A képmutogató halála
Álmainak légyszemoptikája mutatja:
idegen volt/lesz múltjában s jövőjének
koporsójában is, mindig és mindenhol.
Idős korának all-sky kamerája különö-
sen sokdimenziós: egyszerre mutatja
a halál utáni kocsonyás esetlegessége-
ket, s láttatja a Max Planck-i világál-
landón inneni/túli nyüzsgést. Azokkal
a mikrorészecskékkel érez sorsközös-
séget, melyek még az ok-okozat törvé-
nyén is kívül vannak. A római ókor sa-
cer lényei ők (saját magát is köztük lát-
ja!), kik törvényen kívüliségüknél fog-
va totál idegeneknek, olyan határlé-
nyeknek számítottak, akik nem össze-
kötik a létezés tereit, hanem közöttük,
a semmi talányos talaján tengnek-leng-
nek. S ebből az idegenségből őt csak
a fuldokláshoz hasonlatos képmutoga-
tás segítette ki időről időre. Mert mi
más a költészet, ha nem vásári képmu-
togatás, melyben a költő-kikiáltó a fel-
mutatott képekhez kétes jeleneteket ko-
hol! Aztán jönnek az öregség légyszem-
kamerás álmai, amelyek minden idő és
tér szögéből láttatják a felmutatott ké-
peket, s kiderül: a hátlapokon általában
csak pókok, pókhálók s bennük vergő-
dő legyek vannak. A képmutogatónak
ébredés után zöld almahéjjal sem sike-
rül őket átcsalogatni a kép meséjébe.
(Az utolsó lapot, A képmutogató halála
címmel, már a halottkém mutatja fel.)
Lyukas húszfilléres
Fal húzódik mögöttem hosszan: a huszadik
század két harmada. Az elejére akasztva
rég kinőtt, molyrágta kabát lóg, a gyermek-
korom – zsebében lyukas húszfilléres, a
harmincas-negyvenes évek Magyarorszá-
gának jeles ikonja. De most nem konkrét
pénzdarabként, hanem az értelem makacs
fogalmainak, a végtelennek és a végesnek
az ablakaként emlékszem rá. A szóban for-
gó időben még persze nem a véges és vég-
telen egységében s különbözőségében, nem
a neves Aufhebungban,hanem inkább seho-
gyan sem gondolkodtam. Egy voltam azzal,
amit láttam, a nem gondolkodó, de örök-
mozgó világgal, a fákra konokul minden év-
ben visszaköltöző rügyekkel, levelekkel, le-
vente bátyám fapuskájával, mely igyekezett
mordálynak látszani, a valahonnan előteker-
gő és valahová tovább sziszegő országúttal,
egyszóval a valahol kezdődő, valahol vég-
ződő és ismétlődő dolgokkal – kora gyer-
mekkorom falujával. S mire környezetem
minden létezőjének sikerült nevet adnom,
egy mindig boglyas, ingvállban és szoros
alsószoknyákban járó, idegenből jött néni
valami kitalált nyelven nem létező dolgok-
ról kezdett hozzánk, gyerekekhez beszélni,
s én lassan felfogtam, hogy immár iskolába
járok. A felsőbb osztályokban a Természet-
rajz című mesekönyvünknek köszönhetően
aztán csillagszekerekbe fogtuk a Holdat és
a Napot, s a földi látványzajlások fölött át-
vágtatva megtudtuk, hogy minden, ami van,
az valami nagyobb szervezetnek a keze, lá-
ba vagy tüdeje, s így a Mindenség roppant
organizmusa, sőt minden élőlény és dolog
befelé is, kifelé is végtelen. Nekem ez a
„végtelenség” azonban valahogy már akkor
sem ment a fejembe, hisz én, ahogy körülöt-
tem mindent, a fejemet is végesnek tudtam,
s a véges fej hogyan is fogadhatná be a vég-
telent. A tízperces szünetben vádlón néztem
az udvar közepén közönyösen ácsorgó, ká-
polnácskaszerű kerekeskutat, amiért nem
mutatta meg nekem a mélyén meg-megcsob-
banó végtelent. Egy lyukas húszfillérest szo-
rongattam a markomban (medvecukorra kap-
tam, reggel, otthon), most monokliként sze-
membe csíptettem – a végtelent azonban a-
zon keresztül sem sikerült meglesnem, csak
a végest. Kerek volt és dimbes-dombos, pon-
tosabban rücskös, mint egy tepertős pogácsa.
(Megjelent az Alföld 2023/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Miklós Kelemen munkája.)
Hozzászólások