Sándor Iván: Amit a szél susog
„Az én viszonyom a történettudomány tételeihez meglehetősen ambivalens. Lehetnek jobb, még jobb kategóriák, végtére a történelem, mondhatnám a sors mindannyiunknál erősebb, de a gondolat, a művészet tud valamit, amire a történelem nem képes. Feltárja az emberi helyzetet, és lehatol a dolgok okaihoz” – állítja Z., az író, Sándor Iván Amit a szél susog című regényének főszereplője (61.). A könyv művészregény, hiszen Z. – más szereplőkkel együtt – állandóan a művészet célját, lehetőségeit és határait feszegeti. Utazási regény is, mert Z. azért járja Európát, hogy fölkeresse élete legfontosabb helyszíneit. Legfőképp viszont az emlékezés regénye, hiszen Z. egyszerre sétál a múltban és a jelenben, miközben régi emlékeket próbál átmenteni a művészetbe.
A műalkotás feladata kimondani a kimondhatatlant, átélhetővé tenni a nagy történelmi traumákat (a holokauszt, a világháborúk és az 1956-os forradalom mellett a hatnapos háború és a szíriai menekültek tragédiái jelennek meg a regényben), oly módon, ahogy erre a tudomány önmagában sosem lenne képes (vö. 78.). Z. az emlékek archeológusa, s az általa gyűjtött történetek (saját emlékei éppúgy, ahogy másokéi) szétszálazhatatlanul fonódnak össze az elmúlt másfél évszázad súlyos megrázkódtatásaival. Nemcsak a személyesen fontos helyszíneket látogatja meg, fölkeresi az emlékezet helyeit is (lieux de mémoire), hogy szélesebb perspektívája nyíljon az idő folyására. Sándor Iván könyve nem történelmi regény, hanem a történelem regénye. A hivatalos történettudomány szólamát egy másik szereplő, Véri Márton, a történész képviseli, aki Z. társául szegődik a múlt kutatásában. Ám a két szólam egymásba fonódik, hiszen a regényírónak szüksége van a tudományos ismeretekre az összegyűjtött élettörténetek kontextualizációjához, a történésznek viszont az idős író emlékei kellenek, azok a részletek, melyeknek csupán a személyes átélő lehet birtokában. A szereplők személyes emlékei, traumái, egyéni sorstöredékei és a történettudomány adatai állnak össze művészi mozaikká.
Kulturális és kommunikatív emlékezet sajátos dialektikája épül ki, hisz a regénybeli történész és író minden erőfeszítése a személyes emlékek összegyűjtésére és a kulturális emlékezetbe való átmentésükre irányul. Csakhogy ez az átmentés óhatatlanul veszteséggel jár: nem emelhető át minden a kulturális emlékezetbe, s utóbbiból a személyes tanúságtétel nyomatéka is hiányzik. A veszteség – és részben a feledés – elkerülhetetlen, a tanúk nemzedékének kihalása után szertefoszlik a kommunikatív emlékezet – ezt nevezte Jan Assmann sodródó hasadéknak. A történész – legalábbis a regény szerint – még az oral history eszköztárával sem tudja a múltat igazán élményszerűvé tenni. A kommunikatív emlékezet személyes és élményszerű dimenzióiból csupán a műalkotás őrizhet meg valamit, csak a művészet teheti átélhetővé a nagy történelmi traumákat. De a műalkotás – nem feledhetjük – már a kulturális emlékezet része: megszüntetve őrzi meg a személyességet az esztétikai tapasztalatban. Az író és a történész a senki földjén folytatja leletmentő munkáját, tudván tudva, hogy nincs menekvés a „sodródó hasadék” elől. Invokációnak is vehető ezért a regény kezdetén szereplő, korántsem mellékes információ, hogy íróasztalán Z. Mnémoszüné, az emlékezet istennőjének (s a múzsák anyjának) szobrát őrzi. Z. és Véri Márton egyaránt az ő segítségére szorul, hiszen Kleió és Kalliopé szülőanyja az Emlékezet.
