Gerevich András Légzésgyakorlatok című könyvéről Martzy Réka és Szűcs Anna Emília beszélget
Szűcs Anna Emília: Említetted, hogy elolvastad a kritikákat, én pedig szándékosan nem. Ebben meg is mutatkozik rögtön a kritikusi hozzáállásunk különbsége. És hogy főleg leíró-értelmező jellegű recenziókat találtál, ami azért nem lep meg engem, mert az én egész jegyzetem is alapvetően az értelmezésre irányul, és visszaolvasva a jegyzeteimet, abszolút az jön le számomra, hogy már első olvasásra is teljesen megközelíthetetlen és megragadhatatlan volt nekem ez a kötet, még abból a szempontból is, hogy akár valamilyen kiemelkedően negatívat vagy pozitívat tudjak róla megfogalmazni. Tehát ez úgy fogalmazódott meg bennem, hogy a kötetegész alapvetően jó értelmezési pontokat jelöl ki, termékeny terep úgymond, de teljesen neutrális marad számomra érzelmileg, egyszerűen semleges, és ilyenkor történik az, hogy a kötet maga csak az értelmezés lehetőségét engedi (nekem például) kritikusként – tehát a recenzeálást.
Martzy Réka: Én is így gondolom. Illetve próbáltam nagyon belemenni az összes vers világába, például megnéztem, hogy mondjuk hol billen ki a képalkotás, hogy mi az, ami már nem működik, de önmagában elég pontos képeket használ, mégis valahogy kibillentenek olvasás közben. Nagyon sokszor érzem azt, hogy érthető képekkel dolgozik ez a poétika, ami megkapó, el tud csípni, mert hangzatos – például a távozó lélek megcsillan a párolgó hűtővíz gőzében. Ez a Balatoni balesetben (13.) van benne.
Sz. A. E.: Igen, szerintem is nagyon pontos képeket hoz létre ez a poétika.
M. R.: De folytatva a gondolatmenetet, azt próbáltam megfigyelni, hogy a szövegek hol billennek ki, mi az, ami kizökkent, például nekem ez a sor, hogy „Halálod metaforája vagy” (16.), nagyon központinak tűnik ebből a szempontból. Ez a sor A tenger virágai című vers (15.) nagyon hangzatos befejezése. És itt azért lesz érthető a kép, mert Rogi Wiegnek dedikálta a verset, aki eutanáziában halt meg. Ez a vers pedig végig az ember–természet közötti határokat körvonalazza, megjelennek a nedvek mint képek, és visszatér ez az injekciókép is, ami már a Határokban (7.) is benne volt. Érthető, hogy ezek miért jelennek meg benne, mit akar jelenteni a saját halál metaforája, ami az eutanáziával állítható párhuzamba, de valahogy azt érzem, hogy bár nagyon hangzatos kép, a tartalmát mégsem tudom megfogni.
Sz. A. E.: Amúgy ezzel nagyon egyet tudok érteni, mert amiket én kiírtam, például a kép a férgek labirintusáról a rothadó testben, amelyet analógiaként használ arra, ahogy a gondolatok labirintusa is kiürül, tehát ennél a képalkotásnál, ahogy építkezik a szöveg, végig az volt az érzésem, hogy ezek mind kicsit elhasznált képek – de pontosak, amiben egyetértünk. Szóval, hogy olvasáskor azt érzem, nagyon fontos képeket alkot ez a poétika, kiküzdi magából a nyelv, ugyanakkor azt is érezni vélem végig, hogy már olvastam őket, vagy hogy már találkoztam velük, nincs bennük innováció. Felírtam én is magamnak a Rogi Wiegnek dedikált verset, mert ott kezd a kötetben erőteljesebben az a motívum megjelenni, amit te is kiemeltél, hogy egyszerűen nagyon durván összekapcsolódik a halál, a természet és a család, meg az életnek a körforgása, és ez valahogy a versben kapcsolódik össze. Azt írtam föl, hogy itt jelennek meg először, legalábbis nagyon világos módon ezek a nagyon erős természeti képek, amelyekkel aztán végig operál az egész kötet. Érzéseim szerint az történik, hogy a sötétség felzabálja a jót, ami vakít, érkezik, kicsit Noé-történet, mintha arra utalna, hogy az emberiség története e körforgásban zajlik, hogy ez pusztulás, de tisztulás is mindig, és azt tematizálja, hogy ebből a folytonos traumából mi menthető át. Ez az életet adó árvíz tkp. Itt jelenik meg az antropomorfizáció jelentősége is, ami átjárja az egész kötetet, például virágzó fekélyek, sebek, a szépség megtalálása a rothadásban. De itt jelennek meg és aztán sűrűsödnek be egyre jobban az hommage-versek is, és valahogy ezzel elveszíti a ciklusba rendeződés lehetőségét is már itt a kötet, mielőtt még elkezdődhetne.
