Demény Péter: Zsiléta könyve
A gyermekkort nem törli el a felnőtté válás, vannak olyan sérülések, melyek nem múlnak el nyomtalanul, egész életünkben magunkkal hordozzuk őket, emlékeztetőként. Demény Péter Zsiléta könyve című, 2022-ben az Ábel Kiadó gondozásában megjelent, mindössze hetven oldalas kötete a címszereplő sorsát kíséri végig a gyerekkori trauma elszenvedésétől a felnőttkori gyógyulás lehetőségéig.
Az elbeszélő itt valóban elbeszél, a Zsiléta könyve hangvétele leginkább ahhoz hasonlít, ahogyan valaki az ismerősének átad egy történetet – egyszerű és tárgyilagos, de nem érzéketlen, nagyon is a főhős pártján álló. Noha Zsilétát kiskorában ismerjük meg, elenyésző mennyiségben találkozunk csak olyan sajátosságokkal, melyek abból következnek, hogy egy gyerek perspektívájához közelítve látjuk az eseményeket. A felnőttek viselkedését, a világ működését közvetítő nyelv nem gyereknyelv.
A cselekmény helyszíne egyértelműen Románia, bár a szerző a szokatlan keresztneveken – Zsiléta, Brikett, Lurkó, Firka, Zserkenye, Bagira – túl a városok neveivel is eljátszik, Zádonyban, Nagyvajúdon, Koporváron és Madasztrécselyen járunk, Vadócról, Cserepesről, Toklyóról és Libándról hallunk. Ami az időbeli elhelyezkedését illeti, a narrátor az 1988-as évet említi, amikor a tanári családok sorra kivándoroltak Magyarországra, illetve 1990-t: innentől kezdve „mindenki kokárdát tett magára, és a magyarságról szónokolt”.
A magyarok és a románok között éles ellentét rajzolódik ki. Az előbbieket a részvétlen, a passzív, a követelőző, a gőgös és a tehetetlen szavakkal jellemzik, kiváltságosnak gondolják magukat, és embertelenül viselkednek, míg az utóbbiak kedvesek, szívélyesek és talpraesettek. Idővel, ahogy Zsiléta kamasz, s főleg ahogy fiatal felnőtt lesz, módosul a leíró nyelv, román mondatok, helyi kifejezések szivárognak be a szövegbe. Az, hogy kivel barátkozik, „melyik oldalhoz húz”, jelentőséggel bír az identitására és a közérzetére nézve, a beszélt nyelv meghatározza, hogy mennyire fogadják be.
Már a kisregény első mondatából kiderül, hogy Zsiléta „különös” családban nőtt fel. A különös ebben az esetben eufémizmus a bántalmazóra. Az apja által hozzá hasonlóan impulzívnak és végletesnek tartott, ezért számára kedves kislány sem marad ki az anyját és a fivéreit sújtó kegyetlen verésekből. A férfi „jólnevelt szadista”, a velük élő nagymamához nem nyúl, de az idős asszony, a tágabb család és környezet számára is nyílt titok, hogy milyen megpróbáltatásokon kell nap mint nap keresztülmenniük, mégsem veszik őket a védelmükbe, szándékosan süketek és vakok. A mű egyik visszatérő gondolata, hogy olyan városban, olyan emberek között élnek, akiknek a látszat sokkal fontosabb, mint ami mögötte húzódik, és többet ér, mint a boldogság. Zsiléta apja tipikusan olyan, aki a külvilág szemében „aranyember”, ám amint inni kezd, az otthon falai közt csak rettegést és fájdalmat hagy maga után. A családon belüli erőszak körét így a szerző kitágítja, a cinkosokká váló szótlan tanúkat – akik ráadásul az elkövető iránti megvetésüket az áldozatokra is kiterjesztik, szégyenérzetet keltve bennük – is felelősséggel terheli.
A hamis látszat és az igazságot ismerő, ám attól elforduló közösség motívuma összekapcsolódik a vallással, ugyanis Zsiléta családja az otthonukban uralkodó terror ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy szépen felöltözve templomba járjanak. A kislány hamar megkérdőjelezi Istenbe és az ő fiába vetett hitét, hiszen hogyan is létezhetne, ha hagyja, hogy ártatlan gyerekek szenvedjenek. Erre is vonatkoztathatjuk azt, ami a szülei összecsapásaival kapcsolatban megfogalmazódik: ha veszekedne Istennel, az azt jelentené, hogy hisz benne. Ő azonban nem gondolkodik rajta, nem kérdez tőle, mert úgysem várna választ. A nagyanyja sértettsége dacára hátat fordít a templomnak, később elutasítja az egyházi ünnepeket, a megemlékezést is a húsvétról és a karácsonyról.
Ez persze csupán egyike a számos lelki sebnek. Egy elejtett félmondat arról számol be, hogy a lány borotvapengével vagdossa magát, de még mindig nem érez félelmet vagy fájdalmat. A bántalmazott személyek tankönyvszerű, már sokak által, sokféleképpen ábrázolt traumatüneténél figyelemreméltóbbnak és megrendítőbbnek találtam annak bemutatását, hogy a gyerekeknek éjszaka vissza kellett tartaniuk a vizelési és székelési ingerüket, mert ha kimentek volna a vécére, megkockáztatták volna apjuk újra felhorgadó haragját, és ez azzal a komoly következménnyel járt, hogy Zsiléta felnőttként is anyagcsere-problémákkal küzdött.
