Erős voltam. Mondta az Öreg.
Karja egészen lassan hanyatlott le, és csak egészen lassan tudta megemelni. Általában ez történt, elindult egy mozdulat, úgy tűnt, van benne lendület, vagy legalább olyan gyors lesz, mint bárkinél egy hétköznapi mozdulat, amikor valaki becsukja az ajtót, kiemeli a halat a folyóból, vagy csak felemeli a hamutálat, hogy a tartalmát a szemétbe ürítse. A mozdulatok többsége ugyanilyen hétköznapi mozdulatként indult, de volt egy pillanat, nagyjából a tervezett mozdulat harmadánál vagy felénél, amikor a mozgás tulajdonképpen leállt, legalábbis a külső szemlélő számára, miközben az Öreg és az Öreg teste, egyszóval minden, ami akkor és ott az Öreg volt, a felejtéssel és az emlékezéssel, a felejtés teljes jelenvalóságával és az emlékezés teljes hiányával együtt, tehát minden, ami az Öreg legbensőbb lényegét alkotta, együtt azzal, ami a lényegének a peremvidékén helyezkedett el, például a talpa alatti földdel és
a körmei alá begyűlt kosszal együtt, mindez, a mozdulat harmadánál vagy felénél, az egész valósága kétségbeesetten feszült meg, hogy a mozdulat ott maradjon a normális mederben, a korábban megszokott sebességgel együtt.
De ez nem sikerült, megint csak sikertelenségbe torkollott az egész, és ebből az erőkifejtésből nem látszott semmi, nem feszültek meg az arcizmai, nem szorította össze a fogait, nem mozdult, miközben odabent valahol mélyen minden arra törekedett, hogy a mozdulatot befejezhesse, hogy a mozdulat végére érjen, de még csak egy gyorsan átfutó remegést sem tudott produkálni, a mozdulat tényleg ott maradt a levegőben. A karja még arra sem volt képes, hogy fáradtan, lehanyatlón visszaereszkedjen, odahulljon az Öreg törzse mellé, a szék karfájára, vagy a lábaira. Ilyenkor nem történt semmi. Az a szó, hogy lassú, csak akkor használható, ha valami tényleg lassú, de az Öreg lassúsága már rég, abban a pillanatban és évek óta, túl volt a lassúság fogalmán. Csak azt nem tudta megérteni, és nem értette más sem, aki véletlenül látta, és volt is türelme végigvárni, hogy az Öreg karja abból a befejezetlen mozdulatból néha mégiscsak elérjen a befejezésig. A mozdulat reggel indul és másnap hajnalban ér véget, tehát egyetlen mozdulat másfél napig tart, és ezalatt a másfél nap alatt nem történik semmi, csak lassú, négyzetmilliméternyi mozgás, amelynek következményei egy órán belül még egyáltalán nem látszanak, miközben száll a por, néha a turisták is megjelennek, később Illmarinnen is felbukkan a tornácon, miközben az Öreg minden belső és külső része azon van, hogy valamiféleképpen célba érjen. Egy ilyen mozdulat felért több maratoni futással, és az Öreg, ott belül, valahol, egészen mélyen tudatában volt ennek az eredménynek, tudta, hogy ekkora erőbevetéssel több olimpiai szám győztese is lehetne, például az öttusát simán megnyerhetné, ha az ő korában még versenyezni engednének bárkit egy olimpián.
Az Öreg mindezt már nem tudta megfogalmazni, egyszerűen csak képtelen volt befejezni vagy abbahagyni a mozdulatot, mert nem is emlékezett rá, mikor kezdte el, megpróbálta-e egyáltalán félbehagyni korábban. Ezért, mert nem emlékezett rá, az egymás után következő sikertelenségekre sem emlékezett, ezért, az elfelejtett sikertelenségek gyors egymásutánja miatt folytatta mégis a küzdelmet, folytatta tovább a mozdulatot. Amikor a célt magát már teljesen elfelejtette, akkor ért a kéz
a homlokához, akkor törölte le az izzadtságcseppet a homlokáról vagy a halántékáról, amikor az már rég felszáradt a tűző napon, vagy odadermedt a hajnal hűvösében a bőréhez, ahhoz a ráncosan is sima bőrhöz, amit csak egy ilyen öreg tud létrehozni. A ráncos simaság fogalmát, vagy a sima ráncosságét, teljesen mindegy. Az Öreg számára teljesen mindegy volt, hiszen a sima és a ráncos fogalmával sem volt már teljesen tisztában, annak ellenére, hogy a ránc vagy a sima szavakat néha, egészen ritkán, mégiscsak használta, mégiscsak kimondta, néha nem is volt tudatában ennek. Úgy szembesült a szavakkal, mint azok az utazók, akik csak haladnak, nyomtalan utakon, és egyszer csak váratlanul kiérnek a völgyből, vagy még váratlanabbul eléjük tornyosul egy megmászhatatlan sziklafal, és a kijutást vagy a megmászhatatlan sziklafalat nem is tudják értelmezni, mert magát a változást nem tudják már megkülönböztetni a változatlanságtól, annyira régóta tart az út, vagy az utazás, vagy a nyomtalanság, ami újabb és újabb nyomokat hagy rajtuk.