M. R.: Az hommage-versekkel kapcsolatban azt figyeltem meg, hogy itt is határokról van szó. Ezt legjobban a Két test között (27.) című vers szemlélteti, hogy az irodalomban mitől lesz enyém a vers. Az alkotás egy határ tud lenni, hiszen mindig valakinek vagy valamiből születik. De azt érzem, hogy amit mondjuk ez az hommage-vers felvillant, a többi nem tudja árnyalni, tehát valójában csak a tisztelgés fogja össze őket.
Sz. A. E.: Nekem ujjgyakorlatnak tűnnek, nehezen megközelíthető a rendszerük, a sorrendiségük. De, amit szerintem fontos kiemelni, hogy a kötet képi és nyelvi megformálása erősen építkezik Nemes Nagy Ágnes költészetéből, és egészen érdekes, hogy neki pont nincs hommage a kötetben.
M. R.: Visszatérve a ciklusokra, engem eléggé zavar, hogy nincsenek.
Sz. A. E.: Nincsenek ciklusok. Más elv mozgolódik itt, csak szétesik.
M. R.: Igen. Engem alapvetően nem szokott zavarni, ha nincsenek ciklusok, de itt nagyon zavart. Szóval kinyomtattam a tartalomjegyzéket, és próbáltam kulcsszavakat keresni, megnézni, hogy mik tartozhatnak össze, és az mutatkozott meg, hogy az elején elkezdődik egy flow, mondjuk a Pandémiáig (19.).
Sz. A. E.: Igen, szerintem is így van, és ugye a címadó vers pedig teljesen elöl van, teljesen utal a szöveg tulajdonképpeni légzésére is.
M. R.: Igen, tehát akkor eddig tart az első szakasz, utána jönnek a születés, hagyományok, tehát valahogyan a család motívumaival foglalkozó szövegek, utána a test, utána az hommage-ok, aztán pár szerelmes, a vége felé meg már nem is nagyon lehet kategorizálni sem, mert az egész mintha újból kezdene burjánzani. És engem például ez nagyon-nagyon megzavart, mert nem arról van szó, hogy feltétlenül kellenek ciklusok egy kötetbe, de ebből kifejezetten hiányoltam, hogy legyen valamilyen rendszer, mert szétesik, nincsen koncept.
Sz. A. E: Igen, alapvetően egyetértek, szerintem ez nagyon jó, hogy így összeszedted, mert én meg egy adott ponton elkezdtem megfigyelni, hogy az egész kötet így működik, ahogy most mondtad, hogy egyszercsak újra- és újraindul, mint a légzés. Szerintem a Határok (7.) meg a Balatoni baleset (13.) a két legerősebb vers az egész kötetben. Amikor elkezdtem olvasni, akkor nagyon nagy hatással volt rám a Határok, többször elolvastam egymás után, és ezután merült föl bennem, hogy ebben a kötetben a test az mindig valahol a holttestet jelenti, és így is összekapcsolódik a légzéssel. Ezekre a képek is utalnak: a holttestből kiürül a gondolat, és nem a lélek hiányzik belőle, megjelenik ezzel valamilyen descartes-i gondolat is, egy burjánzás, hogy gondolkozom, tehát vagyok, és nem lélegzem, tehát itt vagyok, tehát egy nagy ellentmondása lesz ennek az egésznek. Bredekamp jut még eszembe erről, aki ugye arról beszél, hogy az élet és a halál ugyanazon anyag két állapota. De ettől függetlenül közben meg tematikusan annyira szétesik a kötet, hogy én érteni vélem ezt a szűkülő-táguló fókuszt légzésként, de olvasás közben ez a nagy motívum nem tart össze annyira.