Mnémoszüné kegyes istennő, főhősünket (legalább őt) nem hagyja cserben. A hetvenöt éves író vonatra száll, „utazgat az emlékei nyomában” (62.). A régi helyszínek fölkeresése számára nem nosztalgia, hanem mnemotechnikai eljárás, múltidéző eszköz. Ám az emlékidézés sosem marad puszta nosztalgia: a személyes életesemények mélyen a történelmi kontextusba ágyazottak. Z. utazásai Budapestről először Athénba és Leszbosz szigetére (itt jut el a nyomorban élő menekültek táborába), majd Párizsba és Normandiába, azután Bécsbe vezetnek, végül Zuglóban látogatja meg egykori otthonát. Útjai során különös emberekkel ismerkedik meg: Budapesten Véri Mártonnal, a 20. századi magyar történelem kutatójával, Athénban Nikosszal, a régésszel és Jórgosszal, a színházi rendezővel, Párizsban pedig George Steinfelddel, a híres zeneesztétával hozza össze a sors. A fokalizátor (majdnem) végig Z., a narrátor mindig az ő tudatán keresztül láttatja az eseményeket, egyetlen változtatással: a regény vége felé, egy rövid részlet erejéig (131–138.) George Steinfeld, a tragikus múltú zeneesztéta veszi át a fokalizátor szerepét, éppen akkor, amikor a zenetudós elárulná féltett titkát volt feleségének. Az elbeszélés azonban épp ezen a ponton szakad meg, és Steinfeld traumáját csak akkor ismerheti meg az olvasó, mikor a regény végén Z.-hez is eljut a titok nyitja.
A cselekményidő másfél év és másfél évszázad: a voltaképpeni cselekmény 2016 júniusától 2017 őszéig terjed, ám Z. emlékein s az ő visszaemlékezéseibe ágyazott visszaemlékezéseken keresztül a 19. század második feléig húzódó szálak bomlanak ki. A regény tér- és idősíkok, egyéni sorsok és civilizációs rengéshullámok, szereplői és elbeszélői szólamok fúgaszerű egymásra fonódásából épül fel. Múlt és jelen a szimultaneitás élményét keltve csúszik egymásra, miközben a regény autoreferens módon villantja föl saját szervezőelveit: „Z. szerette együtt látni az időben, térben távoli eseményeket. Ezt a tulajdonságát időtér-érzékelésnek nevezte.” (7.); „Z. úgy érezte, időben és térben minden együtt történik…” (86.); „azért utaztam, hogy emlékezzem […] a régi és az új egymásra rétegződik” (149.); „Z. nem hitt abban, hogy a múlt a régi formáiban tér vissza, de úgy érezte, mintha nem létezne az idő, és a múlt jelen idejű változataiban él, a folytonosság megszakíthatatlan, élők és holtak közös térben bujkálnak.” (150–151.) Az autoreferens utalások rendszerét a zárlat koronázza meg: „Borotválkozott. Tusolt. Reggelizett. Felhúzta
a nagyórát. Letörölte a port az íróasztalon álló szobrocskáról. Toll után nyúlt. Leírta az első mondatot: Kétezertizenhat június huszonhetedikén leszálltam a Ferenciek terén a 7-es autóbuszról” (158.). Z. természetesen az Amit a szél susog nyitómondatát veti papírra, egyetlen különbséggel: a kezdőmondat harmadik személyben, nem pedig én-elbeszélésben szólal meg. Mnémoszüné szobrának megtisztítása ismét invokációs gesztus: a múzsák anyjához fordul segítségért. A kiválóan megkomponált regényszerkezet építkezése teljesen logikus, az első oldaltól kezdve szükségszerű, hogy főszereplőnk végcélja az alkotás legyen. Az emléktöredékek intenzív totalitássá rendeződnek.
De Sándor Iván törekvése nem az autoreferens nyelvi jelölők csillogtatása, hanem a művészet létmódjának és társadalmi lehetőségeinek újragondolása. A regény kérdésfeltevésének ezért politikai tétje van: hogyan szegülhet szembe a művészet a zsarnoksággal? Megállíthatja a barbárságot? A válasz első felét a zenetudós mondja ki, Schönberg operájára utalva: „Mózes utolsó felkiáltása annak kinyilvánítása, hogy a művészet nem tudja a barbarizmust megállítani” (51.). Második részét Jórgosz, a görög rendező teszi hozzá: a művészet nem tud változtatni a világon, de elültethet a befogadóban egy-két dolgot arról, „mi a hatalom természete… mi a hamisság… mit jelent emlékezni… mit jelent szembenézni a sorssal” (154.).
