Kiss Georgina: Sötét évszak
Kiss Georgina Sötét évszak című könyve jól sikerült, tudatosan, átgondoltan megszerkesztett, egyenletes színvonalú első kötet. Egyetértek az előszót jegyző Závada Péterrel, aki szerint a szokottnál később érkező debütkötetre „igazán megérte ilyen sokáig várni” (5.). Már Závada szövegéből is kiderül, hogy a versek jellemzően szerteágazó, vagy éppen ágakként egymásba fonódó jelentésekkel dolgoznak, ezért is tartom jó választásnak a borítót, amelyen színes háttér előtt egy fa és egy rajta ülő varjú sziluettje rajzolódik ki. Ezek a vizuális megoldások remekül tükrözik a kötet és az egyes szövegek komplexitását, valamint kiemelik a leghosszabb és a varjú-motívumnak köszönhetően talán legkoherensebb ciklust, amely A Varjú éjszakája címet viseli.
Az első ciklus (Sötét évszak) nyitó verse, a Lassúégés rögtön egy intertextuális utalással indít, József Attila Téli éjszaka című költeményét idézi meg: „nem tud elkezdődni s ezért / sohasem lobban ki ez a nyár” (9.; vö. „Légy fegyelmezett! // A nyár / ellobbant már.”). A statikusság itt éppúgy megjelenik, mint a József Attila-vers első soraiban, azonban a nyárba lépés – és ezáltal az ellobbanás – elmaradása, az időben való megrekedés az elmozdulás, a változás lehetőségének szinte teljes hiányát jelzi. Ennek mond ellent, hogy a stagnálást hamarosan az „elnyújtott előkészület” (9.), azt pedig „egy lassúbb és romantikátlanabb / oxidáció” (9.) hosszan elhúzódó, változással járó folyamata váltja fel. A kötet szerkezete is hasonló: a traumák által meghatározott sötét évszakból kiindulva köztes állomásokon keresztül jutunk el a feldolgozásnak egy olyan pontjáig, ahol a szubjektum végre biztonságban érezheti magát egy egészséges kapcsolatban (lásd az utolsó, Fészek című ciklus szövegeit).
A traumák és a mozdulatlanság – és még inkább a tehetetlenség – összefüggésére a kötet és egyben a ciklus címadó verse is rámutat: „sarkig rányílni a világra / hogy a csuklópánt legszélső / feszítőpontján még éppen / nem túl úgy maradjunk / a véletlen huzata ki-be sodorhatja / a világot” (19.). Érzékelhető a világba kilépés szándéka, és a lírai én számára az is világos, hogy a sötét évszakot megelőzte egy másik, jobb időszak („a delfinszürke ég / még emlékszik / tengerek bőrmelegére” – 19.), tehát semmiképpen sem tekinthető örökkévalónak, „de a levegő kérlelhetetlen / élesen a mostba metsz” (19.), szüntelenül emlékezteti a beszélőt jelenbeli állapotára, így csak a mozdulatlanság marad, és ezáltal a további sérülések elkerülése: „elmozdulhatnál / de a jó mutatványos / már célzott és eldobta / fejed mellé a kést” (19.).
A nyitó vershez hasonlóan a ciklus záró darabja, a Magaspart is reflektál a kötet működésére, a traumák és az emberi kapcsolatok aprólékos feltárását a boncoláshoz hasonlítja: „Most minden traumátok és kölcsön- / hatásotok itt hever, ebben a villanófényben, / kiterítve kíváncsiságod boncasztalán.” (22.) A boncolás pedig „feszített figyelmet kíván” (22.), a szubjektum, a szerző és a befogadó részéről egyaránt. A harmadik versszak első két sora testtel kapcsolatos képeket tartalmaz („Lefejted a zsírszövetről a hámot, / preparálod az ereket, idegrostokat.” – 22.), ami a ciklus más darabjaitól sem idegen. Érdemes kiemelni ebből a szempontból a Délkört, de figyelmet érdemelnek a rövidebb versek is, például az Őszelő, amelynek különösen a következő képe ragadott meg: „csak aztán sápaszt el / mindent a tél / anaemiája” (15.). Az első ciklusban fontos szerep jut az egyensúlynak, ami többek között a szövegek terjedelmében, a testre és a lélekre nagyjából egyenlő mértékben történő odafigyelésben, valamint a beszélőt jellemző mozdulatlanság, tehetetlenség és a folyamatleírások kettősségében nyilvánul meg.
