Kayla Czaga: Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon, ford. Kis Orsolya
Amerika: végtelen autópályák, büfékocsik, alkoholista nagybácsi, dekoratív nagynéni, történeteket mesélő nagypapa, pulcsis nagymama. Szabadság és veszélyek, közösségek, emberek, lehetőségek mindenhol. Mi a baj ezekkel a sztereotípiákkal? Kayla Czaga verseskötete, a Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon azt mondja, az égvilágon semmi – és milyen jól teszi. Az általánosítások, klasszikusan citált képek reflektáltan és plasztikusan jelennek meg, összetett és szerteágazó versvilágot tudnak létrehozni. A szövegek erőssége, hogy ugyan megragadható általuk az univerzális téma (betegség, család, hit, gyűlölet vagy egyszerre több), mégis sokfelé nyitottak, ezáltal számos jelentésréteg megképződik. Ebből következően még az olyan sztereotípiákat sem érezzük elhasználtnak vagy unalmasnak, mint például az alkoholista nagybácsi.
Czaga és a versbeszélők (ezt érdemes szétválasztani: ugyan a kötet ajánlójában az olvasható, hogy a versek „egy lány életútját követik nyomon”, talán a sokféleség, rétegzettség miatt nem képződik meg egy oszthatatlan beszélő alakja) szempontjából mindez irrelevánsnak tűnik, olyan, mintha például újra és újra az elkoptatott, untig megírt kelet-európaiság témakörét emlegetnénk, melyek számunkra, és valószínűleg mindenkinek akkor válnak érdekessé, ha a megszólaló perspektívájából nézzük őket, s így képesek elrugaszkodni önmaguk elhasználtságától. A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon teljesíti, s szükségszerűen meg is ugorja ezt: nem elég csak az egyéni nézőpontra hivatkozni, ahogy a versek kereteit biztosító saját élmények sem elégségesek önmagukban.
Aki kinyitja Kayla Czaga kötetét, és elkezdni olvasni az első verset, azt hiheti, családkötettel találkozik – az ajánlás is ez: „Szüleimnek”. Az öt ciklus közül az első címe: Anya és Apa, míg a másodiké: A család. A kötetet erősíti, hogy a családi téma nincs túljáratva, nem válik unalmassá vagy redundánssá: az ezzel foglalkozó versek megágyaznak a későbbi, személyes és közérzeti szövegeknek; a kötet erős íven halad egészen odáig, hogy szóba kerüljön a hit vagy például a 2012-es connecticuti általános iskolai lövöldözések. A versek nagyrészt izgalmas kivágatokkal dolgoznak, melyek kapcsán érdemes megemlíteni a váratlan zárlatokat, melyek sokszor snittszerűek, máskor úgy érezzük, a vers szövege ugyan véget ér, de a gondolat „fut tovább”: „Egy ideig a bennem rejlő összes lehetőség ott lebegett / a fejem fölött, / mielőtt lezuhantam volna a vásártérre.” – írja a Legmerészebb álmok (22.) zárlata. Csak két-három szöveg (Kifelejtettem a Furby-t, 62., Vershiány, 71.) esetében volt az a benyomásom, hogy – a túlírást kockáztatva – nemcsak a gondolat, hanem a szöveg is tovább szalad.
A versek ügyesen bánnak a szerkezettel (elsősorban a tartalom, tördelés és strófakezelés viszonyára gondolok), melyet a fordítás is tükröz. A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon című kötetet Kis Orsolya fordította (könyvészeti szempontból kiemelendő, hogy a Prae Kiadó minden világirodalmi kötet borítóján is feltünteti a fordító nevét); úgy gondolom, már az eddigiekből is érezhető, hogy sikerült visszaadnia, és ezt kimondottan pozitívumként jegyzem meg, a kötet hangulatát.
A tragédia Czaga kötetében képes elérni primer hatását (megdöbbenés, részvét stb.), sőt, hátborzongató, hogy a motívumok (pl.: fog) hogyan jelennek meg „szinte véletlenszerűen” versről versre, mégsem érezzük, hogy a szövegek a tragédiát erőszakolnák. Mindez tágabb értelemben jelenik meg, nem beszélhetünk egyértelműen családi gyászról még akkor sem, ha például a szülők, rokonok haláláról van szó, hiszen a kötet nagyobb struktúráját tekintve ezek is „betagozódnak” az általános veszteségek közé; s éppen a képi megoldások és a hozzájuk kapcsolt kvázi szentenciák miatt válnak mégis egyedivé: „A családnak sült / kukorica, száraz falevél és olcsó sör szaga van. A családnak / azért van családszaga, hogy elriasszon az érintéstől.” – A család (29.) Kvázi szentenciák, mivel csak korlátozottan terjeszthetők ki, érvényességük a saját tapasztalatból ered, ugyanakkor a társított képek (itt: kukorica, falevél, sör) ezekről leválaszthatatlanok. A veszteség permetszerűen oszlik szét a kötetben, amit a megszólaló figyelmének megosztottsága is erősít, s ez gyakran humorral párosul: „A felesége előtte halt meg, / és szülei és hét testvére is. A mikrosütője is.” – A nagypapa (31.); „Hogy fogom elmondani, hogy / a betegségével együtt szeretted anyámat harminc éven át, / meg a tarját babbal és a Pilsnert?” – Vicces (9.); „Anyám veséi cserben hagytak minket.”– Apám életrajza (10.).