Szereplőink a művészet és a tudomány eszközeivel próbálnak válaszokat találni, s akkor kerülnek igazán közel a megoldáshoz, ha a tágabb történeti kontextus és a személyes sorsok összefüggéseire tapintanak rá. A regény egyik legszebb része egy ilyen betét: Arnóczy Frigyes, az egykori huszár és családjának története. Az 1956-ban Ausztriába menekülő Arnóczy zokszó nélkül vállalja sorsát, s próbálja óvni az évszázados családi emlékezetet. Az orosz frontról hazatérve rövid ideig abban a hitben élt, hogy visszatérhet régi hivatásához, de a Rákosi-diktatúra koholt vádakkal vetette börtönbe. „Összeesküvés az állam ellen. A zárkában arra gondoltam, hogy minden ősöm a halál árnyékában járt, pont én lennék a kivétel” – mesélte Z.-nek. Fia, a szaxofonos Csaba már ironikus távolságtartással viszonyul a múlthoz: „[…] őszintén szólva untam azokat a meséket. Ferenc Jóskát is. A Monarchiát is. Játszom a Beatles-számokat és közben a limanovai csatára kellene gondolnom. Hát ez nem megy” (110.). Apa és fiú közé egy világ ékelődik: a generációs tapasztalatok inkommenzurábilitása. Az egykori huszár unokája pedig informatikus, számára a nagyapa története, mondja Arnóczy Csaba, „[…] már olyan távoli, mint nekünk Mária Terézia…” (111.) Szellemes a generációábrázolás: a régi világ bátor katonáit háborúk és diktatúrák tették tönkre, aztán a hatvanas évek lázadó nemzedékének is leáldozott, ma már az informatikusoké a világ. Végül a másik szobában alvó dédunokának az emigráns család már csak a magyar nyelvet tudja továbbadni. Az élet folytatódik, az emlékezet megszakad. A sodródó hasadék mindent elnyel, csupán annyi marad, amennyit Z. át tud emelni a regényemlékezetbe. Az öreg huszár szimbólumértékű, halálakor megállt zsebórájával együtt Z. az emlékezés terhét és feladatát is átveszi a családtól. A büszke huszárok apáról fiúra szálló órája Mnémoszüné és az üzenőfalra kitűzött kivágások mellé kerül az író magángyűjteményében (147.).
A regény másik célkitűzése a hatalom természetének leleplezése. Sándor Iván érzékenyen tárja föl az uralom rejtett logikáját. A hatalom, az önkény – az író máshol bevezetett megfogalmazása nyomán – folyamatosan mutálódik. A mutáció állandóság és változás egysége, azonosság és nem-azonosság azonossága. A múlt segít megérteni a jelent és a jövőt, kizárólagos magyarázó elv azonban nem lehet – a szereplőknek ezért a jelen analízisét is el kell végezniük. Társadalmi átrendeződések, a mélystruktúrák átalakulásának megértése a tét. Egy kiváló mondat: „[…] változik a világ, szaporodnak a kulcsok, lakatok, biztonsági zárak” (65.). A társadalom látszólag békés felszíne alatt nagy változások zajlanak, s a regénybeli zeneesztéta szerint egy igazi művész (mint Arnold Schönberg) ilyen időszakban is megérzi a „létfenyegetettséget” (98.). A holokauszttúlélő zenetudós azt állítja: „[…] az ürességben, a korszakvákuumban is történnek lényeges események. […] például az, […], hogy megjelenik a fenyegetettség.” (101.) De a létfenyegetettséggel számot vetni nem pesszimizmus, hanem realizmus. A regényemlékezet a jövő felé mutat.