Azonban ahogy a szerző ezt sem fejti ki bővebben, úgy a Zsiléta könyve egészéről elmondható, hogy inkább kelti ötletek jegyzékének, mintsem egy kidolgozott, komplexitásában működő kisregénynek a hatását. Bár az olvasó alighanem felismeri, hogy Zsiléta rokonainak káros mintái és toxikus dinamikái generációról generációra öröklődhetnek, a szenvedélybeteg, abuzív apa és az áldozat szerepében ragadt, a gyerekei kínjai iránt közömbös, őket elhanyagoló anya is súlyos múltbéli terheket cipelnek, a szövegből hiányzik ennek a megértése, tudatosítása. Zsiléta – testvéreivel egyetemben – még felnőttként sem értékeli át a családi viszonyokat, nem igazán van tere az érett, élettapasztalatból táplálkozó, retrospektív reflexiónak, nem békél meg velük, de nem is szakít meg minden kapcsolatot, helyette sokáig az ellenszegülés és a neheztelés stratégiájánál marad. A döntés, ami mellett végig kitart, és igyekszik megmagyarázni, az az, hogy nem hajlandó gyermeket vállalni.
Rengeteg muníció lenne abban a párhuzamban, hogy a brutális apa tanárként dolgozott, és a lánya is egyik szakmájának ezt választotta, valamint abban az ellentétben, hogy a férfi vadászként szinte gondolkodás nélkül megölt egy állatot, míg Zsiléta törődéssel fordult a hozzájuk kerülő kóbor macskához és kölykeihez, hiába volt terhes számára a másokról való gondoskodás – csakhogy mindezek mintegy mellékesen tűnnek fel. A laza ecsetvonásokkal felfestett karakterek, helyzetek, konfliktusok és megoldások szemünk elé terülő látványa igényt ébreszt bennünk arra, hogy mélyebbre menjünk, többet tudjunk meg, de ez az igényünk az utolsó oldalra érve sem elégül ki. Lapoznánk, de nincs tovább.
Demény Péter műve az utóbbi években igen népszerűvé váló, sok tagot számláló traumairodalom és szegénységirodalom kategóriájába egyaránt sorolható, a családi erőszak mellett a karakterek másik meghatározó „élménye” ugyanis a szegénység, mely a rendelkezésükre álló hely szűkösségében, az éhezésben és az iskolai kiközösítésben nyilvánul meg. Részben ezzel magyarázható az is, hogy Zsiléta taxis céget indító párja, Misi rá tudja beszélni őt, hogy vegyenek fel kölcsönöket – a fiatal nő nem tud bánni a pénzzel, mert korábban nem volt neki, és elhiszi, hogy ezt most érte teszik, mert soha nem tettek semmit az ő érdekében.
Elkerülhetetlenül számolni kell azzal a hatással, amelyet a testi és lelki abúzus a másik nemhez fűződő viszonyulásra gyakorol. Megtudjuk, hogy felnőve Brikett nőgyűlölő lett, Zsiléta pedig kiábrándult a férfiakból. Kamasz volt, amikor meg kellett tanulnia, hogyan védje ki a férfiak nemkívánatos közeledését, ez volt az egyetlen, amit önmagáért megtehetett – hamar szembesült az áldozathibáztatás jelenségével: amikor egy lányt akarata ellenére „lesimogatott” a szomszéd, a szülei őt tartották felelősnek, amiért kihívóan öltözött. Aligha éri meglepetésként a befogadót, hogy Zsiléta az apjához hasonló férfit választ, a türelmesnek induló Misiből is előbújik az erőszakos hajlam, sőt nála érzelmi zsarolással és zaklatással egészül ki, és még anyagilag is kiszolgáltatottá teszi. A „megoldás” is kiszámíthatóan érkezik; Zsiléta megtalálja az igazit, a magázódva, „irodalmiasan” fogalmazott levelekkel udvarló Balút, aki nem csupán más, mint a többi férfi, akivel eddig dolga volt, hanem még híres író is. A szintén sérült hátterű, szeretetlen férfivel a gyógyulás hosszú és rögös útjára lépnek, a meseszerűséget az tompítja, hogy házas emberről van szó, akinek el kell hagynia a családját ahhoz, hogy ők ketten közös életet építhessenek.
Érdekes a kisregény felépítése, jóformán minden oldalon új fejezet kezdődik, más és más történeteket elmesélve a címszereplő életéből. Kifejezők és gyönyörűek a borítóért is felelős Eperjesi Noémi illusztrációi. A fekete-fehér kontrasztja mellett a szürke, a barna, a halványkék és fakózöld, sőt a homok- és mályvaszín árnyalataival is játszik az álomszerű rajzokon, melyek a Magyar népmesék képi világát idézhetik fel bennünk. Az illusztrációk azért is fontosak, mert a főhős maga is fest, számára a művészet menekülés, vágy, cél, lehetőség az önkifejezésre, az önmegvalósításra.
A Zsiléta könyve olyan jelenségeket, problémaegyütteseket gyűjt össze, amelyek önmagukban kitölthetnének egy-egy kötetet, és meg is érdemelnék, hogy feldolgozásuk során az író mélyebbre ásson. Sajnos azonban Demény Péter a nagy merítésből végül csak keveset markol meg, erős hiányérzetet hagyva az olvasóban.
Demény Péter: Zsiléta könyve, Ábel Kiadó, 2022.
Hozzászólások