Závada Péterrel Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Ahogy haladsz a poétikai utadon, a verseidben egyre több teoretikus témát vetsz fel, és utalásokat alkalmazol, amelyek játékba hívják a műveiden túli szövegeket is. Ezek olykor még felül is íródnak ebben az alkotói játéktérben a befogadás során. Ha hiányzik a befogadóból a verseken túli többlettudás, akkor milyen lehetőség nyílik a befogadásra?
Závada Péter: Feltűnő befogadásbeli különbség van aközött, ahogy tudományos és ahogy irodalmi szövegeket olvasunk. Noha korántsem egyértelmű, hogy ezeknek hol húzódnak a határai. Tehát nem mindegy, hogy pozitív tudományos beállítódásban, vagy pedig esztétikai beállítódásban fogadunk-e be egy szöveget, az utóbbiban ugyanis nem csak és kizárólag a szöveg kommunikatív funkciója érvényesül, tehát nem tudományos tényekre vagyunk kíváncsiak, hanem épp ellenkezőleg: bekapcsol a fantázia és műélvezet. A mű ugyanis önálló világot állít, és kényszerítő erővel lép fel velünk szemben, hogy olyasvalamit mutasson föl magán, amit úgy, olyan formában még nem tapasztaltunk azelőtt. Az utóbbi időben tényleg erősen foglalkoztatott a tudományos és az esztétikai komponensek egymásba játszatása és ilyen értelemben véve az eltérítése is. Arról van szó, hogy egy tudományos szakszöveg legtöbbször mégiscsak arra törekszik, hogy valamiféle konkrétumot állítson, az állítása pedig ellenőrizhető és megismételhető legyen. (Bár épp a 20. századi francia filozófia számos szövege jócskán a művészet és a tudomány határmezsgyéjén mozog, elég Derridára, Deleuze-re, Blanchot-ra vagy épp Jean Luc Nancyra gondolni.) És akkor ezt lehet még szerintem tovább bonyolítani azzal is, hogy egy-egy gondolkodó által használt metaforát átemelünk a versbe, kisajátítjuk, és a saját céljainknak megfelelően eltérítjük az eredeti jelentésétől. Szabadon megtehetjük, hiszen irodalomról beszélünk. A másik fontos mozzanat az információ visszatartása vagy hiánya. A titok, ami azáltal, hogy megfosztja az olvasót az értelmezés komfortos, bejáratott rutinjától, megnyitja a szövegeket, és így egy sokkal tágasabb játék- vagy mozgástér jön létre. Nem baj, ha a megértés mint konvencionális olvasási stratégia olykor csődöt mond. Az olvasás célja ilyenkor épp ebbe a mozgástérbe való belépés, nem a győzelem, hanem a játék maga. Egy-egy soron vagy költői képen olykor percekig vagy napokig is elmerenghetünk. Számomra akkor válik igazán élvezetessé az olvasás, ha el tudom engedni azt, hogy én irányítsam a kognitív folyamatokat, és hagyom, hogy a szöveg vegye át a gyeplőt.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted a versírás és a versolvasás alkotói szempontból mennyire hasonlít és különbözik egymástól?
Závada Péter: Úgy tűnik, hogy hasonlóan a szerzőhöz, az olvasónak is szüksége van valamiféle ihletettségre ahhoz, hogy be tudjon lépni ebbe a játéktérbe. Ahogy az ihletről szóló kutatásodban te is hangsúlyozod, a 20. század első felében, amikor megpróbálták az ihletet definiálni, gyakran összekapcsolták a befogadással, tehát hogy az ihlet maga is egy alkotói folyamat. A nyelvet egyfajta mozgástérként határozták meg, amelyben létrejön egy dinamika, a szavak hatnak egymásra, miközben folyamatosan meg is változtatják egymás jelentését. Ezáltal egy állandóan mozgásban lévő szerkezet jön létre, és e szerkezet mozgását a szerző és a befogadó közösen alakítja. Vagyis nincs egy kötött pálya, ami teljes mértékben a szerző szándékának lenne alárendelve. Az ihlet ezek szerint az a hálózat, ahogyan a szavakat és jelentéseiket egy dinamikus, mindig változó rendszer részeként összekapcsoljuk akár alkotóként, akár befogadóként.
