Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben
Mikortól lesz vers a szöveg? Vers-e a vers attól, hogy annak tűnik? – merül fel bennem ez a két kérdés újra meg újra Rakovszky Zsuzsa tavaly ősszel megjelent, Vita élő időben című kötetének olvasása közben. A négy ciklusra osztott könyv azzal a lehetőséggel játszik el, hogy összemossa a leírást a költészettel, festményeken ábrázolt alakokat, tereket és jeleneteket a képzelettel.
A szerző az első és harmadik, Képtár I. és a Képtár II. című ciklusban ismert vagy kevésbé ismert festményeket rendel a verseihez. Ezek mintegy mottóként is értelmezhetők, de behelyettesíthetők a címek helyére is, mivel a szövegek nagy része erősen ragaszkodik a képen látottakhoz, csak néhány sor erejéig tér el tőlük. A festmények pontosan megadott címe izgalmas is lehetne, mivel – bár nem példanélküli esetről van szó, gondoljunk csak Lanczkor Gábor Vissza Londonba című könyvére – az elmúlt évek magyar lírairodalmában többnyire inkább csak jelzésértékű megnevezést kaptak az egyes művek alapötletét nyújtó anyagok. Például Gergely Ágnes gyakori módon hivatkozik így: Emily Dickinson után, Örkény István soraira. Ám amikor rákerestem a Rakovszky-szövegek elolvasása előtt a megadottakra, kiábrándulás fogott el, ugyanis hamar belátható, jelen esetben nem inspirációforrásokról, hanem képleírásokról van szó. Amit sokkal kevésbé tartok izgalmas megoldásnak, hiszen az ekphraszisz hagyományát ez a kötet nem tudja olyan termékenyen újragondolni, hogy poétikailag és/vagy gondolatilag igazán érdekes legyen.
A Rakovszky-életműben nem újdonság a képekhez történő szövegtársítás, hiszen a 2015-ben megjelent Fortepannak már a címe is határozottan jelzi a vizualitás fontosságát. A nyolc évvel ezelőtti könyv esetében azonban mindössze annyit tudunk meg a felhasznált fotókról, hogy 1900–1990 között készültek, illetve néhánynak a keresésnél megadott hívószavait: pl. címkék: orkánkabát, hazugság, műkorcsolya. A Vita élő időben befogadásának jót tett volna, ha a képcímeket csak a könyv végén kapjuk meg – amire jó példákat találunk többek közt Áfra János Rítus vagy Omlás című köteteiben –, ugyanis a verseket nehéz elvonatkoztatva, önálló műalkotásként értelmezni. Éppen ezért felmerül a kérdés egyes szövegek esetében, hogy önmagukban, mindenféle jelzés nélkül ugyanannyira megállják-e a helyüket, mint azok, amelyekhez nem társul vizuális mű. Mivel nagyrészt leírásról, szavakkal történő újraábrázolásról van szó, akár játékként is lehet tekinteni arra, milyen olvasási élményt nyújtanak nélküle, és milyet a megadott festmény megtekintése után. Számomra az utóbbi opció túl egyszerű, kissé unalmas eredményt okozott. Persze, az sem kizárható, hogy ha nem tudnánk arról, hogy a szövegekhez egy-egy festmény is tartozik, teljes mértékben a saját fantáziánkra bíznánk magunkat, ami szintén másfajta befogadói élményt nyújtana.
Először az Emlék esetében található ettől a szoros kapcsolódástól történő ellépés, ami bár a Tavirózsáktól indul (Monet), a tájkép előhívja a lírai én egy tizennégyéves-kori élményét, az első kétrészes fürdőruha szokatlanságát. Ezek a váratlan fordulatok, továbbgondolások újabb réteget adnak az írásnak, ami mondjuk Az ablakból vagy a Holdvilágnálból hiányzik. Ráadásul a cikluscímek is eléggé leszűkítik az értelmezés lehetőségeit, nem adnak teret sem a metatávlatoknak, sem a képzeletnek.
