A hibriditás mint esztétikai relativizmus Nemes Z. Márió Ektoplazma című kötetében
„A stílus szolgálata egészen a stílus bálványozásáig elmegy. A stílus minden, az ember sokkal kevesebb.” (Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája)
„A világ megragadhatóságának problémája a terméketlen szótermelés állapotába, az »önmagukat igazoló szavak« hínárjába sodorta az »avantgárdot«. Az izolált »rezervátumba« terelt alanyiság nem vállalja az »állóháború« kockázatát.” (Losoncz Alpár: A kimondás ára)
„Mi csakis egy kafkai politikában hiszünk, ami sem nem imaginárius, sem nem szimbolikus. Csak egy vagy több Kafka-gépezetben hiszünk, ami sem nem struktúra, sem nem fantáziakép. Kizárólag Kafka megtapasztalásában, s annak leírásában hiszünk, mindenféle értelmezés és jelentős(s)ég nélkül.” (Gilles Deleuze / Félix Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért)
Egy szövegközeli recenzió nem ragadhatná meg azokat a nagyobb szociokulturális összefüggéseket, amelyek túlmutatnak az Ektoplazma című köteten, ezért írásom első felében arra vállalkozom, hogy alapvonalaiban jellemezzem azt a szellemi áramlatot, amelyet posztmodern poszthumánnak nevezek, és amely nemcsak hatással van Nemes Z. Márióra, hanem ő maga is tevékeny alakítója e művészeti-elméleti diskurzusnak és szellemi közegnek.
Előzetesen elhinteném azt a gondolatcsírát, hogy a poszthumán diskurzusa nem tekinthető-e az egzisztencializmus inverzének: a poszthumán mint az egzisztencializmus negációja, avagy a nem-emberi létezők koegzisztenciája? És egy újabb kérdés: válaszkísérlet-e a hungarofuturizmus arra a kérdésre, hogy mit jelenthet poszthumánnak lenni egy kelet-európai politikai és kulturális környezetben? Ennek okán kritikai tárgyalás előtt mindenekelőtt meg kell értenünk azt a szociokulturális kontextust, amelybe a poszthumán diskurzusa – mint közösségszervező erő, akadémiai diszciplína, szövegalkotási stratégia, politikai esztétika, irodalom- és filozófiatudományi talapzat vagy „profán spiritualitás” – beágyazódott, vagy még inkább betört, beszüremlett, beitta magát, behatolt, felszívódott. A szokatlan igehasználat azért szándékolt, hogy érzékeltesse a posztszocialista állapotban (vagyis az elmúlt ca. harminc évben) keletkezett, elsődlegesen esztétikai, antropológiai, lélektani hiányvonatkozásokat, amelyek azóta is egyfajta szívóhatást fejtenek ki. Ez a rendszerjelenség persze nem kizárólag elméleti vákuum vagy egyéni hiányérzet, inkább ezek ötvözete – transzcendenciaszükséglet. Ez a mind egyéni, mind társadalmi szinten megragadható hiányjelenség véleményem szerint azért alakult ki, mert az államszocialista rendszerek vezérideológiája, az eredetileg történelmi materializmus, később az ebből leegyszerűsített-propagált formájában kinövő marxizmus-leninizmus fokozatosan megszűnt ellátni abbéli feladatát, hogy hitelesen leírja és értelmezze a valóságot (innen eredeztethető a társadalom, a tágabb léptékben vett világ megváltoztatására tett kísérletek kudarca), míg az ember személyiségstruktúrájának megértésére pedig mintha nem is fektetett volna hangsúlyt, vagy csak jócskán megkésve. Ideológiaként és társadalmi rendszerként az államszocializmus történelmi eszkatológiáját nem a lehetőségek birodalmának megcélzása, hanem a szükségszerűségekre és külső kényszerekre való hivatkozás dominálta, melyeket javarészt maga hívott életre. A Legyen szocializmusának építése – mint Kellés – folyamatosan destruálta a fennálló Vanját. A rendszerváltással viszont nem a lehetséges vette kezdetét, hanem csupán egy új típusú függőség a centrumkapitalista országoktól, illetve a piac diktátumaitól, amely a neoliberalizmus minden morált nélkülöző, gátlástalan szerzésvágyáyal és önérdekkövetésével párosult, a „mindenki lehet a saját szerencséjének kovácsa” jegyében.