Ágoston Enikő Anna: Tehát az olvasónak is kell ihlet ebben az alkotói befogadásban. Mindenkiben alapvetően van ihlet?
Závada Péter: Az alkotás és befogadás viszonyát leginkább tényleg egy labdajátékhoz lehetne szerintem hasonlítani, ahogy Gadamer is teszi. Az ember szervál, és a másik fogadja. Mindeközben pedig a nyelv, vagyis a játék játssza önmagát és minket. Ugyanakkor érdekes, hogy a szervát és a fogadást is el lehet véteni. Tehát a játéknak mégiscsak vannak megismerhető szabályai és keretei. Nem tehetünk meg benne akármit, hiszen a szöveg valamelyest előírja nekünk, hogy hol húzódik a pálya széle. Ha pedig az olvasó nem tudja fogadni az ajánlatot, amit a szöveg felkínál neki, akkor nem jön létre a játék.
Ágoston Enikő Anna: Valamiképpen be lehet kapcsolni az alkotói állapotot vagy kifejleszteni a képességet?
Závada Péter: Lehet, hogy valamelyest elitista vagyok, ha azt hangsúlyozom, hogy az olvasás hasonló a testmozgáshoz – nyilván a tenisz egy elég arisztokratikus hasonlat, mégis találónak tűnik –, tehát ha az ember hagyja elsorvadni az izmait, akkor azok nem működnek megfelelően. Azt gondolom erről a nyelvi-képi játékról is, hogy abszolút mindenkiben megvan rá a képesség, de nyilván nem mindannyian férünk hozzá ugyanahhoz a tudáshoz, nem rendelkezünk ugyanolyan intellektuális tőkével, nem vagyunk ugyanannyira gyakorlott szövegértők, egyszóval nem mindenki tud minden játékba ugyanolyan könnyen belépni. Bármennyire szeretnénk is, nem tudunk olyan szöveget létrehozni, amit mindenki ugyanúgy ért. Hasonlóképp, ha leállunk egy haladó teniszjátékossal játszani, ahhoz kell egy bizonyos felkészültség és állóképesség. Egyébként csak nézünk bambán, miközben süvítenek el a labdák a fülünk mellett.
Ágoston Enikő Anna: Az, hogy az életművedben az érzelmek feldolgozásától egyre inkább elmozdulsz a teoretikusabb kérdéskörök felé, összefügghet valamiféle kialakuló objektív alkotói szereppel? Egy szereppel, amely segít átadhatóvá tenni a verset, utat nyitva a többféle értelmezési lehetőség felé?
Závada Péter: Ez nyilván egyfajta önvédelmi stratégia is. Nem könnyű olyan intim érzelmekről nyilvánosan beszélni (írni), mint a szeretet, a gyász, a szégyen vagy a szorongás. Egyébként sem különösebben élvezem ismeretlenek orrára kötni a személyes ügyeimet. Arra ott vannak a barátok, a család és a pszichológus. A Mészben a címadó vers például ilyen szempontból még eléggé kendőzetlen: a szöveg édesanyám haláláról beszél, mégis egyfajta objektív távolságtartással szólal meg, amikor leírja a mészkőképződés kémiai folyamatát. Ilyenkor is dolgozik a versben egyfajta elektromos töltés, érezhető benne a feszültség, mégis valamelyest eltávolít, hideg és tárgyilagos. Talán épp ez a távolság mentheti meg adott esetben az embert a giccstől, a saját szövegei fölötti elérzékenyüléstől is. Persze olyan is megesett, hogy egy tárgyilagosabb verset évekkel később felolvastam valahol, és meglepően megrázónak találtam, vagyis már nem működött ez az objektív, eltávolító jellege, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen érzések húzódnak mögötte.
Ágoston Enikő Anna: Milyen típusú feldolgozási folyamatokon megy keresztül a személyes anyag, amíg kialakul a mozgásba hozható nyelvi forma?