A kortárs magyar lírából is eszembe jutott néhány olyan alkotó, akiket hasonló szempontok miatt tartok kiemelkedőnek, s mind a költői eljárásokat, mind a látásmódot tekintve rokonságot látok bennük a Czaga-kötettel, és akikre az amerikai irodalom szintén hatott. Ilyenek Horváth Eve privát idegenvezetés és Veszprémi Szilveszter Helyek, ahol rám öröm vár című kötete. Izgalmas összevetni őket a Czaga-versekkel, hasonlóságot mutatnak nemcsak a téma vagy a címadás (pl.: anyám keletkezése, Horváth Eve, Apám meggyilkolása, Veszprémi Szilveszter), hanem a versírásra való reflexió szempontjából is.
Már az első versben (Vicces, 9.) megjelennek a legfontosabb motívumok (ahogy már említettem, ezeket bátran el is engedi a kötet a második ciklusától kezdve) – apa, anya karakter, betegség, és a fogak, melyek a (pop)kultúrában gyakran a tökéletességre, csiszoltságra vagy épp annak hiányára vonatkoznak. A magyar folklórban leggyakoribb betegségvonatkozással (pl. foggal álmodni: betegség) együtt az olvasat még gazdagabb lesz: „Ma a buszon egy férfi úgy nézett ki, mint te, amikor kihúzták / a fogaidat.” Tehát az egész kötet egy buszúttal indul. Jó döntésnek bizonyult ezt a verset a legelső helyre tenni, azok közé tartozik, melyekben a figyelem megtörése és fókuszáltsága termékeny. Ahol ez nem feltétlenül sikerül, a vers egyrészt túlírttá válik (példák fentebb), vagy egyszerűen „nem olyan erős” (például a Játékból [45.] vagy a Gertrude Stein szeret egy lányt, 47.) – és ez egy ilyen magas színvonalú versekkel teli kötetben kiütközik.
A harmadik ciklus címe Játék. Számos metapoétikus-metanyelvi megoldás előfordul: szorzótábla a cím alatt (Őrült perc, 60.), kihagyásos/szövegtördelés-technika a Szemvizsgálatban (58.) („látod a nagy E-t így jobb látod a nagy E-t”) vagy a központozás elhagyása. Összességében számomra valami lényegi hiányzik belőlük, ami a többi versben viszont ott van, ezek a szövegek inkább az élményanyag direkt megragadására törekszenek. A ciklus két kiemelkedően erős darabja viszont az egymás után következő Néhány fiú, 1997. július (52.) és a Valamennyi lány, 1997. július (53.). Az első – ahogy a kötet végén található jegyzetek is rögzítik – megtörtént események alapján dolgoz fel egy hármas gyilkosságot. A két szöveg formája (margótól margóírt írt prózaversek) és címe eszünkbe juttathatja a híradó monotonitását, sokkal megrázóbb azonban a közöny, amivel például a Néhány fiú zárul: „elszégyellték magukat, aztán folytatták a békagyűjtést”.
Több helyen utalnak a szövegek a versírás gesztusára, amit már az első szöveg is említ („Hogy fogom elmondani, hogy…”), s amely az amerikai irodalmi hagyománytól egyáltalán nem idegen. A Victoria Soto (69.) (a 2012-es connecticuti általános iskolai lövöldözések egyik tanáráldozata) című vers is ezzel indul: „Abban a versben, amit senkinek nem mutattam meg”; a beszélő egy megírt, de nem közétett versből idéz (vers a versben): „Húsz gyerek lehullott, mint a hó.”Ahogy a Victoria Soto, a címadó negyedik ciklus többi verse is a kötet legerősebbjei közé tartozik. Rég gyakorolt rám olyan hatást vers, mint például az Átmeneti (75.): „A hamvazószerdai istentiszteleten, arra várva, / hogy a pap keresztet vessen a homlokomra, néztem, / ahogy megérinti az előttem álló arcát, és félrehallottam, / mintha azt mondaná: Emlékezz, hogy jó vagy. / Elborzadtam, amikor eszembe jutott, / hogy valójában azt mondta, Emlékezz, hogy por vagy (…)”. Majd több kanyar után így zárul: „Arra emlékeztetett, amikor / anyámmal húsvéti tojásokat festettünk. / A tojássárgáját egy tálba fújtuk, mielőtt / megfestettük a héját kékre és sárgára. / Hogy a tojások mennyire telinek tűntek, / amíg a fény felé nem tartottuk őket.”. Szép, és nagyon gazdag.
Talán épp a negyedik ciklus után örültem kevésbé az utolsó egységnek, mely egyetlen, három számozott szakaszra osztott címadó szöveget tartalmaz: Rengeteg metaforikus madár (85.). Nagy vers (terjedelmi és gondolati szempontból is), összegzi a kötetet, számomra épp ezért kompozíciós szempontból problémás: a figyelmet a műveltségi keretekre tereli (még akkor is, ha ezáltal jelennek meg a témák), a három különböző mottó (Martin Heidegger, Suzanne Buffam, Wallace Stevens) is erre erősít rá.
Ugyanakkor a metafora központi szerepe visszafelé újra ráerősít arra, hogy mindez „csak irodalom” – s ettől még erősebb a kötet. A záróvers megítélése kettős, ahogy például az olyan szöveghelyeké is, amiket a fordítás pontosan átad, mégis modorosak, például: „versekbe öltöm” (mindazt, amit a beszélő az apjáról tud). Czaga édesapja 1956-ban Kanadába menekült, az erre való utalások azonban egyáltalán nem túlzók, ahogy a finoman megjelenő gender- vagy családkérdések sem („A nem-nagyapák nem voltak / a te nagyapáid. De nem voltak // nem a nagyapáid sem.” – A nem-nagyapák, 36.). Annyi biztos, nagyon várom a másik két Czaga-kötet fordítását.
Kayla Czaga: Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon, fordította Kis Orsolya, Prae Kiadó, 2023, Budapest, 103 oldal, 3590 Ft
Hozzászólások