Azért vázlatalom ezeket a történeti mozzanatokat, hogy érthetővé váljon az a „New Age utáni transzcendenciakeresés”, amely nem merül ki szektaalapításban, vallásos mozgalmakban, de még csak az eleddig elnyomott hit megélésében sem, hanem esztétikai vagy elméleti megközelítésből vizsgálja a nem racionalizálható tartalmakat, a tudattalant, illetve politikusabb formájában lehetséges társadalmi és gondolkodásbeli alternatívák után kutat. Ha ebből a perspektívából nézzük, úgy már jóval érthetőbb azon újonnan megjelenő, immár nem-emberközpontú elméleti és művészeti áramlatok betörése itthon, amelyeket itt összefoglalóan poszthumán posztmodernnek nevezek: ide sorolható a poszthumanista diskurzus a (neo)gótika, a trash vizuális kultúrája, a teória-fikció vetületei, a sci-fi és a fantasy alakváltozatai, a spekulatív realizmusok, az antropocén, az objektorientált ontológia (OOO) stb., amelyek képzeletgyakorlataikkal, tudományos tevékenységükkel és alkotói rítusaikkal fel kívánják térképezni a társadalmi lét ontológiájának lehetőségfeltételeit.
A rendszerváltással számos olyan filozófiai vagy más szellemtudományos diszciplína kapott „piros útlevelet”, melyek eddig ideológiai megfontolásokból nem lehettek importtermékek (dekonstrukció, hermeneutika, fenomenológia, ökológiai gondolkodás, analitikus filozófia), vagy a ‘90-es évek tájékán ténylegesültek (diskurzuselméletek, relációesztétika, nem freudomarxista pszichológiai irányzatok stb.). Örömteli volna persze, ha e jeles szellemtudományos elődöket összehasonlíthatnánk a 2010-es évek újkeletű teoretikus „rozsdavirágzásával”, ám ezek véleményem szerint inkommenzurábilisak egymással, és nem csak időtartam, hagyományteremtési potenciál szempontjából, hanem az elméleti megalapozottság, gondolati mélységélesség okán is, illetve hogy egyfajta hipszter középosztálybeliség vagy „cool” kapitalizmus jegyében a társadalmi, kultúrpolitikai mintha nem is merülnének fel: az elméletekre általános tétnélküliség jellemző. Mindenesetre számomra továbbra is erősen kérdéses, hogy a poszthumán posztmodern hazai művelői azt politikai esztétikaként gondolják-e el (ahol, bár mindig ott az esztétikum politizálásának ígérete, de ez, akárcsak egy kafkai örökös perhalasztás, rendre elodázódik), vagy olyan politikai ontológiaként tekintenek rá, amely esztétizálható, mégis felelősségteljesen gondolkodik a jövőről, ember, természet és technika együttállásának termékeny kondícióiról (ld. Rosi Braidotti,[1] Donna Haraway[2] vagy újabban Eva Horn[3] vonatkozó munkásságát). Félő azonban, hogy az eredetileg diskurzusként meghonosodó filozófiai diszciplínából itthonra már csak kurzus (politikai irányzat, szellemi divat)marad. (Persze külső tényezőkre – átpolitizáltság, Kulturkampf, forráshiány, létbizonytalanság stb. – mindig könnyebb hivatkozni, mint szembenézni saját alkotói praxisunk mikéntjével, avagy nem egyszer születtek már remekművek zord időkben is.) Annak idején Kant élesen bírálta a divatjelenségeknek felülő, csak a beavatottakhoz szóló misztagógot, „aki nemcsak önmagáért rajong, hanem ugyanakkor egy klubnak is tagja, s midőn úgy szól követőihez, hogy megkülönbözteti őket a néptől (a beavatatlanok összessége jelenti a népet), akkor állítólagos filozófiájával adja az előkelőt!”.[4] Ma sincs ez másképp, mind az elméletben, mind a művészetben hasonló tendencia figyelhető meg: ha detektálja is a problémát, minduntalan elodázza a válaszadást, moratóriumot ad magának, de még rosszabb, ha pusztán stílusvértezetet ölt, nem végez fogalmi munkát, nem ás a gondolat mélyre, nem fejt ki ellenállást a kortünetekkel és rendszerjelenségekkel szemben; egyszóval kommunikál, de nem állít; már iskolát alapítana, csakhogy nem fektette le gondolkodásának alapjait. S így mi az, amivel a legtöbbször találkozunk? – „[r]út, sybaríta váz”, amely előbb akar hatást kifejteni a környezetére, minthogy az általa létrehozott szellemi produktum minősíthetné őt. Ezek azok a pillanatok, „amikor a Kéz fellázad. Fellázad a Logosz udvara ellen, a rendet létként legitimáló interpretáció ellen, hogy az elszabadult haptikusság örömét »fejezze ki«” (6.). Alapvetően a valóságelv helyett az örömelv mozgatja – a szöveg öröme, ám nem a valóság prózája!