Závada Péter: A versek témájának megtalálásában sokat segít a pszichoterápia, mert ott folyamatosan zajlik egy önismereti munka, az ember próbál objektíven reflektálni a saját érzéseire, asszociációira, vagyis az affektív és kognitív folyamatokra egyaránt. Ez olyan, mintha egy lépést hátrébb lépnénk, és onnan pillantanánk rá magunkra, vagyis arra, hogy melyek azok a mechanizmusok vagy komplett mintázatok, amelyek működtetik a gondolkodásunkat. Létezik egyébként a buddhista meditációnak és a fenomenológiai vizsgálatnak egy metszete, vagyis mindkét módszerben közös, hogy az ember nem reflektál a saját tudataktusaira, vagyis nem egy önmagára visszahajló gondolati műveletet hajt végre, mert az kiszakítaná a jelen idejű élményáramból, hanem redukciót alkalmaz, vagyis úgy figyeli meg a körülötte lévő tárgyakat, a saját gondolatait vagy akár magát a gondolkodás folyamatát, hogy zárójelbe tesz minden, a dologgal kapcsolatos korábbi tudást és előítéletet. Reflexió helyett redukció. Ez a fenomenológiai zárójelezés, vagyis az epokhé. Ugyanakkor ami az ihletett állapotot illeti, azt hiszem, nem kell átkapcsolnom hozzá egy másfajta tudati működésre. Olyan, mintha konstans esztétikai beállítódásban lennék. A nyelv és ilyen formán a költői nyelv már mindig is meghatározza azt, amit befogadok, vagyis mindig a nyelven, mint egy szűrőn keresztül fogadom be a körülöttem lévő dolgokat. Egy regényben gyakran nem is a történetet, hanem a szavakat és a mondatszerkezeteket figyelem. Ha meghallok valamit, ami izgalmas, előveszem a telefonomat, és felírom, nehogy elfelejtsem. Van egyébként egy módszer, amit néhányszor már kipróbáltam. Egyedül ülök az autóban, megyek valahová, lehetőség szerint egy hosszabb útra, és akkor bekapcsolom a telefonon a diktafon funkciót, és elkezdek összefüggéstelenül beszélni. Ez több szempontból is tehermentesít. Egyrészt, mert nem hallja senki, és így az embert nem feszélyezi az, hogy értelmetlen dolgokat zagyvál mások füle hallatára. Másfelől pedig a vezetés már eleve egy flow élmény, mivel folyamatosan koncentrálni kell az útra, és így kevéssé tudjuk uralni a gondolkodás konkrét folyamatát. Ezek a sokszor értelmetlennek tűnő asszociációk, később nagyon hasznosnak bizonyulnak. Előfordulnak bennük olyan neologizmusok, egész vagy félmondatok, amikhez tudatosan valószínűleg nem jutottunk volna el. Most pont Erdély Miklós verseit vettem újra elő, és ott nagyon sok ilyen klasszikusan szürrealista vagy akár dadaista szótalálmány van. Ez a fajta avantgárd gondolkodás igen közel áll hozzám. Felszabadító érzés, hogy nem kell mindig tudni, az ember mit miért gondol.
Ágoston Enikő Anna: A legújabb kötetedben, A muréna mozgásában nagyon sok filozófiai szöveget mozgatsz, amelyekből felhasználsz valamilyen motívumot. Úgy használod ezeket a képeket, hogy újfajta jelentéssel is felruházod őket. Ha az ihlet fogalmat is felülírnád, akkor hogyan definiálnád újra, mitől tisztítanád meg?