M. R.: Igen, szerintem is a Pandémiától abszolút szétesik, mert hirtelen bejön egy teljesen más témakör, a születés-öröklés-hagyomány-transzgeneráció, utána megint visszajön a test és az hommage-ok, és utána az erotikusabb, szerelmi témák. Én még a Piros víz (40.) verset emelném ki – amikor a holttest van a vízben, összeér ez a holttest-képpel, azért is nagyon erős ez újra, mert a Balatoni balesetben is ezzel operál. Visszatér a pirosba, ebbe a piros vízbe a tüdő meg a lélegzet. És ehhez nagyon szorosan kapcsolódik a Víziló című vers is (41.), megragadott a bemutatóról készült tudósításban, hogy Gerevich kiemelte, hogy a Piros-tó egy finn tó, az ember számára fogyasztható vize van, és mégse akarja fogyasztani az ember.
Sz. A. E.: Azért ebben már megjelennek a biblikus utalások is, a tíz csapás stb.
M. R.: A kötet a tematikus blokkok mellet pedig rengeteg biblikus és antik elemet használ. De a recepcióban Schein Gábor például a szövegekben megjelenő kudarcélményt emelte ki, hogy mindig minden tapasztalat a versekben valamilyen kudarcélménnyel zárul.
Sz. A. E.: De szerintem ez nem kudarc. Tehát ha mondjuk van egy biblikus olvasatunk, akkor mondhatjuk, hogy annak szerves része a kudarcélmény, például ahol Noé is megjelenik, illetve lehet az utalásrendszert a tíz csapáshoz is kötni [Ezt a vidéket egykor tenger borította, / de amikor újra víz árasztja el, / már elhangzott a végső harsonaszó, / kiürült az utolsó kehely, / nem született új Noé, nem épített bárkát. (15.)], de én azt gondolom, hogy az sem kudarcélmény, mert ez nem olyan kudarc, ami az emberi aktivitáshoz kötődik, hanem amibe a bukás már eleve bele van kódolva, mint ahogy az életbe a halál. Én inkább azon a vonalon tudok haladni, mivel a kötet belső szabályai szerint mindig ez a központi képalkotási módszer, hogy ez megint az életből a halálba és aztán életbe körforgást érinti, hogy ebben a szövegben is a tó okozza a halált. Ahogy a Balatoni balesetben is mindig valahogy a természet okozza, ami egy emberi befolyástól mentes halálnak tűnhet, de közben meg az ember is a természet része. Az emberi test is a természet része, szóval, egy nagy légzésben vagyunk együtt, és ez a nagy légzés együtt áll meg, együtt indul újra, együtt akadozik, tehát a halál az én olvasatomban nem kudarc.
M. R.: Igen. Én például abból indultam ki, hogy ha a légzés a be- és kilégzés folyamatát jelöli, akkor az egyértelműen utal a Határokra mint fontos értelmezést alakító elem, hogy a be- és a kilégzés között is van egy határpont, amikor kicsit bent tartod a levegőt, és nekem úgy tűnik az összes verset nézve, hogy ez az, ami egyre inkább halkul, egyre inkább nem hallatszik.
Sz. A. E.: Én nem látom, hogy az összes versben megjelenne valamilyen konkrét határképzet. Tehát pont ebben az általad kiemelt be- és kilégzés közötti pillanatban, a nyitóversben lesz számomra egészen egyértelmű, hogy mindig valahogy a természet lesz az emberi test, az átváltozás, a metamorfózis határa.
M. R.: Igen, felírtam én is a metamorfózist.
Sz. A. E: Itt visszatérek az előző gondolatmenetemre, a test és a halál kapcsolatára, mert itt maga a halál is átváltozás, vagy egy határpont másként fogalmazva, de a kérdés végig az, hogy melyik határpont, vagy határpont-e egyáltalán a halál. És azzal én is egyet tudok érteni, hogy nem a kudarc határpontja a halál, hanem az ember és a természet közötti pont, ez a köztes, bennmaradó levegő a határ.
M. R.: Visszatérve a határra, én azzal a gondolatmenettel indultam neki az értelmezésnek, hogy a nyitóvers (Határok, 7.) és a borító alapján is, amelyen kézben tartott madár látható egy röntgenfelvételen, tehát hogy ezek alapján nem áll le a légzés körforgása, de mindig lesz egy pont, ahol megképződik valamilyen szünet. Mint a röntgenfelvételen a még nem látható és a láthatóvá válás határa. A szövegben a félelem és a biztonság közötti határt és a társadalmi határokat is érinti, hogy egyszerre képes az ember önfeledten megélni mondjuk egy nyári estét, és realizálni a klímakatasztrófát vagy a háborút.
