
m. ami ehetetlen
azt szeretnéd, ha holnap tönkremenne a világ.
meghalni mégiscsak fél az ember. a nyugalom
egyszerre borít el a barna sávval, ami alulról,
a járda hűvös síkja és az alma gömbje közötti
egyetlen pontból indul, majd felül önmagába
ér. a szendvics, a bezárt szájú hátizsákban,
épp most lesz porrá. nincs benne semmi
nedvesség, innen, a fény könnyű hiányában,
a térfogat változatlanságában, míg meg nem
mozdul, a forma összetartja, aztán szétszáll,
tüdőben zöldesszürke köd, sűrű és savanyú
a vér. lassú folyásában, a savak elegyének
örök áramlásában, a gyomor szikkadt falán,
ami felszívódik, nem indít el. itt, a földön ülve,
a test átmeneteiről megfeledkezve, egyre
varasabb sebedet piszkálva, lábaid végtelen
zsibbadtságában, fejbőröd bizsergésében
megmaradnod, gondolod, volna is miért.
az úttesten, épp előtted, részletes féknyom.
a végén közepes olajfolt, innen vékonyodó
olajcsík, változatlanul, hónapokig, majd ritkuló
cseppek, kilométereken át, a kiszáradásig.
l.2. a billentyű beragad
nyáron ér véget minden, ami észrevétlenül, halkan
vesz körül, nem tud lehűlni, csuklód alatt a géptest,
a bőröd alatti vénáktól, a ventilátor egyre karcosabb
keringése, két pacemaker lassuló, egymást kioltó
ketyegése, a szétpergett ritmus, a maradék csend,
évekig hallgatod, a kórházi ágytól, bármennyire steril,
mindig viszolyogva, végül állva maradsz, az éjjeliszekrény
fiókjában slusszkulcs, füldugó, egy gépelt levél, boríték
és lakcímek nélkül, a megszólítás drága fiam, ha hallottál
volna erről a kórteremről, itt lennél, kétágyas, az ablak
melletti beteg vagy mindig alszik, vagy akkor van ébren,
mikor senki, nem lehet tudni, beszélni nincs kivel, ami
létezik, az elviselhetetlen forróság felé tart, a levél
mellett családi fénykép, rajta két üres hely, két alak,
ollóval kivágva, az ágyak közében talpak formáját örző,
olcsó, puhára olvadt papucs, téged megtart, ha belelépsz,
ha itt maradsz, magadnak.
(Megjelent az Alföld 2022/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám munkája.)
Hozzászólások