Folyamirány. Az Irodalmi Szemle prózaantológiája, szerk. Juhász Tibor
„Úgy látszik, már megint én akartam eldönteni, amit csak az idő tud. Én akartam irányba terelni, ami történik, nevet adni mindennek, ami történhet közöttünk, vissza és előre elmagyarázni, ami volt, lehet és lesz, mintha a nyelvnek bármi hatalma lenne az idő és a viszonyok nagy zúgása, hömpölygése fölött.” (257.)
A Folyamirány az Irodalmi Szemle prózaantológiája, amely a felvidéki magyar irodalmi folyóirat online felületén indított azonos című rovat írásaiból készült – a rendszerint több szerző által jegyzett sorozatokból Juhász Tibor szerkesztésében állt össze ez a válogatás. A koncepció nagyon izgalmas, hiszen nem átallja provokálni az olvasót, rábírva őt bizonyos műfaji kérdések, konvenciók és elvárások felülvizsgálatára is. A pályakezdő és tapasztaltabb szerzők munkáiból válogatott többszerzős ciklusok utólagosan saját címet kaptak, ezzel erősítve a szerkezetet. A könyvben tehát hét teljesen különálló, egyedi címmel ellátott rész (ciklus) található, mely egységeken belül (a nyomtatott formátumban) egyenként nyolc szerző írása áll, szövegrészeiket pusztán nevükkel ellátva. Bár dicséretes munka áll a korpusz mögött, mégis érezhető a szövegek hullámzása azon a téren, hogy ki miként és milyen sikerrel kapcsolódik az adott ciklus többi szövegéhez – mindez inkább szökésszálak és kilengések érzeteként írható le.
A sokszínűség, a polimorfia és a polifónia talán a legszebb, legizgalmasabb aspektusai az irodalomnak is. Ezen minőségeknek egy direktebb, artefaktuálisabb megnyilatkozási formája lehet bármely antológia. Ám ahelyett, hogy a formátum történeti vizsgálatába fognék, inkább felvetem a kérdést, hogy mennyiben nevezhető ez a kiadvány egyáltalán antológiának, illetve a ciklusok ciklusoknak. Milyen hatóerő szervezi egybe a szövegeket a szezonalitáson, a rovaton túl funkcionálisan koherens kiadvánnyá? Úgy tűnik, két út áll előttünk. Amikor nyilvánvaló a folyam iránya (mit), de a vízi élőlények össze-vissza úsznak (hogyan), akkor vagy burjánzó, eseménydús esztétikai élmény keletkezhet, vagy zilált pancsolás. Ha pedig egybetorkollik hét ilyen-olyan, eltérő bioszférájú, önmagában is zavaros jegyekkel bíró patak, melyek egységét egy vízen túli idea adja, a víztömegben keringő fenomének eltérítik, netán fel is sértik, kikezdik egymást.
„A halak nem éreznek” – tartja a szállóige, az olvasó pedig olykor nem mentesül ennek átélésétől, hogy metaforikusan a karakter-, tudat- és lélekábrázolás inkonzisztens, gyengébb és klisés mozzanataira utaljak. Igen, abszolút rizikós játékra adják fejüket a szerzők. A játékosság a projekt struktúrájából adódóan a befogadói stratégia uralkodó aspektusa kell legyen. Az a törekvés viszont, hogy egy-egy ciklus szövegei együtt működjenek, nem detektálható maradéktalanul olyan mértékben, hogy ingergazdaggá tegye az állóvíz tájképét. Több téren is hajlamos indokolatlan alá- és felbukásokat megejteni a korpusz, nem biztos, hogy élvezhető ritmusra ringatja az olvasót. Ismételten: az egészen olvasmányos könyv „fogyasztásának” orientáló elve, hogy a diverzitás és az eklektika nem mindennapi működésmódja és potenciálja a lencsénk. Utóbbi függvényében érdemes tehát az olvasásélmény lehetőség- és erőterét feltérképezni.