A Magaspart utolsó sorai átvezetnek a második, A Varjú éjszakája című ciklusba, és egyúttal figyelmeztetnek, hogy a változás innentől kezdve megállíthatatlan: „Pusztuló magaspart innentől minden pillanat, / nincs hol megvetned magad.” (22). A Varjú éjszakája, amint arra Závada előszava is utal, szorosan kapcsolódik Ted Hughes Crow (Varjú) című kötetéhez, amit az is megerősít, hogy Kiss a Két Varjú című verset Hughesnak ajánlja. Akárcsak az angol szerzőnél, a varjú a Sötét évszakban is több jelentésben tűnik fel. Závada a következőket említi: „Hol a féktelen (élet)éhség és testi sóvárgás, hol a mardosó hiány megtestesítője, máskor az ismeretlen apa arca jelenik meg csőrös profiljában.” (5.) A ciklus első három darabját (Hogy lehetne, A Varjú születése, A Varjúapa) olvasva tanúivá válunk a varjú születésének, és már ekkor szembesülünk a kép jelentésgazdagságával.
A Hogy lehetne a megszólalásnak, az apához kapcsolódó traumák artikulálásának, illetve feldolgozásának nehézségeit mutatja meg:
„Tervezgettem közben,
hogyan nyúlok majd a racionalizálás
és a szép, de mindenekelőtt pontos
metaforák, megfontolt metonímiák,
a pórusok szimmetrikus rácshálói,
a vértelen bőr alá,
le,
egészen a lüktető hús mélyére,
az erek kuszasága közt a puszta idegekig,
ahol a rövidre zárt érzések vibrálnak
és kisülnek a legkisebb érintésre.
Hogy lehetne földelni végre
a nevenincs,
tapasztalásig sosem engedett érzések váltóáramát?” (25.)
Az idézett részlet alapján a szubjektum a feldolgozás módjául a racionalizálást, az érzések megnevezhetővé – és ezáltal megérthetővé – tételét választja, amelynek eszköze a nyelvbe, a költői szövegbe foglalás lesz.
A képek, amint azt már az előző ciklusban is láthattuk, a test köré csoportosulnak, a lelki folyamatok az anyagiba ültetve válnak kifejezhetővé. Különösen izgalmas, ahogyan a test és a város terei összekapcsolódnak A belső varjak, valamint A nevét című szövegekben. Az előbbi versben a beszélőé mellett megjelenik a varjak szólama: „Beljebb költöztünk a város szíve felé. / Elhanyagolt lichthofok és nagyobb / szemétkonténerek élhető kerületeibe. / Lombok, ágak, gallyak új szinapszisai / bogukban tartják kései tojásainkat.” (38., kiemelés az eredetiben) A szinapszisok, a lichthofok és a szemétkonténerek motívumai visszatérnek A nevét című versben: „A madarak mégsem tűnnek el. / Egyre beljebb költöznek / a város rejtett szinapszisaiban. / Elhagyatott lichthofokban, / szemétkonténerek / közelében telepednek meg.” (43.) A varjú (később: a varjak) lakhelye A Varjú születése szerint is az idegrendszer, azon belül az agy egyik része, az amigdala, amely az érzelmi működésért felelős. Jó példa az apa, a hozzá kapcsolódó traumák és a szubjektum érzelmi reakcióinak összefüggésére a Viharvarjúban a belső vihar leírása. A szemen belül közlekedő varjú képe („Hosszan nézel a szemedbe, zöld, / de mint a fölázott erdő. Tíz óránál / egy fekete madár száll fel benne” – 41.) összeköti Kiss szövegét Hughes kötetének The Door (A kapu) című darabjával, amelyben a Varjú a pupillán keresztül költözik be az előtte álló testbe.
