kettő közt
Láng Orsolyának
a mozgás nulladik fázisa a kapkodás.
csak annyira számít hátrálásnak,
amennyire készülődésnek a rajthoz:
az egyik láb előrébb, mint a másik,
de vajon melyik legyen melyik?
(ez a kérdés persze csak a tudatlan szín-
játéka, a gyakorlott mindig ismeri a választ.)
lábbal és vonattal közlekedni ugyan-
azon evolúció egy-egy szakasza.
mindegy, melyik tart előrébb.
ülésen rostokolva úton lenni,
két sprintelés között meg-megállni,
kívülről hallgatva mások moraját
vagy fülessel takarva a belső zenét –
lényegében ugyanaz.
ami az egyiknek az útravaló,
a másiknak a belső zene.
torlasz a külső csend megtörésétől
való szorongás előtt.
a testben futó vér így is, úgy is
oldottá teszi az átmenetet.
a mai kapkodási szakaszban mégsem érzem
magam elég gyakorlottnak: a vonatot
választom, az ülésen rostokolást és
mások moraját. az ismétlés csak a szöveg
színjátéka. a változás mindig változik.
a helyiek integetnek, és ha a szájuk
mozdul, nem hallani, mit mondanak.
hegyek között, völgyek között,
végig nem érzékelt valóság
és érzékelt fikció határán zakatol
a gőzös. megy a masinisztával,
ismeretlen a létformájuk,
ezért jól bírják a gyűrődést.
a végállomáson a másik oldalon szállok le,
innen már viszi a lábamat a tudatlanok
magabiztos gyakorlatlansága.
dekonstruktív part
A szerelmesek ösvényéről letérve célba veszi az
egyedüllétet. Ez a partszakasz arra szolgál, hogy
aki idetéved, újraalkothassa távolságait.
Ösztönből nézek utána, aztán arra gondolva,
hogy talán nekem is erre van szükségem,
diszkréten követni kezdem.
Amíg ő a vizet, én a parton szorgoskodó
hangyákat figyelem. A nagy egész és a sok kicsi
magukat keresik. A hangyák következetes
útvonaláról eszembe jut, hogy tanácstalanságom
talán csak álca, követési mániám rossz szokás.
Újratervezés: büntetni akarom magam,
valóban eltévedni.
El kell magam rejtenem a
félreértések lehetősége elől, hogy megint
magamra találjak. Pár pillanatig visszajutok a
szerelmesek ösvényére, ahol megismertem
az egyedüllétet. A bűntudat
fokozatosan csökken.
Ugatás a part felől, kíváncsiságom visszatérít, de
csak egy idegen kutya az. Mégis lent vagyok
megint, ő pedig már bokáig vízben építi újra a
határokat. A hangyák bűntudatát már jól
ismerem, az ösvény helyett ezúttal én is a
víz felé menekülök.
Miközben fokozatosan hagyom magam merülni,
fejben szelíden ismételgetem a mantrát,
mely szerint nem egymást keressük,
csupán magunkat.
Bűntudatnak ezúttal nyoma sincs. Csak a víz
van, a part, és két szabad test. Hátradőlök, az
ösvény vonalával párhuzamosan visszafelé
kezdek úszni. Az átrendeződés megkezdődött.
(Megjelent az Alföld 2022/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, L. Ritók Nóra grafikája.)
Hozzászólások