akvárium
kidobáltam belőle sok évnyi tengerpartról összegyűjtött
kavicsot, csigát, meg a díszes akváriumi bútort.
nemcsak a fekete algákkal volt bajom, amit sem vegyszer,
sem pedig a halaim nem tudtak már letakarítani
az elhanyagolt falakról. nemcsak húsz év összehordott
emléke, súlya húz szememnél fogva a medence aljára
folyton.
az ízlés változása fullaszt, a süllyedés kavar fel,
mert amit tegnap szépnek találtam, az mára
érvénytelen kacat, kirakati giccs. nem a hűséggel
van bajom, az összetartozással, érzéketlenné
lett varratos hegekkel.
az érvénytelenedés rettent, bisz-basz műanyag-
növények oldódása, levegőztető vízpumpák évtizedes
buborékfüggönye. meg a műgyanta bujkálók labirintusa,
kerámiakancsók, tengeri kincsek illúzióját keltő
hatásvadászat, szépelkedő közönségesség.
fehér homokot akarok, tiszta, átlátható viszonyokat,
dél-amerikai halaim között erős hierarchiát.
elég volt a megúszós helyzetekből,
bujkálókból, inkább zabálják fel, ami kacat,
nemtelen, minthogy magamat
szörnyűségekkel ringassam tovább.
leckék, ívek, árnyak
jött a büntetés, indítható rakétával a vállán,
jött a járdán, mellettem, ahol épp parkolok.
gyerekért érkezem, épp vinném tanszobára.
a gyűlölet mellettem dúl, sodródva cipősarkakon
kopog. felhúzom utolsó pillanatban az ablakom.
átmegy a másik oldalra, párhuzamos járda,
össze nem érő, névtelen utcahossznyi egyenesek.
vonul a büntetőszázad. vonul, az összeszorított
száján vágy és gyűlölet remegve egyensúlyoz.
megy a büntetés, mereven maga elé nézve.
szúr a két szem, és a szíve, rossz feleletek után
csupa seb. ki adta? ki kérte? örök lecke,
örökbefogadott büntetés. károg a hiány kopasz fák
tetején. ívesen fosnak fekete árnyai a tájnak.
majmok
nem kér inni, és tán nem volt soha éhes,
ketrec előtt ülök, lámcsak, mozdulatlan.
hümmögjük, a rabság nem is olyan rémes,
s nem nyílt még a föld meg, látod, énalattam.
vadakat etetni, bármi rossz dumával,
simogasd meg inkább, majd az ölebed.
mindig lesz új kórság, ellened új váddal,
te pedig, ki számít, csak azt öleled.
mindegy hányan jönnek, elborzadni rajtunk,
husánggal kezedben vársz a kifutón.
fagyival, vihogva, nem értik, hol tartunk,
bámulunk, fotóznak, ülünk semmit tudón.
záróráig kitart, csak egy mozdulatra,
józanul még kicsit, na, így kezdődik el.
mert nap süt ránk, legvégül, kifekszünk a padra,
rajtad nyáribunda, rajtam meg bankhitel.
(Megjelent az Alföld 2023/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Dobokay Máté fotója.)
Hozzászólások