Elmentünk sétálni a kiserdőbe. Általános működése szerint egyre csak beszélt. Író, legalábbis annak mondja magát. A szavak embere. Végig Rosie beszél: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a mi életünkben még tanúi lehetünk ennek. Nagyszerű ez, mint minden élet. Varázslatos világ. Gyönyörű katasztrófa. Nem számoltunk a mélyreható kockázatokkal. Lehetetlen egyszerűbben elmagyarázni: minél többet tudunk, annál kevésbé tudjuk, mire számítsunk. Kognitív értelemben hanyatlunk, ráadásul az ellenségeink erkölcseit vesszük át. És sorolta. Volt ebben persze némi ravaszság, hogy magánál tartotta a szót. Kikezdhetetlen, fájdalmas konkrétságát utánozni sem lehet. Nem volt kancsal, hazudnék, ha ezt állítanám, de a gyerekkorából hozott valamit, amire szüntelenül célozgatott is. Nem szülői pofon vagy gyerekbetegség, azt elmondta volna. Rosie a nagy dolgokban őszinte. Így alakult, valahol a gyerekkor és a vágyakozás összecsúszó fázisai között, éppenséggel e két közeg súrlódása következtében, ő így járt. Az állánál is van egy régi sebhely. Miközben lestem az arcát, ő folytatta.
Azt mondta, nem akar befolyásolni. Csak figyeljek, és szóljak, ha megfigyeltem valamit. És előre mutat, nyírjes, ugye? Egy kicsi valami, amilyen kicsi egy érzés, egy pont a bőrön. Egy része a térnek. De innen mi látszik? Lehet, hogy elől fél megyényi területen ez van. Nyírjes. A nyírfáknak, ugyanúgy, mint az embereknek, szigorú rend szerint lettek gyülekezési helyeik, ahány fa, mindegyik közlekedett, és mindezt úgy intézték, mint az emberek, sőt, a gyerekek, akik anélkül tanulják a szexet, hogy tudnának róla. Összebújtak, kiváltak, kivesztek.
Beszél, beszél, de valami nagyon bántja, mégis várnom kellett, hogy megtudjam, mi a mai menü, fenyítés, okítás, béke, háború. Aztán csak kitört a háború.
Amikor felhívtam, mondja, törődésre vágyott, lekapta a kabátját a fogasról és szaladt. Pedig már akkor is tudta, pár órája tudja, hogy hiába az ellenkezés, a férfiak a szerelmükkel megerőszakolják a nőket. Ezért jó az ő új stratégiája. Szerinte többféle módozat is kínálkozik, de a legfontosabb, hogy ne engedje át az irányítást. Ilyenkor mindegy, hogy igaz vagy hamis valami, beszélni kell.
Míg beszélt, mosolygott, de nem barátságosan. De azt sem állíthatnám, hogy ellenségesen. Azt éreztem, hogy vigasztalni akar azért, ami következni fog. Lát valami élő aspektust, amit én még nem, és legalább egy keveset fel akar ebből tárni előttem, ne fájjon annyira, könnyebb legyen majd túllépnem a dolgokon.
Azt meséli, ami vele történt. Pár órával azelőtt, hogy hívtam, autóval ment a templomdomb mögött, és hirtelen azt érezte, hogy kilép a saját testéből, felemelkedik és fentről látja az autóját, az utat, a tájat, ahol halad. Az útmenti fák lombja néha kitakarta az autót, azt mondja, olyan érdekes volt, ahogy eltűnt és újra előbukkant. Mintha elromlana az a készülék, amin keresztül látja, és vibráló elektromos jeleket produkál. Egy baj volt csak, hogy onnan fentről, ahonnan nézte a műsort, kikerült a szükséges ismeretek köréből, mert átvette a helyüket rengeteg újdonság, ami csak a legelső percekben rémisztő, ugyanis amit így megtudott, igyekezett őt azonnal megbékíteni, valahogy önkényesen törekedett az egyenlőségre, ha van ennek így értelme.
Szóval a szükséges ismereteknek azért hiányát érzi az ember, legalábbis az biztosan, aki, vagy ami odalent maradt az autóban, aki vezet valahová. Nem tudta, hogy hová a fenébe megy, hova indult el. Aztán egyszer csak jött egy hihetetlenül erős nyilallás, az akaratnyilvánítás jele, hogy honnét, miből, mindegy, olyan keserűség töltötte el, hogy sírva fakadt, ugyanis akkor már tudta, hová indult, és egy szempillantás után újra bent volt az autóban, bent a testében, kényelmesen kitöltve annak határait, és sajnos pontosan tudta, hová indult, hogy a szupermarketba készült parafatáblát venni.
Rosie ekkor már láthatóan zaklatott volt, meg sem próbálta leplezni, hogy szenved. Lassabban beszélt, de nagyobb nyomatékkal. Miközben kívülről szemlélte magát, ugye értem, kérdezte, szóval pontosan aközben erősödött a meggyőződése, hogy többé nem mondhatja: ó, de ő csak a közelben járt, nem tehet erről-arról, nincsenek céljai, minden véletlen csupán. Ennek vége. És megint a kérdés, hogy értem-e. Most itt van, de legszívesebben megkérdezné magát, hogy valóban itt van-e. Vagyis az ellenőrzés szükségét érzi, mert se így, se úgy nem látja egyértelműnek a helyzetét. Nem tudja, hogy segítségre szorul, vagy ilyesmi mindnyájunkkal megesik.
A parafatáblát megvette, otthon mutatta is nekem, milyen szépen el tudta helyezni az íróasztal fölött, és máris tele van tűzdelve apró cetlikkel, mindegyiket különböző színű rajzszöggel rögzítette. A cetliken nevek voltak, vagy tárgyak nevei, fogalmak. Láttam, hogy ott van az én nevem is, sőt az övé is, de jó messzire egymástól. Azon gondolkozik, mondja, hogy mennyire problémás ez neki szakmailag. Leírhat-e valaha egy olyan mondatot, hogy: az egész a szemem láttára történt.
Illusztráció: Csabai Renátó festménye.
Hozzászólások