Mégis, ha a poszthumán posztmodern nem is fordul szembe nyíltan a modernitással, akkor is alapvetően szkeptikus a túlhajszolt célracionalitással, a kizárólagosan intellektualizáló szemlélettel, a felvilágosodás idealizmusával és szellemeket kipurgáló hadjáratával, valamint a mindent elméletbe foglaló rendszertörekvésekkel szemben. Az újrarajzolás során destabilizálni kívánja a már megmerevedett rendszerhierarchiát, új csomó- és kapcsolódási pontokat keres, és új szintézisek felé törekszik. Nem terebélyesedik szabadságfilozófiává, mégis fel kívánja szabadítani a „modernitás tudatalattiját”, vagyis felszínre hozza azokat a „távollétükkel jelenlévő”, kísérteties alakzatokat, amelyek az érzelmek, a spiritualitás, a mágia és közösségi rítusok, a szexualitás, a hétköznapiság, a közvetlen tapasztalatok stb. hiánya és elfojtása miatt jöttek létre.
Ez az újfajta szenzibilitás azonban a negativitásba tartja bele a tapasztalatiság azon jelenségeit, amelyek hiányoznak a hétköznapok struktúrájából, valamint a valóságleíró és valóságformáló elméletekből: az öröm, a szexualitás, a humor, az együttgondolkodás és együttcselekvés politikuma vagy akár a derű így nem a fenséges, de nem is a vernakuláris kategóriáiba esnek, inkább egyfajta posztmodern érzékenység jegyében a hibriditás, a kísérteties, a felforgató, a groteszk, a furcsa (weird), az obszcén, a rút vagy akár az alantas esztétikai minőségeivé pervertálódnak. Amit itt összefoglalóan a nem-emberközpontú filozófiákat és művészeti irányzatokat magába foglaló szemléletként poszthumán posztmodernnek nevezek, annak immár nem az „új”, a „kritikai”, a „forradalmi”, a „radikális” vagy az „autonóm” a jelszavai. Sokkal inkább a heterogenitás, a hibriditás, a határsértés és a transzgresszió. Ám nem csak a sarkából kifordult hamleti időre (the time is out of joint) igazak e jelzők, hanem a poszthumán posztmodern idioszinkratikus esztétikai minősége is „kibicsaklott, kificamodott, kizökkent, kiugrott, elromlott, elhajszolt, zilált, egyszerre őrült és rendellenes” (80.).