A probléma másik oldala, hogy az emlékezet is politikai kérdés, hiszen a hatalom mutációival együtt a múlt reprezentációja is folyamatosan átrendeződik. A hatalom cenzúráz, elfed, retusál. Z. és Véri Márton a maguk szerény eszközeivel, a művészet és a tudomány fegyvertárával próbálnak szembeszállni a történelemhamisítás gépezeteivel. A regény elején Sándor Iván elegáns párhuzamot rajzol föl
a cenzúra múlt- és jelenbéli formái között, s a párhuzamot csak még erősebbé teszi, hogy később a két hatalmi logika különbségeit is felmutatja (vö. 12–13.). A hatalom mindig titokzatossággal, elhallgatással veszi körül magát. Különösen izgalmasak a mai, új típusú uralmi szerkezetről szóló részletek: öltönyös, napszemüveges biztonsági őrök, sötétített ablakú kocsik szállítják a hatalom rejtőzködő birtokosait. Sándor Iván nemcsak a magyar társadalomról fogalmaz meg fájdalmas diagnózist, az új hatalmi rendszer globálisan érvényes működési logikája is foglalkoztatja. Arnóczy Frigyes informatikus unokáját Bécsben keresik föl rejtélyes idegenek, hogy titokzatos adatbányászathoz használják föl: „Tudja, ezek már a jövőt kutatják, nem a múltat. […] Új kutatási eredmények, várható üzleti tendenciák.” (112–113.) A rejtőzködő hatalom mindenre és mindenkire kiterjeszti a megfigyelést. Az informatikus történetét apja, a zenész Arnóczy Csaba adja át Z.-nek: „Ha ismeretlen irodába hívják, tudja, hogy a helyiség be lesz mikrofonozva. […] Tudod, apa, mondta a fiam, ilyenkor fel kell készülni rá, hogy az a helyiség is be van mikrofonozva, mi is dolgozunk így adatszerzés közben.” Mindent algoritmusok tapogatnak le. A megfigyelőket is megfigyelik. A fegyelmező társadalom foucault-i börtöncelláitól az ellenőrző társadalom deleuze-i–kafkai labirintusához jutunk.
Számos elegáns írói megoldás mellett a regényben néhány kevésbé erős rész is akad. Elsősorban Jórgosz, a görög színházi rendező jeleneteit látom túlírtnak és szükségtelenül patetikusnak. A dalbetétek néha hasonló hatást keltenek, noha a regény címe is egy Bob Dylan-dal (Blowin’ in the Wind) nyomán született. Olykor az ismétlések is didaktikussá válnak: George Steinfeld, a traumája elbeszélésére képtelen holokauszttúlélő újra és újra elmondja, hogy a megszólaltathatatlan megszólaltathatóvá tételét keresi a művészetben, s a görög színházi rendező kapcsán valaki mindig megemlíti, hogy apja Peter Brook asszisztense volt (az áttétel miatt a Peter Brookhoz kapcsolódó gondolatok kevésbé épülnek be szervesen a szövegbe, mint a Schönbergről szóló részletek). A regényszöveg folyását néha a függő beszédbe ágyazott függő beszéd jelölései akasztják meg, ez az írói eljárás bizonyos pontokon nehézkessé válik: „Álmomban a tömeg előtt álltam, mondta a diák, mondta George Steinfeld […]” (76.); „Próbálj megbirkózni vele, mondta, mondta Z. Lilnek […]” (125.); „Thomas Mann azt mondta, jegyezte fel Arnold Schönberg, olvasta Z. […]” (60.). E megakadásokat viszont nem egyszer ellensúlyozza sikeresen a múltat és jelent egymásra csúsztató idő- és tértechnika.
Sándor Iván regényének legnagyobb erőssége a líraiság. A szabadon áradó gondolatfolyam, a mondatszerkezetek feltörése, az idősíkok egymásba játszatása, a jól eltalált ekphrasziszok, az esszéisztikus részletek s a térpoétikai megoldások (a kávézók mint a menedék terei zord időkben, régen és ma) mind-mind a költőiséget erősítik. A színházas epizódoknál viszont sokkal erősebbnek látom a történelemmel, különösen a holokauszttal foglalkozó részleteket. A csúcspont vitathatatlanul az utolsó harminc oldal, amikor a szereplők egyéni élettörténetei és titkai hirtelen új összefüggésrendszerré állnak össze. Történeteik összefonódását Z. szentesíti, mikor leül a tiszta lap elé, s leírja az első mondatot. Különösen erős a nyilvános tanúságtételre képtelen George Steinfeld kudarcának története, hisz Steinfeld nagy traumáját csak Z. mesélheti el, csak ő szólaltathatja meg a megszólaltathatatlant. Egyedül
a művészet oldhatja föl a paradoxont.
Sándor Iván: Amit a szél susog, Magvető, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2022/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája alapján készült.)
Hozzászólások