A már említett Hogy lehetne című versben a test felnyitása azon túl, hogy összefüggésbe hozható a lelki mélységek, folyamatok feltárásával, visszautal az első ciklus záró darabjára, a Magaspartra. A boncolást, illetve a racionalizálhatóságra, a nyelvbe foglalhatóságra irányuló kérdést rögtön a második versszakban a megvalósulás követi: a lírai én részletezi, hogy milyen hatással volt rá az apja, és hogy miként sikerült eljutnia odáig, hogy képes legyen foglalkozni az érzéseivel, valamint feldolgozni azokat. A szöveg végére pedig megszületik a varjúfióka („Hosszan kotorászik, mire évek óta / először moccanni érez valamit. / Iszonyattal és részvéttel tartja / a fényre a tojásmázas varjúfiókát.” – 26.), amely magára ölti első jelentését: a varjú ugyanis metaforaként a traumákról, az elfojtott érzésekről szóló beszéd lehetőségét hordozza magában.
A ciklus második darabjában, A Varjú születésében egy másik születéstörténet bontakozik ki: a traumáé, amelyet az apa erőszakos halála okoz. Erre vonatkozóan további részletekkel szolgál a következő vers, A Varjúapa, amelyben még inkább világossá válik, hogy a varjú nemcsak a trauma jelölőjeként van jelen, hanem alakja az apáéval is összefonódik:
„Szinte ismeretlen apám Varjú
(corvus cornix),
nagy, szürke-fekete madár,
így képzelem,
hangja rekedt egy antik legendától,
vár, kár.
A téren csipeget, csigákat ejt le húsz méterről:
héjzörej a betonon,
a szaftos benső kibukik:
velőpép és zúzott koponyák.” (28.)
Az apa halálára utaló motívumok (pl. törés, összezúzódás, koponya, csiga, héj) végigvonulnak a cikluson, és megjelennek például A nevét című szövegben, a varjak – ez esetben leginkább a traumák, a szubjektum életét nehezítő tényezők – elpusztításával összefüggésben. Visszatér továbbá a corvus cornix, a dolmányos varjú latin neve is: „Corvus cornix. Innen kezded, / és sorra megtanulod mind a varjaid nevét.” (43.) Azaz a megnevezés fontos állomását, kiindulópontját képezi a feldolgozási folyamatnak.
Bár a ciklusban a varjú fentebb említett jelentései dominálnak, az éhségnek, az akár szexuális értelemben vett sóvárgásnak, valamint a kötődésre, a hiány feloldására való vágyakozásnak is kiemelt szerep jut. A Varjúvágy című vers középpontjában a kielégíthetetlenség, illetve a kiszolgáltatottság kihasználásában rejlő élvezet áll: „Hiába a gyomor telítettsége, / ha elmarad az idegszálakat túlfeszítő / hajsza, hogy előbb fölé kerülj, / nincs igazi kielégülés. / Ez az, ami, akár az éhség, / újra és újra elemelkedni késztet, / rárontani bármi gyengeségre.” (31.) Érdekes tipográfiai megoldással él a Pátosz, amely a kötődésért folytatott hiábavaló küzdelmet tárja elénk. Az első és az utolsó sor mintegy ölelésként zárja magába a szöveg többi részét, kifejezve azt a biztonságot, amely egyelőre elérhetetlennek tűnik a lírai én számára. A ciklus záró darabja, a Héjsötét – amelyben visszatér a már említett héj-motívum – átvezet a következő, Közted és közted ciklusba. A szubjektum kilépni készül A Varjú éjszakájának sötétségéből, amit megerősítenek a tojáshéj repedését, illetve a kívüliséget leképező tipográfiai megoldások.
A harmadik ciklus, amint azt a címe is jelzi, erősen kapcsolódik a közöttiséghez, az átmenetiséghez, mintegy hidat képez a traumák kimondására koncentráló második, illetve a feldolgozáshoz szükséges önreflexív gesztusokra épülő negyedik ciklus között. A Közted és közted legtöbb darabjában a szavak vizuális elrendezése tükrözi az általuk hordozott jelentéseket. A Mielőtt a testben a mondatok lépcsőzetes tördelése a kagylók pergése és a lírai én elhagyása közötti párhuzamot mutatja meg: „A táskájából / cinque terrei / kagylók / p e r e g n e k. / Az életéből / te.” (49.) A Töltsd ki akár utasításként is érthető címe a szövegben elszórt résekre, hiányokra utal, amelyek azonban az utolsó két sor kivételével („nincs más csak ez a rés préselődj bele / legalább ezt töltsd ki hiánytalanul” – 53.) inkább vizuális, mint szemantikai jellegűek.
