„Gyertek fel, mielőtt elmentek.” „Nagyon kedves, de vár a sofőr, rohanunk a reptérre.” Az előttem álló nők beszélgetnek. De jó neki, gondolom, elrepül valahová. Legszívesebben nekidőlnék, hátha elvisz. Fülelek, de az eget bámulom, körbe mindenhol alacsony házak, kicsit lejjebb, az utca végén, ahol a kanyar egy lejtős szakaszt zár le, még jobban kinyílik a világ, látni a távoli hegycsúcsokat. Muszáj mélyeket lélegeznem.
Nem akartam megállni. Nem érdekelnek a közösségi események, és ez a nagyjából harminc ember, akik a Regina oldalánál álldogálnak a sétálóutcán, egyáltalán nem volt vonzó számomra. Messziről bűzlött, hogy valami politikai akció, helyi potentát koszorúzik, szavalat, ének, beszéd… Feltűnt viszont, hogy ez a két nő milyen elmélyülten beszélget a csoportosulás peremén. Láthatóan a csapathoz tartoztak, de könnyedén felülemelkedtek a formaságokon, és ez engem mindig elbűvöl. Megálltam mögöttük, és mint aki ezen a máris forró napon kellemes vízben hűsöl, átengedtem magamon a szavaikat.
Újra és újra meglepődöm, hogyan lehet fizikai hatalommal rendelkezni semleges szavak révén, főleg így, hányaveti módon, miközben egy bizonyára körükbe tartozó, valós hatalommal bíró egyén szónokol. Méricskélem a hangerőt, mit lehet belőle kivenni ott a falnál, a mikrofon mögött. Nagyjából a kanyarnál egy autórádió bömböl. Idehallatszik a közeli tér mesterséges vízesése is. Egy csapzott galamb totyog felénk, a többi még a víznél ricsajozik. A szárnyak zaja olyan, mint a diszkrét taps. A szomszéd cukrászdában beindul egy kávégép. A fejünk fölött kattanások, füstüveg ablak nyílik-zárul. A nő hangja mégis tisztán hallatszik. Talán a politikus felesége? A legnagyobb természetességgel válaszolja, hogy a férje nyakkendőit ő vásárolja, és igen, szükséges lesz egy másik nyári zakó. Van ahová elmegy a sportosabb is. A nő fülét nézem, hátulról nem sok mindent látni az arcából. A fülbevalója különleges, minimalista stílusú ékszer. Bizonyára antiallergén, és száz százalékban kézzel készített. Hamarosan fellépked egy repülőgép lépcsőjén, majd kényelmesen elhelyezkedik, s ahová megérkeznek a férjével, valószínűleg ezzel a konzervativizmus iránytartó érvényességét hangsúlyozó pojácával, az elegáns szállodában kiveszi a füléből, s finoman a komódra helyezi a fel nem ismert, egykoron pszichedelikus szerek hatása alatt tervezett, torzított mandala-motívummal hivalkodó fülbevalót.
Kezd tetszeni a helyzet. Jó illata van a frissen suvickolt kerámiának, az utcakő is finoman párállik még. Hevesen takarítottak, minden kerüljön a helyére, hogy ez itt feszesre tudja húzni gondolatai ívét. Eljut hozzám, miről szónokol. Egy író élt a házban, a falon dombormű, néhány koszorú már komótosan leng a kampókon. Akkoriban nem volt egyszerű az élet, mondja a politikus, és azt gondolom: jókor jön ezzel. De nem tudok figyelni, olyasmi kezd kialakulni, amiben örvendetes részt venni. Kicsit előrébb, úgy a második sor táján egy lány áll, füles a fülben, zenét hallgat? Nem csinál semmit, csak vár. Amit nem csinál, nem érintkezik az elátkozott világgal, attól erősen kiütköznek a lapockái. Picit fordul a feje, felém les, és én abban a pillanatban elkezdek araszolni felé. Tiszta hülye vagyok, dolgom lenne, de immár a lány hatása alatt állok. Arra fogok mindent, hogy zsigeri reakciót vált ki belőlem. Ugyanis míg tolakszom, mint akit hipnotizálnak, egy olyan szobában látom magunkat, melyben két ágy van egymás mellett, szűk térrel középen, hogy a térdeink majdnem összeérnek. Ülünk, ki-ki az ágya szélén, nézzük a másikat, és ő egy fesztelen mozdulattal a füléhez nyúl, de nem fülbevalót vesz ki belőle, mint a politikusfeleség majd a kies üdülőhelyen, hanem a fülesét, s le is teszi a komódra. Akkor, ezek szerint, ideje beszélgetnünk, gondolom.
Azt kéne elmesélnem, miért van, hogy éjszakánként alig tudok elaludni. És hogy annyi mindent hall az ember, milyen jó társaságba járni, mert szándékokat jelképező szokások alakulnak ki. Netán azt is megemlíthetném, hogy mennyit gondolok a húgomra, aki az ország másik felében próbál megélni, egyedül neveli a kislányát. Ebben a történetben lenne két lány, és van erő, kitartás, testvéri szeretet. Mégis az éjszakákkal jövök elő, és még rá is teszek egy lapáttal, mert elkérem a műsorlistáját, ha olyanok a számok, segíthetnének elaludni. A mondandóm vége felé már nagy eltökéltségre van szükségem, érzem, hogy szegény kővé dermed, és a pillantása játszva leleplezi, miért beszélek a tűző napon a sötétségről. Mert gyönyörű a lány, és bár így csak egyetlen lányról esne szó, nem a húgomékról, de akár ő is lehet a téma. Ezt így mind elsoroltam neki. És a végére a szociális fóbiámat még, hogy nem értem, miért álltam meg, de már tulajdonképpen értem mégis.
Most nem ér rá, mondja, mert egy konferencia szünetében vannak, kiszaladtak ide a szülőházhoz, de érdekes, amit mondok, őt mindig leköti, hogy egy vadidegen, főleg időzavarban, nehezítő körülmények közt, hogy alkotja meg magát. És visszateszi a fülest, ezzel véget vetve a diskurzusnak, a zsebébe nyúl, egy papírlapra írni kezd. Rábök kétszer a toll hegyével, ott sorakoznak a számok, fölé írva, hogy: Rosie, majd a toll túlsó végével a fülére mutat, hogy hívjam.
És a legnagyobb hülyeség még csak ezután jön, mert tart még a megemlékezés, jó tíz perc volt hátra, s közben szótlanul állunk egymás mellett, mint akik elvégeztek valamit. Érzem, hogy lassan hasad rajtam a kéreg, ami legalább öt éve fogva tart, de szigorú parancs van érvényben, hallgatunk, egyelőre elég, a nehezén túl vagyunk, bízhatok benne. Felfogom végre, ehhez csak ennyi kell, ahogy szabadon a vállára, az arca jobb felére, a fülére leshetek. Mázlista vagyok. Hűségesen várok rá, mint egy tengerészfeleség. Közben hallom, amit Rosie elmulaszt, hogy a domborművön eléggé haragos úr kétszáz éve született. Eldöntöm, a legszerencsésebb számom lesz. Ez több mint matek, mondja aznap éjjel Rosie, amikor elmesélem neki. A makulátlan tökéletesség.
Illusztráció: Csabai Renátó festménye.
(A tárcasorozat első része itt, a második része itt, a harmadik része itt, az negyedik része pedig itt érhető el.)
Hozzászólások