A könyv filozofikus hangvételű, fő témái már a nyitányban, a fent említett Az ablakban megmutatkoznak – „Végül az életünk kilök / magából…” (7.) –, lét, elmúlás, halál és azon túli élet. Azonban ezeket nem fordítja ki, nem tekint rájuk új perspektívából, mindössze szép köntösbe öltöztet ismert közhelyeket: „A helységnevek furcsán ismerősek, / talán egy másik életből, egy más időből” (66.) vagy „Ha a napi gondnak lemetszed egyik / hidrafejét, tíz másik nő helyette.” (45.) Ráadásul a szerző elég szűk szókészlettel dolgozik, számos kifejezés visszatér, motívummá válik, ami még inkább kidomborítja az olyan költészettörténeti szempontból túltelített szavak túlzásba vitt, olykor egymástól csak egy-két sornyi távolságra történő alkalmazását, mint a „hold”, a „remény”, a „csillag” vagy a „szív”. És ha mindez nem lenne elég, a gyűjteményben alig található olyan vers, amelyikben nem szerepel a „lélek” szó. Ez már önmagában is szembeötlő lenne, hiszen ez efféle szóválasztás a szárnypróbálgató költőkre jellemző, ráadásul a kötetben tizenhét alkalommal fordul elő, aminek következtében unalmassá válik és még feltűnőbbé teszi a patetikus szóhasználatot.
Emellett a szövegek néhol nagyon archaikusak is – „szomjúhozzák” (29.), „tudván tudod” (58.) –, távoliak a mai nyelvtől, ami ellentmondásban áll a címben ígért élő idővel. Főként annak tudatában, hogy a Retro című versben a szerző egy letűnt kort, a saját fiatalságának idejét siratja, kimondva, hogy csak nagyon kevesen emlékeznek már az akkor modern újításnak számító, mára elavult tárgyakra: vezetékes telefon, golyóstoll. Miközben a számítógépről, a géppel írásról úgy beszél, mintha aktuális újdonság volna, holott mindkettő évtizedek óta birtokunkban van.
Persze, ez az archaikusság, már-már bibliai megszólalásmód annak fényében legitimnek tekinthető, hogy az egész kötet sejteti a halottak köztünk járását, egy másik dimenzió állandó jelenlétét a mi életünké mellett, ez pedig olykor apokaliptikussá változik, és megidézi a második eljövetelt. Az Amikor fúj című szöveg konkrétan a Szentlélek mindent elsöprő erejét tárgyalja, a már említett Emlék pedig megidézi az Ószövetségből Zsuzsanna esetét a vénekkel. A zavart az okozza, hogy közben a görög mitológia alakjai és Batman is feltűnnek, amiből gondolni lehet az időtlenségre, az egymásra rakódó korszakokra, ám a szövegek annyira nem mélyülnek el egyik idősíkban sem, hogy az olvasónak erre a fajta értelmezésre igazán lehetősége legyen, minden csak fel-felvillan.
A Retro egyébként bevet egy váratlan fordulatot, a szövegen belül jelenik meg a közismert Munkácsy-festmény – „hátoldalán csokor vagy az Ásító inas” (59.) –, egy egyébként lapos értekezés kontextusában az internetről, ami átvette a kommunikációban a dísztáviratok helyét. Mindez akkor lenne igazán bravúros, ha a szöveg a Képtár I–II. ciklusok valamelyikében kapott volna helyet: a festmény a már említett módon, a címben volna hozzárendelve, a versszöveg pedig a táviratok okán kapcsolódna hozzá, majd fordulna át abba a felsoroláson alapuló eszmefuttatásba, ami most is magába foglalja a húszfillérest és a videotékát.
