Kemény Zsófi: Most vagyok soha
Kemény Zsófi új verseskötetének alapélménye az időbe vetettség, egy koraérettnek tűnő elmúlásfélelemből szublimálódott rezignáltság. Vélhetőleg közös tapasztalata ez a mai 20–30 év közötti fiatal felnőttek jó részének, és ezt az azonosulást, olvasói rácsatlakozást segítő közös(ség) a korábbi verseskötetnél, a Nyílt láng használatánál itt evidensebb. Miközben a beszélő én jelenléte szintén markáns marad, „megfigyelő eleme saját közegének”, ahogyan Vida Kamilla találóan megfogalmazza (Vida Kamilla: Jelszavaink valának: nosztalgia és FOMO. Élet és Irodalom, LXVII. évfolyam, 26. szám, 2023. június 30.).
A kötetcímben szereplő dupla időmeghatározás, valamint a „most vagy soha” kötőszavának létigévé módosítása az idő-téma kiemelésén és frappáns voltán túl elsőre önmagában nem egészen értelmes szókapcsolatot eredményez. Nyilván rögtön adódik a Nemzeti dallal való asszociálás (valamint a Kemény Zsófi műveit ismerők számára egy korábbi kötet, a Rabok tovább című regény emléke), de a kötet nem igazolja vissza az esetleg felmerülő Petőfi-féle hevület elvárását. A kötetcím jelentéslehetőségei sokkal inkább afelől a vers felől ragadhatók meg, amelyben a szókapcsolat szerepel (82.): a számvetésszerű Huszonhetesek Klubja egy felfüggesztett időpillanatról szól, melynek látomásában a lírai én előbb idegenvezetőként leltározza addigi életének résztvevőit és tapasztalatait, majd egy szó szerinti klubhelyiségben a huszonhét évesen elhunyt, a szövegben csak monogramokkal jelölt híres zenészek ikonikus társaságában találja magát. Nem mentes az „önlegendásítástól” ez a mozzanat, de felül is írja azt, hiszen a beszélő megtalálja a kijáratot a klubból, s így az élete folytatódik, ellentétes kényszerek közt ugyan: „újítónak lenni, de csak mert nem ismered a régit, / történelminek megmaradni, de nem érteni a múltat, / fanyalogni, de csak mert úgy komolyabban vesznek” (82.).
A kötetcím létigéje ugyan egyes szám első személyű, igen sok vers többes szám első személyben szólal meg, ami miatt kézenfekvő volna egy generációs életérzés, „rengeteg elveszett, öregedő fiatal” (61.) szószólójaként értelmezni a Kemény Zsófi-szövegek együttesét. Természetesen van ilyen vonatkozása, de egyes versekből felfejthető a szűkebb társadalmi csoport, amelyhez a versek beszélője/beszélői tartozik/tartoznak – és a kötet egészét tekintve (anélkül nem igazán) arra is van indokunk, hogy szerepversekként értsük egyiket-másikat. Például a kötetindító Óceánpartok és kertekben „nagyanyáink minigolfoznak a kertben”, a „szüreti munkásgatyáink” (7.) pedig a szöveg kontextusában inkább stíluselemként értelmeződik, s ekként nem mondjuk a munkásosztály, hanem a (felső-)középosztály megkülönböztető jelévé válik. Másutt a korpusz korosztálylíra voltát hangsúlyozzák a jól idézhető mondatok, amelyek mellett gyakran inkább csak körítésnek tűnik a többi sor, képhalmozás. „Mi így fiatalkodunk.” (26.) – jelenti ki nemes egyszerűséggel és némi iróniával a Hüvelyes zsenge borsó, majd később: „Önreklámunk szlogenjével bármikor eladjuk magunkat, / de a barátaink szlogenjeit – hisz felnőttek vagyunk / már – kinevetjük. / Egymásnak kínosak vagyunk, / egymás nélkül meg múlttalanok.” (27.) A Memetikai útmutatóban találunk mondatot, amely az egész könyv hangulatára vonatkoztatható: „Amikor visszaemlékeztünk a gyerekkorunkra, és ez / kellemes időtöltésnek bizonyult, rájöttünk, hogy / a hetedik alapérzelem a nosztalgia, és a nyolcadik / a fomo.” (50.) A belülhelyezkedés ellenére a versek megszólalója gyakran kritikus és önironikus a kortársait és saját magát jellemző attitűdökkel szemben: „DIY szomorúság közkívánatra, / divatdepresszió és projekt alapú nemgondolkodás.” (DIY szomorúság, 66.), „pedig én csak körkörösen élek, időszakonként nem vagyok vidám, / magam körül keringek, / talán megbocsátható, / talán nem” (Szembeszomszéd, 72.), és olykor a hangulatok sikeres megteremtésénél nem konkrétabb egy-egy vers, ami szintén az azonosulást segíti elő, hiszen a befogadóra bízza, talán túlzottan is, a tartalom kitöltését, mint például az Éjjeli kukoricás, amely valamilyen fenyegető rend metaforikus-látomásos színtereként jelenik meg.