Abszolút nem lenne problémám a populárisabb, „lektűrösebb” vonallal, de felmerül a kérdés, hogy ki a közönsége egy ilyen kötetnek? Teljesen érthető a cél, amit az előszóban is körvonalaznak, nevezetesen, hogy körképet akarnak adni a laphoz kapcsolódó szerzőkről, többnyire lokális fókusszal. Ugyanakkor egy szórakoztató irodalmat fogyasztó olvasónak ingadozó, nehezebben emészthető, egy szépirodalmi érdeklődésűnek pedig nem kizárt, hogy alulteljesítő élményt nyújt a könyv. Többedik olvasás után sem igazán vagyok meggyőződve az aktuális merítés felmutatásán túli (mely önmagában is fontos, nemes gesztus) sikerültségről.
A szerkesztő(ség)i előszó tárgyalja a zsánerek, szövegműködési stratégiák különbségeit, kiemeli továbbá, hogy pályájuk elején tartó és tapasztaltabb szerzők egyaránt szerepelnek az antológiában. Bizonyára igyekeztek kisebb vagy nagyobb szerkezeti egység szerint arányos elosztásban felkérni az írókat. Azonban az, hogy ki kivel kerüljön egy ciklusba, picit az orosz ruletthez hasonlít, hiszen ha próbálták is valamilyen megfontolt terv alapján összeszervezni közeli vagy távoli poétikák, frissebb és érettebb pályák együttállását, egymásra íródását, nincs biztosíték arra, hogy az adott alkotó milyen habitussal dolgozik végül, pláne, hogy általános, önálló felkérés helyett itt sajátos függvényrendszerbe integrálódva kellett műveket produkálni. Mindazonáltal a szerkesztői hatáskör vélhetően a konstellációk meghatározásán (és a korrektúrázáson, javaslattételen, majd beválogatáson) túlra nemigen terjed ki, így a végeredményt leginkább az alkotók törekvései alakították. Ilyen faktorok alapján úszhatunk vagy evickélhetünk a Folyamiránynál, e hol beazonosítható, hol homályba húzódó vagy épp elfedő korallzátonynál, mely hibriditásának előnyeit sem rest felmutatni. A nem épp pozitív értelemben kitüremkedő címfeliratot leszámítva egyébként izgalmas és találó borító jól leképezi ezt a többrétegűségében (joggal) büszkén álló, több nézőpont igényével fellépő konstrukció játékosságát. A könyv rendszeres aspektus- vagy hangnemváltásra apelláló létmódjának kiemelése azért szükséges, mert itt az általánosságon túlmenő jelentősségével működést dinamizáló elvként lép fel.
Az első ciklus A helyemen ülsz. Ez talán a könyv legsikerültebb része, olyan erős kezdés, amely egyből magával ránthat bárkit, aki kézbe veszi. Ennek több oka is van. Az izgalmas és aktualizálásoktól nem mentes témához választott relatíve egységes elbeszélői stratégia az, hogy iterációs-motivikus, rizomatikus szerveződés fogja össze a szövegeket. Ez lehetővé teszi, hogy a narratopoétika és a stílus szempontjából eltérő kompozíciójú részek variatív dinamikája izgalmassá tegye, ne pedig szétzilálja a ciklust, egyféle egységes világépítés diverz mozzanatainak, látószögeinek színrevitelével. A többnyire önmagukban is elsimerendő szövegelemek elasztikus kapcsolódásai által megképzett átjárási pontok kifinomultságához hasonlóan jeleskednek a szerzők az érzelmi rezdülések, az emberi és növényi szimbolikus és metaforikus tükrözéseinek megragadásában. A kicsit gyengébb zárlattól függetlenül élénk nyomot hagytak bennem.