Rakovszky versei nem váltanak ki belőlem különösebben érzelmeket, nem érzem azt, hogy bármelyik vers igazán magával ragadna, inkább csak kitűnnek jó sorok, versszakok. Idegenkedést vált ki belőlem, hogy sokszor súlytalanná lett, ezerszer olvasott gondolatokat idéz fel úgy tálalva, mintha ebben a könyvben kerülnének elő először. Ahogy a költő korai művei nem szenvedtek hiányt benne, a Vita élő időben szövegeinek is jót tenne az irónia, ha ezekhez a felvetésekhez – „Szerencsések vagyunk, ha a szokásos enyhe / bajok között vészeljük át az életet.” (63.) – nem a kötetre jellemző nagy komolysággal, inkább játékos, esetleg parodisztikus hangnemmel fordulna. A Hajnalt és a Bizonyosságot tartom mind nyelvileg, mind tematika szempontjából kiemelkedőnek, előbbi az emberi szabad akaratot, utóbbi a hiány és képzelet kettőssége okozta csalódottságot járja körül. A két szöveg jól felépített képekkel dolgozik, a Hajnal hipotetikus alapon járja körbe, hogy minden emberi lépés visszafordítható, minden hiba kijavítható abban az esetben, ha nem isteni akarat vagy felsőbb erők közbenjárásának eredményeként következett be. Azt állítja, az emberek alulértékelik azt, amiben nem látnak valami misztikusat, minden történést elrendeltettnek, minden véletlent valami nagyobb dolog létrejöttéhez szükséges eseménynek akarnak beállítani. A Bizonyosság a szép álmokból való felébredés keserű érzésén keresztül közelít a feltámadáshoz, arra a jól ismert tapasztalatra épít, amikor egy távoli arcban az utcán egy ismerőst vélünk látni, akiről közben tudjuk, már nem lehet ott. A szöveget lendületessé teszi a kicsit máshogy visszatérő kérdés: „csak vajon hihet-e az ember saját szívének?” (49.) és „Csak hát hihet-e az ember saját szemének?” (50.). Máskor viszont – „Mit kibírtak ezek – a dédanyák! / Elveszteni tíz gyerekből hatot!” (61.) – pátosszal és emelkedettséggel átitatott, már-már a giccs kategóriájába átcsúszó megszólalásmód jellemzi az anyagot. Ezt és az eddig felsorolt aggályaim összességét leginkább az Ünnep után című költemény példázza, ami harminchét sorból áll, de csak a huszadiknál indul be, kezd el rátérni a tágyra, arra, hogy az egész életünk tulajdonképpen várakozásból áll – előtte unalmas eszmefuttatást olvashatunk arról, hogy az ünnepi időszak végével ideje lenne, de a beszélőnek nincs szíve kidobni, a karácsonyfát. A szöveg az utolsó, Napok és napszakok egységben kapott helyet, tehát nem tartozik hozzá festmény, mégis követi ugyanazt a leíró jelleget, amit a fentebb tárgyalt művek elkezdtek, vagyis erre is jellemző a mozgalmasság hiánya, az eseménytelenség.
A legtöbb vers ebből a súlytalanságból indul, lagymatag, olykor a rímkényszer miatt túlszaladó mondatok vezetnek az utolsó sorokig, általában csak ekkor érkezik meg a markáns szerzői hang. Ami profetikus, érzelmes és filozofikus, úgy mond ki hideg igazságokat, hogy vigaszt is keres, a mulandóság bemutatása ellenére sem hagyja teljes hitevesztettségben az olvasót. Egyes versek mintha csupán összecsapott vázlatok lennének, például a zárlat felé közeledve a Szerződés, ami a katasztrófákról való általános emberi gondolkodást tárgyalja úgy – velünk sosem történhetnek meg –, mintha valami nagy megfejtést tárna fel előttünk, holott sokat ismételt gondolatról van szó. Még inkább árnyékot vet rá, hogy redundáns elemnek számít, hiszen a könyv elején hasonló dolgokat tárgyal a Később is, méghozzá sokkal izgalmasabb képeket, történelmi példákat – bombázás, holokauszt – felvonultatva.