Olyan nyomot, amit talán csak egy külső szemlélő tudna észrevenni, de az ilyen utazók, akik a nyomtalan ösvényeken járnak, általában nem találkoznak külső szemlélőkkel, általában nem találkoznak senkivel, és önmagukkal is csak kivételes alkalmakkor; ami az Öreg esetében még ennyire sem volt lehetséges, mert az Öreg maga volt a kivétel, azzal, hogy nem emlékezett semmire, de az emlékek mégiscsak újból és újból felszínre törtek benne. Sokkal gyorsabban, mint ahogy a mozdulatai a kiindulóponttól a céljukhoz értek, annyi időre bukkantak csak fel, ameddig egy delfin teste képes a tenger hullámai fölött maradni.
Régen erős voltam, ez volt az Öreg egyik visszatérő mondata, amit megjegyzett Illmarinnen, az ápolónő és a lánya is. Mindhárman megjegyezték, mert ez a mondat egyike volt az Öreg megkezdett és be is fejezett mondatainak. Általában akkor mondta ki, régen erős voltam, amikor megértette, hogy valaki közeledik hozzá, amikor felfogta, hogy aki közeledik, az egyszerű földi halandó, nem valami csúfondáros isten, aki emberi alakban jelenik meg, hogy az Öreget szóra bírja, miközben a többiek fogadnak, vajon sikerrel jár-e a másik, aki éppen az Öreg elé toppan, és valami régi emlékképhez hasonló, olyanhoz, amire az Öreg már rég nem emlékezik. Ha földi halandónak vélte azt, aki közeledett hozzá, ennyit mondott: régen erős voltam. Mintha ez bármit is számítana, mintha ez lett volna az Öreg utolsó névjegykártyájára írva, arra az egyébként teljesen üres és fehér névjegykártyára, amelynek felszínén, mint amikor citrommal írt üzenetet tartunk közel a tűzhöz, mégiscsak megjelenik az írás, mégiscsak megjelenik egyetlen mondat.
Az Öreg régen tényleg erős volt, tényleg számos viadalból került ki győztesen, nem azért, mert ő volt a legerősebb, csakis azért, mert tudta: az ereje elég ahhoz, hogy győzhessen, és ez, a győzelem esélyének tudata vezette győzelemre nemegyszer. A győzelmekre és a bukásokra, mindezekre már nem emlékezett, de az erő vízjele valahogy mégis megvillant ebben a mondatban.
Ebben az egy mondatban az Öreg meg tudta mutatni, hogy ő még mindig valaki, habár az a valaki immáron végérvényesen és szinte teljesen eltűnt a saját szemei elől is, és azok a ráncok, azok a sima ráncok, amelyek az arcát borították, azért lehettek simák, mert a felejtésben, ha nem is teljes egészében, de még a ráncai is elkezdtek kisimulni, még a ráncai is kezdték feledni az idő múlását, és mindazt, ami hatott az Öregre és az Öreg bőrére az időben.
Régen erős voltam, mondta, és ha ebből a végigmondott mondatból erőt is tudott meríteni, az erő abban nyilvánult meg, hogy mindkét karjának sikerült egyszerre és a nehézkedési erőnek azonnal engedelmeskedve hullani alá, egészen le, az Öreg törzse mellé, amíg csak a megmaradt izmok és inak engedték.
(Megjelent az Alföld 2023/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Egyre Márki grafikája alapján készült.)
Hozzászólások