Döcögve indul (igaz, címenként minden felütés egyféle hangolódási, formálódási kezdőpont tágabb keretrendszerének helye) az Idegzsába ciklus, a második szövegnél azonban elkezd működni a feszültségteremtés nyelvileg is, amit egészen jól épít tovább a harmadik írás, ez utóbbi viszont kicsit sztereotipikusabb (lásd „üresvárosiakikszdé” vs „prolividékiekikszdé”), kevésbé szerencsés nyelvi és ábrázolásbeli megoldásokkal operál. A negyedik részlet még kiemelkedő pont, utána azonban igen hullámzó a thriller-kodifikált sztori kivitelezése, ennek jellemzően az eszköztár az oka, de talán egy-két jelenet ötlete (pl. a feleség erotikus láza) és megoldása (pl. a szájbarágó túlírások Nyúzó szólamaiban) sem a legsikerültebb húzás. Mindenesetre jól áll a ciklusnak, ahogy asszonáncként csengetik egybe a szövegeket a popkulturális, aktuálpolitikai és „néplélektani” kikacsintások.
A társasági élet szépségei első felében a percepcióból és elbeszélői móduszból úgy érezni, mintha egy film narrálásával lenne dolgunk. Sziporkázó dialógusok és szappanoperás szcenáriók elegyednek. Izgalmas volna a bilingvitás kijátszása, de többnyire csak kohéziófenntartás céljából használják. A ciklus jobb momentumai közé annyi kézenfekvő megfogalmazásba öntött, könnyen adódó mozzanat ékelődik, hogy az immerziót számomra derékba töri. Erőltetett lélekrajz kerekedik ki a tompán puffanó mondatokból: a szikárság–exponáltság skálán valahogy rosszkor és rossz helyen történik az instrumentalizáció. A zavaros történetszövésnek még valahol tudok poétikai, szemantikai gesztusjelleget tulajdonítani, de a címmel ellentétben, úgy érzem, nem sikerült eleven, életteli világot megszólaltatni, inkább csak egy plexiüvegen át leírni. Egyedül a „Gömb” talánya és rejtélye kölcsönzött némi izgalmat. Szerettem volna, ha tovább kísér(t).
Sok oldal után, az Erőmű első írásában kezd el újra nyelvileg is magával ragadóvá válni a kötet, ahol a stiláris kapacitásnak köszönhetően végre nem annyira tűnik erőltetettnek a szleng, és többnyire jól jönnek ki a kurrens valóságra tett reflexiók is. A ciklus második szövege kissé mélyrepülés, de aztán sikerül újra izgalmi faktorokat és nyelvi teljesítményt nyújtani a szövegeknek, és még ha ez nem is konstans, a kötet tükrében jól sikerült rész lett ez is. Főleg, ahogy a látszólag lineáris cselekménybe belehasítanak az álomvilág-tripek vagy a metareflexiók, miközben a szereplők jellemét alakító nyomok elhintése és a személyközi viszonyok dramaturgiája szépen összetartják a fejezeteket, fenntartják az izgalmat.
A számnevek helyesírásában kibontakozó téboly érdekfeszítő ívet ír le. A második szöveg kátyújellegén túllendülve egyre elrugaszkodottabb dolgok tárulkoznak fel. Ugyanakkor helyenként repetitív megvalósítások, máskor pedig túlzások maszatolják a fantáziarohamot – talán e célszerűtlen túlcsordulásokat erősebb szerkesztői beavatkozásokkal korrigálhatták volna. A ciklus zötyögve ugyan, de magával tud vinni, csak szerencsétlennek érzem a traumatikus és önmegváltó vonulattal párhuzamosan, eredménytelenül fröcsögő, komolytalannak tűnő, mondhatni experimentális paragrafusokat. Menteni akarván a menthetőt, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az erőltetettség vagy kiserkenések pillanatai szándékolt túlzások határfeszgető játszmái e részben.