Megvalósulásának vonatkozásában azonban kísérteties a hasonlóság a radikális baloldaliság és a poszthumán posztmodern között: Benjamin már 1930-ban olyan magatartásmódot azonosít a baloldali radikalizmussal, „amely már semmiféle politikai akcióval nem vág össze. Nem ettől vagy amattól a politikai irányzattól áll balra, hanem általában attól, ami lehetséges. Hisz kezdettől fogva kizárólag azon igyekszik, hogy negativisztikus nyugalomban élvezze önmagát”.[5] Azonban a poszthumán posztmodern esztétikuma, hovatovább világképe sem több egy olyan hamis radikalitásnál, ahol minden a transzgresszivitás energiafelszabadítása alá rendelhető: noha a transzgresszió, vagyis a provokatív határsértés kulturális logikája eredetileg egy baloldali művészeti stratégia volt, bár ennek alapjai sem tűnnek megingathatatlannak, tévedés lenne ezt önértéknek elkönyvelni.[6] A transzgresszivitás pártfogói ugyanis, bár általában ellenzik a konformitást, de ezzel együtt gyakran elutasítják a moralitás és az önkorlátozás mindennemű formáját azon megfontolatlanságból, hogy kivonják az ösztönént a felettes én fennhatósága alól. Eredetileg Georges Bataille-nál vált a saját határaink áthágása, a transzgresszió (transgression) kulcsfogalommá, ahol a vég megtapasztalása a rajtunk kívüli más(ik)ra való vággyal párosul, ami Bataille szerint a vallás, a halál és a szexualitás (Bataille fogalomhasználatában erotika), illetve az ezekre vonatkozó tiltások, illetve áthágások közös alapja.[7]
Mindemellett vigyáznunk kell itt azzal a hamis dilemmával, amit intranzigencia és plaszticitás szembeállításával ragadhatunk meg: a szisztematikus filozófia rendszertörekvései, valamint a nagy leíró elméletek (pl. strukturalizmus, a marxizmus) kikristályosodott terminológiája és dogmatikája gyakorta megingathatatlannak tűnik, de ezzel együtt legalább ennyire zárt gondolatisággal is jellemezhető; ezzel szemben rokonszenvesnek tűnhet az a merevséget elutasító, immár „fellazult” posztstrukturalista plaszticitás, ami számos posztmodern elmélet sajátja.[8] E bináris oppozíció tehát abban az esetben haladható meg, ha a posztstrukturalista plaszticitás képes leírni a társadalmi valóságot, felfejteni a jelen szignatúráit, és nem korlátozódik stílusgyakorlatokra és pastiche-okra, és már lezajlott kultúrtörténeti korszakok primer újjáélesztésére (revivalizmus).
A poszthumán posztmodern irányzatok eklektikus, esztétizáló és esetlegesen regresszív tendenciái nem alakíthatók át pusztán definícióval „autentikussá”, puszta meghonosodásuk tényénél fogva. Ám valószínűleg jobban járunk, ha a poszthumán posztmodernt is úgy fogjuk fel, ahogy Adorno a pszichoanalízist – semmi sem igaz belőle, csak a túlzásai.[9] Félárnyékban vagy homályban nem tűz a nap a szemünkbe, így kevesebb vakfolt képződik, és egészen más dolgokat veszünk észre, mint teljes megvilágításban, épp ezért jelenthet a (fél)homály metaforája ismeretelméleti többletet. Vagyis a modernitás alapján, mintegy annak ellentörténelmeként, „ellenfelvilágosodásaként” párhuzamosan futó, hol elágazó, hol megtorpanva összegubancolódó, hol hirtelen szétszálazódó, az emberit az állatival és a technikaival ötvöző poszthumán posztmodern (esztétika? szemléletmód? létforma?) úgy is leírható, mint Jorge Luis Borges A homály dicsérete című költeménye, melyben Borges önnön megvakulásának történetét (ekképp az antik görögségtől ismert toposzt, a vakság általi hirtelen [átvitt értelmű] éléslátását) szedi versbe: „Hosszú életem során körülvett a dolgok sokasága, / Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy / eszmélkedjen, / az én Démokritoszom az idő lett. / Nem bántó ez a félhomály, / mintha egy enyhe lejtőn csordogálna, / akár az örökkévalóság”.[10]
Nemes Z. Márió: Ektoplazma, Szabadka, Symposion, 2019/2020, 135 oldal.
[1] Vö. pl. Rosi Braidotti: The Posthuman. Cambridge: Polity, 2013; Rosi Braidotti: Egy nomád térképei. Feminizmus a posztmodern után. Fordította: Vándor Judit, Agárdi Izabella. Budapest: Balassi, 2007.
[2] Vö. pl. Donna Haraway: Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években. Fordította: Kovács Ágnes. In: Replika, 51–52 (2005), 107–139.
[3] Vö. pl. Eva Horn / Hannes Bergthaller: The Anthropocene: Key Issues for the Humanities. New York: Routledge, 2020; Eva Horn: A holnapután időjárása. A klímakatasztrófa rövid képzelettörténete. Fordította: Csécsei Dorottya. In: Prae,1 (2017), 40–55.
[4] Immanuel Kant: A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről. In: Jacques Derrida / Immanuel Kant: Minden dolgok vége. Fordította: Nyizsnyánszki Ferenc. Budapest: Századvég, 1993 [1796], 22.
