Kevés esély van rá, hogy ideteszi a kezét. Nagyjából annyi, hogy visszafordulnak a dolgok. Mindig ezekről beszélünk. Hogy ideteszi-e a kezét, és hogy visszafordulnak-e a dolgok. Azt mondja, hogy a februári tavasz abszurdum, és hogy ebbe fogunk belepusztulni, meg hogy Greta közellenség a saját hazájában, meg hogy Putyin úgyis ledobja, miért ne dobná, mikor van a célpont országok közt áruló. Látom az árulót égni, porrá lenni, eltűnni, újrahasznosulni. Aztán kinyitom a szemem, elcsodálkozom, hogy élek, és megy tovább minden, nézem a tetszőleges műsort, épp az Eurosporton megy valami havas izé, síléccel futnak a nők, majd lehasalnak, és lőnek.
Mindent szuper közeliben látni, a szuper fegyvereket, a kisképen az eltalált, fehérre váltó köröket, öt van belőlük, de gyorsan feketéről fehérré válnak, már a szerencsésebbeknél, az ügyesebbeknél, a bajnokoknál, fogynak a fekete körök, miközben én sosem a lényeget figyelem, most is csak azt, ahogy a sportolónő a levegővel bánik. Hason fekszik, figyelem a mellkasának mozgását, két mély levegő, a harmadikat bent tartja, majd lő egyet. De utána nem látom, mit csinál a mellkasa, vesz-e levegőt, csak azt látom, hogy újratölt, két ujjmozdulat, de semmi sem történik a testében. Tüzel.
Ez így nincs rendben, hiszen előtte futott, mint az őrült, vagyis síelt, mindegy, hogy mondják, sífutás talán, de akkor tényleg futott. És az vajon hogy lehet, hogy a lendülete oda vitte, ahol ezt kell elvégeznie, és erről neki minden konkrét tudása megvolt. Nekem… jó, hagyjuk. Minden sport titokzatos módon rendezi el az alávetettjeit, hiszen nincs olyan, hogy senki sem áldoz semmit, ugye, ezt mindenki tudja, és könnyen rá lehet jönni, hogy valahol mélyebben vannak ezeknek a síelő sportolónőknek a titkai, mint ahol demonstrálják, pufffff, lőnek, satöbbi, mert van számukra is kiút, és a mindennapjaik felhőtlenek lehetnek, hiszen amennyit szaladnak, ahhoz képest még nem is olyan vastag a combjuk, mondja Rosie egy győztes öntudatával.
Néztem tovább a programot. Jöttek a nők. Épp itt az egyik, ahogy térdel, majd hasra veti magát, a lábait nagy terpeszben kinyújtva, és tüzel. Ezt nézem. Sokan vannak, mintha vonatra szállnának, mind egy sík felé torlódnak, igazából nem fogom fel, ki vezet, marad le, nyer, mindegy, a látvány magáért beszél. Rosie nem szereti ezt, neki a mászós dolgok jönnek be, ahogy állnak a fiatal fiúk, lányok a mindenféle bicsaklásokkal torzított fal előtt, alatt tulajdonképpen, és már be vannak csatolva, a lábuk közé illesztve az a szokásos és elhagyhatatlan, sőt kötelező önvédelmi eszköz, valami hevederszerű izé. Hogy ha fentről leesnek, ne üssék be magukat. De még nem mozdulnak, hanem csak apró kéz- és lábrezdülésekkel tervezik az utat felfelé.
Na de, mondom Rosie-nak, ne rohanjunk már előre, mert rendben van, akkor nézzük ezt, nekem jó így, mert ha ezt nézzük, ő ilyenkor lelkes, és az nekem jó. Főleg attól dobódik fel, ha még csak lent állnak, mert szerinte mindent elmond az, ahogy pár apró rezdüléssel, hajlással elterveznek egy kunsztot, aminek révén feljutnak majd egy ponthoz, amit meg kell érinteniük. Én erre mindig csak annyit mondok, hogy leesni csak fentről lehet, adjon nekik időt, magának is, hogy eldönthesse, kire pazarolja a figyelmét. Rosie szerint úgyis mind feljut egyszer, nem találtak volna ki ilyen sportot, amiben egy ember csak áll lent, és néz felfelé, és rezgések vannak az ízületeiben, amikor tervez, de soha, és tényleg úgy kell érteni, a büdös életbe nem jut fel a fal tetejére. Olyan sport nincs.
Nem azt akarod mondani, kedvesem, hogy olyan ember nincs? Nem. Rosie konok lány, látnád, ahogy dug. Én egyszer megpróbáltam, hogy a combom bírja-e, de nem bírja, ennyiszer nem tudtam le-föl rántani magam, mintha rajta ülnék valakin. Elfogyott a levegő a tüdőmből, egy összekötő vonal létesült a lent és a fent között, csak azért, hogy azonnal meg is szakadjon. És mintha sűrű fekete ragaccsal átkenték volna a combomban és a vádlimban a csontokat, hogy minden ritka és értékes belső alkatrészt magukhoz tapasszanak, az ereimet, az izmaimat. Azt hittem, egy csontváz vagyok, és ülök a semmi fölé illesztve. Jó, ez nem is tökéletes próbája a túlélésnek, hiszen attól még férfi leszek, ha nem tudok egy faszon ugrálni. Rosie viszont miért tud?
Amíg ezen agyaltam, néztük, ahogy épp egy hihetetlenül vékony ázsiai lány legfelül megüti a győzelmet jelentő kitüremkedést, gombot, mindegy, s a kötélen lengve, boldogan integetve ereszkedik, szóval mintha csak véletlenül tenném, lenyúltam a lábamhoz, és hidd el, jobb volt ez így, legalább tudjam valamiről, hogy vége, hogy sose leszek rá képes. A vádlim összébb és összébb húzódik, míg végül magába szakad. Az ember belehullik a saját akciójába, amikor azt akarja, hogy élvezzen – de Rosie nem. Ő nem térdel, nem veti hasra magát. Nem pihen. Majd csak a legvégén. Bent tartja a levegőt, s akkor tüzel.
Illusztráció: Csabai Renátó festménye.
(A tárcasorozat első része itt érhető el.)
Hozzászólások