Még sírni is tudnék, elhiszed? – áll a következő a cím. Egy abszolút reális módon elváltozott, ismerős terekbe szituált világ hauntologikus atmoszférájában barangolhatunk. Az episztemikus jelenünkből kölcsönzött, derengő elemek, ismert helyzetek közvetlenebbé, még kényelmetlenebbé teszik ezt a disztópiát. A ciklus ezen a nem túl effektív, de iszonytatásra tervezett valóságátíráson túl azonban nem különösebben érinti meg az olvasót. Sajnos nem képesek átélhetővé tenni ezt a világot a kusza regiszterek, a sematikus húzások (deskripciók, dikciók, akciók) miatt. A szálak kirajzolódnak, de valahogy nem tartanak semerre, az epizodikus jellegű, kicsit önkényes részletek pedig segítik ennek eszkalálódását.
A Szép időnk lesz egy konvencionálisabb, realistább csapásirányt céloz meg, ez persze önmagában nem jelentené, hogy jobb vagy rosszabb. A kurzívval szedett, anyához tartozó szövegrészek nem bizonyulnak elegendőnek a hitelességhez, működőképességhez, de némely másik szöveghely érzelmi aspektusból egészen jól teljesít. A cselekmény jelen esetben sem a legsikerültebb, kimérten kígyózik a sokszor kiszámítható sztori, a karakterek és motivációik nem különösebben válnak érdekessé, hiába empatizálnék. Ám épp a hatásvadászat visszafogottabb jelenléte, a természetesebb dialógusok, illetve az esetenként elhasznált, tipizáló mondatok mellett néhol mégis jól elkapott emóció színre- és átvitele az, ami által mégiscsak egészen szép idővel (és itt-ott megcsillanó vízfelszínnel) zárul a Folyamirány, köszönet érte.
Ha a fentebbiekben körvonalazott okokból ugyan vegyes érzéseim is vannak a végeredményt illetően, mindenképp üdvösnek tartom a rovathoz hasonló kezdeményezéseket. Ennek nyomán pedig alapjában véve figyelemreméltó kiadvány ez a könyv. Megpendülnek izgalmas zengésű húrok, keletkeznek szórakoztató összecsengések is, a próteuszi hanghullámok pedig halrajként evickélik körül az olvasót. Jól el lehet úszkálni a kötet alkotóival, de részemről szükséges volt néha összekacsintani velük („tudom, hogy ez egy játék”) – a részvétel ehhez mérten korrigálandó tehát, mikor zátonyra futnak egyes passzusok. A felejthető szegmenseken túl lehet lendülni e konszenzus jegyében. Ugyan néha inkább akváriumban, mintsem élővízben éreztem magam, miért is ne lehetne helye és értéke a palettán egy ilyen nyilvánosságra szánt írásgyakorlatokból összeálló, kísérletező kiadványnak? A jó fordulatok, szerethető karakterek, aláhúzható mondatok száma azért itt sem elenyésző. A polimorfia rajongójaként e kötetet az irodalom egyfajta organikus éltetéseként és sajátos ünnepléseként tudom értelmezni és becsülni. Olyan performanciaként, melynek merészsége és innovativitása pezsdítő hatással bír, teljesítménye, tiszteletreméltósága elsősorban önmagán túli helyiértékre mutat rá. Még ha összességében úgy is érzem, hogy nem jutottunk el „az értől az oceánig”.
Folyamirány. Az Irodalmi Szemle prózaantológiája, szerk. Juhász Tibor, Madách Egyesület, Pozsony, 2023.
A kötet szerzői: Csobánka Zsuzsa Emese, Harag Anita, R. Nagy Krisztián, Bencsik Orsolya, Tallér Edina, Csikós Attila, Bárczi Zsófia, Biró Zsombor Aurél, Nagy Gerzson, Gurubi Ágnes, Szalay Zoltán, Bánki Éva, Schillinger Gyöngyvér, Ménes Attila, Berta Ádám, Posta Marianna, Kleinheincz Csilla, Komor Zoltán, Farkas Balázs, Kalapos Éva Veronika, Szalay Álmos, Nemes Anna, Borcsa Ilona, Szerényi Szabolcs, Marton-Ady Edina, Gáspár-Singer Anna, Hegyi Ede, Baróthy Zoltán
Hozzászólások