Závada Péter: Nagyon tetszett, amikor az mondtad, hogy az ihletet nevezzük dinamikának, tehát hogy van benne dünamisz, egyfajta mozgásba hozó, mozgató erő vagy teljesítőképesség. Ahogy te is megjegyezted korábban, az ihlet fogalomtörténetének alakulásában mindig ott szerepelt a mozgás. Már az ókorban is ez volt a jellemző, hiszen amikor a múzsa kívülről megihleti a költőt, akkor a költő egy hang médiuma lesz, tehát a hang benne mozgásba kerül. A romantika időszakában pedig egy szuperszubjektum, vagyis az én felett álló én az, aki reflektál, és egy folyamatosan változékony entitásként az ihletet ő biztosítja, tehát ennek a szuperszubjektumnak a működése kerül bele a szövegbe. Aztán a 20. században felismerik, hogy valójában a nyelv az, ami mozgásban van, vagyis az ihlet ilyen formán átvándorol a nyelvbe. Ugyanakkor én őszintén szólva a nyelvi fordulattal kapcsolatban is szkeptikus vagyok, hiszen a nyelvelméletek által lebontott metafizikák (pl. a jelenlété vagy a jelentésé) egy újabb metafizikát eredményeztek, ez pedig a nyelv totalitása, vagyis, hogy nem a nyelv utánozza a valóságot, hanem a valóság működik a nyelv mintájára. És hát azért ez a felfogás is gyanúba keveri önmagát. Szerintem például rendkívül fontosak a primer, prereflexív, nyelv előtti tapasztalatok, amikről Merleau-Ponty vagy Marc Richir beszél sokat. A próteuszi fantázia szerepe még az előtt, hogy a dolgokat fogalom alá hoznánk. Elnézést, hogy megint a fenomenológiához kanyarodom vissza. Azért is tetszik annyira az ihlet mint dünamisz elgondolása, mert az igazat megvallva én eléggé ódzkodtam azoktól az ihletdefinícióktól, amelyek transzcendens ihletfogalommal dolgoznak, vagyis kiszervezik az ágenciát, és valamilyen adományként, ajándékként, tudattalan transzállapotként fogják föl az ihletet, a szerzőt pedig egy közvetítő csatornának tekintik. Vagyis nincs semmilyen beleszólásom abba, hogy mikor talál el az ihlet, mikor ver fejbe, mint egy apró meteor, hanem várnom kell, és egyszer majd megérkezik. Sőt, olyan állapotba kell hozzá kerülnöm, amiben nem vagyok képes tudatosan gondolkodni, bódult, megszállott vagy öntudatlan vagyok. Úgy gondolom, hogy a pszichénk, aminek máig csak nyomokban ismerjük a működését, épp eléggé titokzatos és megmagyarázhatatlan ahhoz, hogy ne kelljen az ihletet valamiféle rajtunk kiívül álló erőnek tulajdonítanunk, hanem megelégedjünk a tudatelőttes és a tudattalan tartalmakkal, a gyakran neurózis formájában bejelentkező elfojtással, a manapság olyannyira közkedvelt kísértetiessel, a szürrealisták fő ihletforrásaival: a szabad asszociációkkal és az álmokkal vagy épp a hallucinációval. A rajtunk kívül álló ihlet elgondolása ráadásul egyszerre implikál egyfajta kiszolgáltatottságot és egy kitüntetett, privilegizált pozíciót is, mely az ihletett személyt mások fölé helyezi, hiszen épp rajta keresztül áramlik az a tudás, ami másoknak nem mindig vagy egyáltalán nem adatik meg. Nekem ez mindig nagyon gyanús volt.
Ágoston Enikő Anna: Nekem egyébként tetszik az a reálisabb megközelítés is, amit Csíkszentmihályi ír a kreativitásról, hogy a kreatív működés nem egy lineáris gondolkodási útvonal, hanem egy bonyolult, szerteágazó rendszer, és épp ezért nehezebben tudjuk visszakövetni. Talán a versekben is egy ilyen hálózat jön létre, melyben a szavak egymásra is utalnak, miközben folyamatosan meg is változik a jelentésük, és így nem egy egyenes vonalú, egyértelmű olvasatot követünk végig, hanem egy mozgásban lévőt.
Závada Péter: Azért szerintem valamelyest mégiscsak vissza lehet követni, legalábbis alkotóként, hogy egy-egy sort mi alapján, milyen asszociációs bakugrások alapján írt az ember. De ez nem szükségszerűen ugyanaz, ami az olvasó számára kézzelfoghatóvá válik. Szóval az iménti definícióval boldogan ki tudok egyezni.
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat. A Závada Péterrel készült beszélgetés itt tekinthető meg.
Hozzászólások