Sz. A. E.: Nekem ez azt jelentette, és ez bele is csúszik a te értelmezésedbe, hogy valójában hiába van ez a mentális tudatfal, ami tudatosítja bennünk, hogy mi itt megéljük ezt a nyarat, közben ott meg háború van, hogy lényegében valójában nincs jelen a fizikai valóságunkban ez a határ, vagy pont annyira van csak, hogy belegondolok egy pillanatra, kiráz a hideg és utána megy ugyanúgy tovább minden.
M. R.: Azt hiszem, hogy a szakaszok között kiemelt pont ez, amit most mondtál, hogy egy erősödő nyugalom jelenik meg a versben, de ez csak látens, ami pont a strandos, negyedik szakaszban lesz igazán erős: „Kihevertünk a strandra, a meleg homok / simogatott, a kék ég nyugalma ölelt, / mint elütött rókatetemet az esti szellő” (11.).
Sz. A. E.: Igen, itt a hagyományosan rossz konnotációval, rossz közérzettel járó képek csúsznak bele a hagyományosan jó konnotációval járó képzettársításokba, például öleli a rókatetemet az esti szellő. Itt is azt látom, hogy igazából az történik, hogy mindenki elszenvedi a pusztulást, és van egy egységérzet ebben, hogy csak a tér marad, mintha maga a tér végezné a pusztítást, az ember által alkotott tér a természetben, vagy ez a ketrec, ami ott marad, ami előre meghatározza, hogy mi fog történni benne, mert ugye egy ketrecnek mi az eredeti funkciója? Szóval, hogy ezek a terek előre tudják, hogy a vér fog bennük ott maradni, és ehhez képest nagyon letaglózó számomra az, hogy a következő szakaszban viszont jelen van a látszólagos biztonságérzet.
M. R.: Engem nagyon zavartak viszont a klímaszorongást megjelenítő képek: „Lángokban állt az őserdő és a tundra, / a segélytáborokat az ebola pusztította,” (11.). Elhasználtnak éreztem, meg kicsit talán giccsesnek is, nagyon egyszerűsítőnek.
Sz. A. E: A kötet egyébként lazán bánik az olyan szavakkal, mint „szív”, „fájdalom”, „biztonság”, „labirintus”, ami a kortárs líra vonatkozásában nem megszokott dolog, hiszen hagyományosan elhasznált képeknek számítanak, köztudottan óvatosan kell velük bánni.
M. R: Igen, nagyon lazán, viszont ezt teremti meg a kötet illúzióját. Elsőre bájos, hogy ezeket az elhasznált képeket ismerjük, de sokszor tartalmilag üresek maradnak. A tenger virágai című versben (15.) is visszatér az, amit mondtál, hogy a test felszámolódik, és csak a tér marad, illetve ebben a térben a nedvek is. És ezek a nedvek egyszerre a természet és az ember határvonalai, például „szívd ki a pitypangból a kutyatejet”, „dörzsöld bele a gyulladt szemedbe”, és az emberi testek kapcsolódásai, amelyek nemcsak összeérnek, hanem fel is számolják egymást, például „az izzadásod, kipárolgásod, vajon milyen fertőket bocsájt ki” (19.).
Sz. A. E: Nagyon sok ember–állat–növény (pl. kutyabőrben ébredni) hasonlat van, amelyben valamelyik minőség egy másikká lényegül át, tehát abszolút metamorfózisok jelennek meg, amelyek többnyire metonimikusak. A Naphegy című versben (22.) nagyon érdekesen jelenik meg a szaporodás – „Az én gyerekem nem tudott megfoganni, / hiába akart élni, akár keserű fél életet, / véresen lökte ki magából a női test” (22.), „az ecetfán gerlepár kotlik, / de a szedett-fedett gallyfészekből / egy széllökés a tojásokat kisodorja, / szétloccsannak az aszfalton” (23.) –, ismét egy ember–állat párhuzamban, ahol igazából felcserélhető a kettő, hiszen az élet abszolút a környezetnek van kitéve. Tehát nem arról van szó, hogy a magzat nem tudott megfoganni, vagy a tojásból nem tudott kikelni a madár, hanem hogy a test lényegében egy passzív minőség. És ez a passzivitás pedig összeköthető a halál hideg, szenvtelen elfogadásával, ahogy a sztrádán fekszik a test, és nem tudjuk, hogy élő vagy élettelen, de igazából nem is számít. És igazából nincs különbség, ha a képzeletben vagy a valóságban történik meg ez a halál.