A cikluscímben megjelenő közöttiség, illetve a vizuális szinten más versekben is működő résképződés figyelhető meg a közéd s közéd című szövegben. A cikluscímhez képest elmozdulás történik, a rögzítettség, az állapotszerűség helyett a mozgásra, a folyamatszerűségre helyeződik a hangsúly, ami az önmegismeréssel, illetve mások megismerésével függhet össze: „Belakod magad fokról / fokra […]. // Kiismered mások / felszíneit, saját bőröd, / rád feszülő tenyerek / melege nyomán.” (54.) Ehhez egyrészt nyitásra, megnyílásra („Amikor a pórusokkal / lyuggatott határ már / beengedi őt is” – 54.), másrészt bizonyos értelemben önmagunktól való eltávolodásra („A test egyre kevésbé / tűr bármiféle azonosulást.” – 54.), önreflexióra van szükség. Érdekes, hogy ezek a folyamatok egyszerre két, látszólag egymásnak ellentmondó eredménnyel járnak: a lírai én kívül kerül önmaga, főként teste szűk határain, ami leképeződik abban, hogy az egyik erre vonatkozó mondat átlóg a következő versszakba („Előbb csak a külhámod / sérülésein türemkedsz ki, // mint szakadozó kabátból / a vatta.” – 54.), ugyanakkor a szubjektum befelé fordul, behúzódik önmaga belsejébe: „Aztán irányt váltasz, / a teljes belsődről leválsz, / mintha egy gyümölcs / húsa zsugorodna, / elhúzódva a héjtól, / befelé.” (54–55.) Az utolsó sorok azt sugallják, hogy a nyitással, az önmegismeréssel új lehetőségek, távlatok nyílnak meg a lírai én számára, amelyek képesek lehetnek kitölteni a réseket, a hiányt: „Észrevétlenül égbolt kerül / közéd s közéd.” (55.)
Az Aveszta rózsa és az azt követő Bőr a bőrrel nem játszik úgy a vizualitással, ahogyan a ciklus többi darabja, viszont tematikus szinten szorosabb kapcsolat van köztük: mindkét szöveg a szexualitással foglalkozik (ami előrevetítheti az utolsó ciklust meghatározó párkapcsolati témát), ezt azonban különböző módon teszik. A Nemes Nagy Ágnesnek ajánlott Aveszta rózsa növény- és állatmetaforikán keresztül beszél a vágyról és a szexuális aktusról (pl. „A takarólevelek szajhamód / kitárva, a szél máris ismeretlen / porokat hord a megduzzadt / bibére, és állandósul a dongás.” – 51.). A Bőr a bőrrel ezzel szemben az érzéki hatásokra (pl. „Aztán hideg konyhakő / és fázó talpbőr.” – 52.), valamint anyagnevek és testrészek, testtel kapcsolatos szavak felsorolására épít: „Ez nem érintés, csak orkán / és poliészter. Csak pamut / és pandex. Gyapjú a selyemmel.” (52.); „Ez most érintés, bőr a bőrrel. / Csontok fantomai. / Szaru és nyálas zománc. / Szájpadlás a nyelvvel. / Izom az izommal. / Ajak és pihés hám.” (52.) Az élettelen anyagok lajstromba szedése arra szolgál, hogy ellenpontozza az élő anyagok – testek, testrészek – között létesülő „valódi”, érzelmi töltettel bíró érintést.
Az utolsó és legrövidebb ciklus a Fészek címet viseli, amely egyfajta családi idill képét idézheti fel. Ezt támasztja alá, hogy a ciklusnak több darabjában is megjelenik a másik alakja, illetve az utolsó, Átrendeződés című szövegben a gyermekvállalás témája is. Meghatározó emellett a bizonytalanság és a biztonság kérdése, az egyensúly keresése, valamint a traumák hatására rögzült mintázatok felismerése, reflektálttá tétele és a leépítésükre irányuló kísérletek is.