Ironikusan hathat a „fiatalkodás” közepette egyes versek, főként az egyes szám első személyűek számvetés jellege, ahogyan folyton a nosztalgia, félelem, kudarc, önvád, önsajnálat közt ingáznak, bensőséges és zavarba ejtő vershelyzetekben, amelyek gyakran metaforizálódnak, vagy amelyek elemei megszemélyesülnek. A szövegek tele vannak felnövésmozzanatokkal, a szülőktől kapott („az idő múlását tőlük örököltem”, 16.) vagy a barátságokból, kapcsolatokból szerzett tanulságokkal. Az ént leginkább önmaga és közvetlenebb környezete foglalkoztatja az idő múlása mellett, ebből időnként modoroskodással, szellemeskedéssel zökkent ki, a kötetborítón szereplő figura arckifejezéséhez passzolva. Ez lehet szimpatikus, lehet nem, olvasója ízlése válogatja, viszont egészen tudatosan vállalt lírai attitűdnek tűnik, feltéve, hogy a kötet tervezése során a szerző bevonásával kerülhetett Batthyány Gyula Fiatal udvaronc című 1926-os festménye felhasználásra. És esetleg a vállalt, kissé komolytalankodó póz felől integrálhatók valamilyen jelentésmezőbe a furcsább, kényszeredettebb ötleteken alapuló versek is (például a Hegtetoválás, a Bőröndbe zárt fejek, A hiperaktív sírásó titka), a többször nem működő, hirtelen zárlatok, a Kemény Zsófi költészetére eddig is jellemző merész, olykor könnyebben dekódolható, máskor elég randomnak tűnő képzettársítások, amelyeknek köszönhetően néha történik jelentésgyarapodás, néha nem.
A nosztalgia és a fomo az idő múlásának kényszeres tudomásul vételéhez, az emiatt érzett szorongáshoz kapcsolódik, amelynek egyik következménye a versek tanúsága szerint az előre élés: „előre emlékeztem az életemre, / és lángoló szívvel hatalmasakat tévedtem” (Alvászavar, 39.), „Például semmiképp ne érezd jól / magad, mert ha jól érzed magad, / gyorsabban telik az idő, / ezért kell egész életedben minél jobban / szenvedni, hogy vánszorogjon az élet, / és így tovább élj.” (Bozótirtás, 20.), valamint a tulajdonképp a halálfélelem miatt a jelen, az élet megélésének ellehetetlenülése, amint azt a kissé kínosra sikerült „életközeli halmányok” (Életközeli élmény, 21.) szókapcsolat sugallja. Érthetjük mindezt a szorongást ugyanakkor a jövőre irányuló gondolkodás részének is („Igyekszem előre túlesni a gyászon, / hogy már semmi se lephessen meg, / és rettegek attól, hogy nincs több meglepetés.”, Huszonhetesek Klubja, 80.), habár inkább egy, mind magánéleti, mind a bolygó szintű perspektívákat meghatározó jövőtlenségtudat lengi be a kötetet, kesernyés, groteszk humorral társulva. Innen nézve pedig, ilyen végtudat közelében, fiatalság ide vagy oda, egyáltalán nem tűnik ironikusnak a számvetés jelleg. Legkonkrétabban A próbariadó foglalja össze ezt a problémahalmazt: „(A szerelem cápa, úszik, amíg meg nem döglik, / csak a szemétsziget állítja meg. / De nem csak a szerelem pusztul el. / És talán nem is csak a cápa.)” (52.), a Stand up!, a kötetzáró vers pedig, a többértelmű „robban” ige használata révén sem engedi, hogy gondtalanul csukjuk össze a könyvet: „Válság, háború, jövőtlenség, a humorista feltámad, / a közönség egyszerre robban.” (87.)
A Most vagyok soha darabjai nem magyarázó, világértelmező, problematizáló versek, hanem korunk fiataljainak néhány (alap)érzésének, illetve a versalany által végzett megfigyelések rögzítései. Egyrészt ötletesnek mondható képekkel (megszemélyesítések, metaforák, allegóriák), többnyire rövid szövegekben, de az is érdekes, amikor hosszabb, mégis feszes (egynéhány tölteléksorokkal terhelt esetet leszámítva) jelenetező versekkel kísérletezik, amelyekben idő van a sorok egymásra hatásának. Másrészt – amint az eddig idézett részekből is látszik –, a lírai én élményeinek közvetlen megfogalmazásaival találkozunk, amelyeknek az előzményeit nemigen látjuk, de az előző verseskötethez képest mintha valamennyivel kevesebb lenne az aforizma-jellegű nagy mondat. Míg a Kamaszvers még állíthatta azt a Nyílt láng használatában, hogy „Olyan fiatal vagyok még, / hogy hagyhattál volna egyszerűen jelentés nélküli / nagy mondatokat mondani.” (62.), mostanra a jövő kilátásai felől mintha már kevéssé volna ez érvényes.
Kemény Zsófi: Most vagyok soha, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023
Hozzászólások