M. R.: Igen, ehhez kapcsolódik az a sor, hogy „húsodba belenőtt egy életre saját halálod” (22.), tehát az ember eleve hordozza ezt a testében.
Sz. A. E.: A Kilátás című versben (50.) ebben is tovább megy, ott a család válik tkp. „testfészekké”. Végsősoron, ha megint visszatérünk a halálhoz, az ember a halálban válik igazán a táj részévé. És az egész kötetben ennek az eggyé válásnak a képzete jelenik meg, miközben csak valójában fekszünk a sztrádán a saját halálunkat várva, amíg meg nem történik, és ennyi, ennyi az élet.
M.R.: Szerintem ehhez is kapcsolódik a légzés dinamikája. Ez a fajta ciklikusság ugyanazt képezi le, mint a természet. Belégzés – határ – kilégzés, és indul újra. És igazából a halál, lehet egy rókatetem, a saját halálod, családod, a háborús pusztítás, minden újratermeli a következő elem halálát.
Sz. A. E.: Érdekes, hogy a kötet azt állítja, hogy a légzés és a halál kapcsol minden létezőt egy egésszé, ugyanakkor azt is állítja, hogy ez teljesen érdektelen, és minden megy tovább akkor is, ha megtörténik, és akkor is, ha nem. És a tó ugyanúgy ki fogja magából dobni a csukatetemet. Tehát minden létezőt a légzés kapcsol össze, ez az elemeiben életigenlő aktus, és mégis teljesen lényegtelen, miközben nagyon emberi, humánumhoz köthető állításokat tesz.
M. R.: Főleg, hogy ez az együtt légzés nagyon sokszor toxikus, mérgező, tehát a másikra fenyegető minőségben jelenik meg. A toxikus környezetben te is toxikussá válsz, ugyanakkor ez az elemi mérgezés mintha kimerülne a nagy univerzalitásokban, mint a klímaszorongás, háború. Szóval, ez a világ valódi légzése? A kötet hiába beszél szubjektív nézőpontból, nem tud a társadalmi kódokon kívül beszélni.
Sz. A. E: Nincsenek saját nyelvi kódjai.
M. R.: Igen, talán erre jó példa a bálna motívum a Pandémia című versben. Ebben a szövegben egy pszeudo-profetikus hang jelenik meg, ami a potenciális apokalipszist szemléli, miközben olyan képet használ, amit nyelvileg jól kipárnáz, de képtelen túlmutatni önmagán. Csak kérdés, hogy ez mennyire személyes szorongás, és mennyire társadalmilag meghatározott.
Sz. A. E.: Szerintem érdekes és fontos feldolgozni a Covid-élményt, szembesülni az emberiség bűneivel és az ebből fakadó szorongásokkal, csak éppen a versben megjelenő sztereotipikus és egyértelmű utalásrendszer elidegenítő. Mert nincs valódi kimondás, csak körbejárás. És úgy érzem, ez jellemzi ezt az egész kötetet. Amit már az elején is átbeszéltünk, hogy a kritikák inkább elemzések, így mi is ezt csináltuk, inkább csak puhatolózni tudunk, mi is körbejárunk.
M. R.: Igen, és a kötet záróverse szintén megteremti azt az illúziót, hogy akkor felszámolja a kötetben megjelenő nyelvi közhelyeket.
Sz. A. E.: De valójában nincs mit felszámolnia, mert nincs saját teremtett nyelve. Gyönyörű képek vannak benne, pontosan, logikusan építkező szerkezetek, de mégis ismerősek.
Gerevich András: Légzésgyakorlatok, Kalligram, 2022.
Martzy Réka (1997) Budapest. 2022-ben diplomázott az ELTE magyar-történelem tanárszakán. Számos folyóiratban publikált már, többek között a Hévízben, Látóban, Irodalmi Szemlében, Szkholionban, KULTeren és a SZIFonline-on. Kritikái és tanulmányai megjelentek a Hídban és a Kalligramban.
Szűcs Anna Emília (1999) Budapest. 2023-ban diplomázott az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán. Számos folyóiratban publikált már, többek között az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, a Helikonban, a Prae-ben, a KULTeren, a SZIFonline-on. Kritikáit a Szépirodalomi Figyelő, a Műút és az Alföld Online közölte. A fenti szöveg megírásakor a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János szerkesztői ösztöndíjasa.
Hozzászólások