A második, egyben címadó ciklus kapcsán felmerül előzményként a Párbeszéd az időről című vers az Egyirányú utcából, ahol szintén A és B a két megszólaló. Illetve Rakovszky költészetének fontos vonulata, a szerepversek is megmutatkoznak, hiszen a cikluson belül – A-n és B-n, a két vitatkozón kívül – megszólal Egy lány, Egy járókelő és egy Gnosztikus. Az egység olyan motívumokkal dolgozik, amelyek nemcsak a kötet egészét szövik át, de az életmű egy még korábbi darabjából, a Tovább egy házzalnak a címadó és nyitóverséből is ismerősek lehetnek. „Ami szilárd volt, végleges volt, / kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe / épül és időbe.”Tekintve, hogy ez a három sor a szerző második könyvében szerepel, kijelenthető, hogy az idő mint fogalom végigvonul az életművön, érintve az Egyirányú utca (1998), a Visszaút az időben (2006) című korábbi versesköteteket és Az idők jelei (2022) című regényt. Szó esik róla a Nappal címet viselő versben, amelynek néhány sora az előbbi, 1987-ben megjelent idézettel is összeolvasható: „Mert az van, ami van, és semmi más, / minden dolog csak önmaga – fogadd el!” (44.) És ami vitába száll egy sokat idézett József Attila-versrészlettel is: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” (Eszmélet)
De a zárlat is az Idő címet kapta, ez pedig már önmagában túl direktnek hatna, mivel az egész könyv az időtematikára épül és más helyeken sokkal árnyaltabban, metaforák segítségével jeleníti meg a szerző, ám társul hozzá az utolsó két sor – „Csak a boldogság pillanatai / készülnek az Örökkévalóság anyagából.” (70.) –, amelyek az anyagot keresztülszövő elmúlás-érzet okozta negatív benyomásokat igyekeznek feloldani, azonban elég elcsépeltre sikeredett. Ez a befejezés jelentheti azt, hogy minden rossz emlék feledésbe merül a jók által, azt, hogy az idő előre haladása begyógyítja a sebeket, de kinyitja a metafizikai távlatokat is, egészen a teodicea kérdéséig. Mindez párbeszédbe kerül a második, Vita élő időben ciklussal, amelyben a versbeszélő a jelen borzalmait tárgyalja, utalást téve többek között a háborúra és a koronavírusra.
A Covid-szövegeket általában fenntartással kezelem, hiszen rengeteg silány minőségű, leginkább érzékenyítő jellegű írással lehetett találkozni a témához kapcsolódó szépirodalmi művekben az elmúlt néhány évben. Itt viszont ízlésesen, a félszavak szintjén kerül csak elő, ami épp elég arra, hogy felvonultassa, mennyi negatív hírrel találkozik az ember nap mint nap. Az egység fontos kérdést vet fel: a világ vajon elpusztul éppen, vagy megtisztul. A lírai én kettéhasadása szépen bemutatja világunk működését, beleláthatjuk akár a közösségi média virágkorának nagy dilemmáját, meddig a sajátunk, privát ügyünk valami, és mikortól megosztható, megosztandó. A hírműsorokban, hírportálokon felvonuló témákat veszi újra elő, öko-katasztrófáktól kezdve a globális felmelegedésig, de ennek inkább csak bemutató jellege van, mondhatni közösségi traumaköltészetként funkcionál, megoldással nem rendelkezik, de vélhetően ez nem is célja.
Mindenképpen hozzáad a könyv befogadási élményéhez, ha a valaki ismeri az életművet, sok újdonsággal azonban nem találkozik az eddig megjelent műveket ismerő olvasó. A Vita élő időben ugyanis a Rakovszky egész szerzői világát átjáró témákat igyekszik tovább boncolgatni, ez a kísérlet azonban az önismétlés és megújulni képtelenség miatt sikertelennek bizonyul.
Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben, Magvető, Bp., 2023.
Hozzászólások