A ciklus Úgyis kiveted című nyitó verse, akárcsak a második ciklus élén álló Hogy lehetne, a nyelvvel, a kimondással foglalkozik, csak ezúttal nem a traumákkal, hanem a vágyakozással, a hiánnyal összefüggésben. A szubjektum (anya)nyelvhez fűződő viszonyát kettősség jellemzi. A nyelv egyrészt segíthet elkerülni a félreértéseket, biztos alapként, kapaszkodóként funkcionálhat: „Hogy érthet ennyire félre. / Amióta az eszedet tudod, olyan akkurátusan fogalmazol, / ahogy csak a nyelvtől telik, csak a legnagyobb kétségbeesésben / fáradsz bele, és persze hogy semmi vagy a biztos anyanyelved nélkül.” (63.) Másrészt abból a szempontból nem bizonyul elégségesnek, hogy egyes dolgok megközelítésére, kimondására alkalmatlan:
„De ezt a valamit benned a nyelveddel sem érinted,
ez az érintésnélküliség, ez a hiány, ahogy a szavak kikerülik,
pont ez rajzolja körbe, torlaszolja el, mint idegen testet a gyulladás,
hogy éjszaka a paplan dunsztkötésében fölfakadjon,
mint a szemárpád a harmadik húsvétodon.
[…]
Csak mikor a sokadik egyedül ébredés után
megérzed a testedben azt a görcsös merevséget,
akkor jössz rá, hogy ha se a szót, se az érzelmeidet nem engeded
a közelébe, a tested fogja megüzenni neked, hogy o t t v a n:
beleszakadt szálka a tudatod elrekesztett szegletében.” (63.)
A(z anya)nyelvre támaszkodás és a vele kapcsolatban tapasztalt elégtelenség egymásnak feszül, hiszen az utóbbi tulajdonság éppen egy nyelvi produktumon keresztül kerül kifejezésre, ugyanakkor a szövegben csak célzások formájában jelenik meg, hogy mi is az a valami, ami érinthetetlen.
Figyelemre méltó nyelvi-poétikai megoldásokkal dolgozik a Csupa jelen című vers, amelyben a másik – a lírai én számára idegen, mégis biztonságot nyújtó – állandó, kiegyensúlyozott működése, valamint az ezzel összefüggő, már a címben is ott lévő jelen idő oly módon válik megtapasztalhatóvá, akár az olvasó számára is, hogy a vers első, vesszőkkel tagolt, folytonosságot sugalló mondata egy teljes oldalt foglal el. A Hogy tart című költeményt a lírai én bizonytalansága, kételyei, félelmei uralják, az utolsó sorokban ezek kerülnek szembe a másik által megtestesített biztonsággal, ezzel együtt pedig az is kiderül, hogy a kapcsolat stabilitásában nincs ok kételkedni. Érzékelhető továbbá, hogy a megszólaló tisztában van megszokott reakcióival, ami ezen a ponton már lehetővé teszi számára, hogy megtörje az ismétlődő mintázatokat: „De mire a kérdések felmerülnek, és mielőtt / megbénítanák az évek alatt kiküzdött biztonságot és intimitást, / néhány pillanattal azelőtt, hogy a forgatókönyvemet követve / leválasztanálak és elidegenítenélek magamtól, / éppen ebben a jól körülírható pillanatban erőt veszek, / s a bezáruló résen még átsúgom neked a közlendőt” (68.). Az önreflexió a következő, Kapcsolódás című szövegből sem hiányzik: „Még sokszor magamba esem, mint egy kútba: / beszűkült látás, üres fókusz, / a tört gerincű tudatban / csak reflexek ránganak, / némi automatikus nyelvi működés.” (69.) Tömörsége, valamint a mondatok jól eltalált ritmusa a kötet egyik legsikerültebb darabjává teszik.
A Sötét évszakot kifejezetten erős, ígéretes debütkötetnek tartom. A meggyőző nyelvi-poétikai megoldások mellett erényei közé tartozik, hogy a ciklusokra tagolás jól érzékelhető funkcióval bír, az egyes egységek mégsem zárulnak teljesen magukba, mindig van köztük valamilyen átmenet. Különösen izgalmasnak találom a tipográfiával való játékot, még ha olykor óvatosnak is tűnhetnek ezek a kísérletek. Remélem, hogy sok hasonlóképpen jól sikerült kötetet olvashatunk még Kiss Georginától.
Kiss Georgina: Sötét évszak, Napkút, 2023.
Hozzászólások