Mi a hűség?
Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?
Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,
és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.
Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,
hogyha van. Másképpen gondolom ezt az
egészet. El kell ugyanis döntened, hogy
mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?
Az-e, ami az évek során egymásra rakódott
rétegek alatt talán még mindig érintetlen?
Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel
szeretned? Végül is némi képzelőerővel
még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor
annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,
magával visz, és megmutatja, milyenek
voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez
a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,
amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,
és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,
ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.
Mint egy értő restaurátor finom ecsettel
a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,
és felragyognak a színek. Annyira valódiak,
hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan
egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló
ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,
egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van
most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.
Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis
akkor leszel hűséges, ha képes vagy
hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.
Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.
A régi szerelem csak akkor ér valamit,
ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted
a másikat, mintha sohasem láttad volna.
Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,
ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,
völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!
Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy.
Planéta
Megálltam néhány lépésnyire, és hosszan
figyeltem, hogy fáradhatatlanul dolgozik
a planétás papagáj. Teljesen valószerűtlen,
mesebeli madár volt a mi verebeinkhez
vagy galambjainkhoz képest. Sőt, még a
felcicomázott szajkó sem hasonlítható
ehhez a piros, sárga, zöld vagy talán kék
teremtményhez. Nem emlékszem pontosan
a színekre, de egyfolytában tündökölt.
A három lejt a planétás embernek kellett
odaadni, és az ő intésére húzott a papagáj
egy cédulát a dobozból. Arról a madárról
tényleg el tudtam hinni, hogy megjósolja
a jövendőt. Tolongtak is körülötte sokan,
és hangosan álmélkodtak, amikor egy-egy
vállalkozó szellemű fiú vagy lány boldogan
felolvasta, hogy milyen a háromlejes
jövő. Úgy tűnik, a görbe csőrű, rikító madár
mindenkiről tudta, mi vár rá. Mindannyian
elégedettek voltak. Titkolóztak is egyesek,
persze, eltakarták a többiek elől a széthajtott
cédulát, de ők is jókedvűen mentek tovább.
Gyűrögettem a zsebemben a három lejt.
Nagyon szerettem volna megtudni, hogy
mi lesz velem, de még kisgyerek voltam,
nem mertem közelebb menni. Estefelé
ismét arra jártam, éppen szedelőzködött
a planétás ember, a ládikót a cédulákkal
egy hátizsákba gyömöszölte, az asztalkát
az egyik kezében vitte, a másik kezében
drótkalitkában a papagájt. Gubbasztott
kimerülten, szinte élettelenül ez a különös
Kasszandra, mint egy összegyűrt trikolór.
Nem lobogott már. Elszalasztottam a jövőt.
Mégis tökéletes
Egy belvárosi szálloda tizedik emeletén
foglaltunk szobát. Amikor a milánói
dómot építették, itt nyilvánvalóan
nem volt semmi. Egészen pontosan
még nem mondhatta senki erre a helyre,
hogy itt. Csak azt, hogy ott. Nagyon
magasan. Most meg innen nézzük
az esti fényeket. A kivilágított dómot.
Az öröklétet. Az ágyunk valamivel
lejjebb van, mint a tornyok, nagyjából
a tetőt díszítő kőoszlopok, a már-már
lebegő kőcsipkék magasságában.
Álmélkodva figyelik a hívek, ahogy
röpködnek az angyalok. Ahogy majd
járkálunk idefent évszázadok múlva.
Itt vagyunk, ahol senki sem volt egykor.
Megismétlődik a teremtés. Reggel pedig,
ha letekintünk az egyik ház udvarára,
sötétszürke patkányok futkároznak
odalent a fűben. Szedegetnek valamit.
Nem itt, hanem ott. Aztán alaposabban
megvizsgálva rá kell jönnünk, hogy
csak galambok. Mindegy. Meglátogatjuk
a dómot. Mint aki kölcsönkérni átmegy
a szomszédba. Ki tudja, hosszú esténk
lesz ma. Kell az áhítat. Majd közben is
ki-kinézünk a fényben úszó tornyokra.
Végre itt, ahol nem lehettünk volna.
Nem láthatta innen fentről az építőmester,
amit épített, és mégis tökéletes. Lehet,
hogy miután a paradicsomból kiűzött,
minket sem látott többé soha a teremtő?
(Megjelent az Alföld 2023/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Csontó Lajos munkája.)
Hozzászólások