[5] Walter Benjamin: Baloldali melankólia. In (uő): Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Fordította: Kőszeg Ferenc. Budapest: Magyar Helikon, 1980 [1930], 640.
[6] András Csaba Angela Nagle Kill All Normies című könyvéről írott recenziójában rekonstruálja Nagle transzgresszió-kritikáját. Vö. András Csaba: Szegény alt-rightos gyermekeink. In: Replika 2021(123): 108. sk.
[7] Vö. Georges Bataille: Az erotika. Fordította: Dusnoki Katalin. Budapest: Kossuth 2019 [1957]. Ám gondoljunk csak a transzgresszió mentén azokra a kulturális továbbgyűrűzésekre, kortünetekre, amelyek – Pandora szelencéjeként – a felszabadítás égisze alatt inkább szexuális patológiákat és perverziókat szabadítottak el és kíséreltek meg normalizálni a társadalomban (ide sorolhatjuk azokat a konkrét petíciókat is, amelyeket jeles francia értelmiségiek – többek között Foucault, Sartre, de olyan neves napilapok is, mint a Libération vagy a Le Monde – írtak alá 1977 és 1979 között, amelyek a beleegyezési korhatárt kívánták leszállítani, mondván, hogy a kiskorúval folytatott szexuális kapcsolat legitim, hiszen a kiskorúak is képesek a beleegyezésre. Foucault szerint a beleegyezés fogalma ún. „kontraktuális fogalom”, amely nem elégséges mércéje a szexuális visszaélés megállapításának), mintsem a szexuális energiák felszabadítását valósították meg az elfojtáson alapuló polgári társadalom kontrollja alól, Lyotard víziója szerint átstrukturálva a politikai gazdaságtant libidinális ökonómiává. Talán a leghírhedtebbek közül itt vannak a pornográf vágyfantáziák démonikái, Balthus kislányokat szexualizáló festményei, Nabokov Lolita című regénye, melyben Lolita, a tizenkét éves kislány szexuális ragadozóként tűnik fel; és ott van az 1960-1970-es évek nyárspolgárságának sajátos inverze, a bécsi akcionizmus is, jelesül Hermann Nitsch vérben és állati tetemekben tobzódó orgia-misztérium-színháza, vagy az önmagát kasztráló Rudolf Schwarzkogler, vagy ott van a közgondolkodásra a napjainkig nagy hatással lévő Foucault, aki az alárendeltséget határtapasztalatként, majd felszabadulásként értelmezte át szadomazochista rítusaiban (az úr-szolga hatalmi viszony erotizálásával és újrajátszásával), majd későbbi írásaiban, ahol a tudat és tudattalan, észszerűség és esztelenség, élvezet és fájdalom, de legfőképp élet és halál határai elmosódnak, rávilágítva arra, hogy ezek a fogalmi megkülönböztetések mennyire „rugalmasak”, „bizonytalanok” és „esetlegesek”. Vö. Lásd Roger Kimball: The Perversions of Michel Foucault. In: New Criterion, https://newcriterion.com/issues/1993/3/the-perversions-of-m-foucault.
[8] Ha alaposabban szemügyre vesszük a „reálisan létező” posztmodern nyelvjátékait és szövegalkotási stratégiáit, nem szűkítve a fókuszt az irodalom kizárólagosságára, hanem nagyvonalúan körvonalazva a társadalmat teret a posztmodern építészettől a populáris kultúra film-, képző- és zenei előadóművészetén át egészen az akadémikus elbonyolítások filozófiájáig, a jelenkori problémákkal szembenézni nem tudó vallási intézményekig, illetve a kommunikációs kormányzások és hibrid rezsimek nagypolitikájáig, akkor „az avantgárd vonások mellett felfedezhetjük az édeskésség, a manierizmus, pszeudorealizmus és a neokedélyesség elemeit” is. Albrecht Wellmer: A modern és posztmodern dialektikája. Észkritika Adorno után. In (uő): A modern és posztmodern dialektikája. Fordította: Weiss János. Budapest: Gond / Cura, 2008 [2007], 76.
[9] Theodor W. Adorno: Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1951, 77.
[10] Jorge Luis Borges: A homály dicsérete. Költemények. In (uő): Jorge Luis Borges válogatott művei V. Fordította: Somlyó György. Budapest: Európa, 2000 [1969], 162.
Hozzászólások