„Amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a hattyúját”

Balázs Imre Józseffel Korpa Tamás beszélget Szőcs Géza Kolozsvár-szövegeiről

Korpa Tamás: „Korunkban a teret olyan hullámok szövik át, melyeket valamilyen készülékkel hanggá meg képpé lehet alakítani, és ezek a hullámok át- meg átjárnak bennünket, tüdőnk, májunk és gerincünk úgy megtelt a testünkön keresztül továbbított jelekkel, hogy szervezetünkben félelmetes zűrzavar uralkodik – vesénkben tévéadások foszlányai egészítik ki egymást több nyelven, térdkalácsunkban a Radio Moon és Tirana Hangja: hát valahogy ilyenszerűen van átszőve a tér, amelyben élünk, versvonalakkal”, „csillogó fonálként vesznek körül bennünket a versfonalak, kuszák, bonyolultak, és olyankor, mikor sikerül átlátnunk, mint kapcsolódnak, megfonhatjuk, képpé sodorhatjuk, összefoghatjuk őket” – írja Szőcs Géza 1978 októberében az Utunk szerkesztőségében zajlott kerekasztal-beszélgetés során adott válaszként.
A szöveget – melynek címe: Merre mutat a versünk? – a szerző az 1979-es Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című verskötetében is publikálta. Talán azért, mert saját költői világképének megértését is segítő felvetésként, kommentárként relevánsnak érezte. Mára már konszenzuális megállapítás, hogy Szőcs Géza kötetei valóságos paradigmaváltást jelentettek a romániai magyar költészetben, mind az idősebb, mind a fiatalabb generációkat inspirálták, túlterjedtek költői iskolákon, műhelyeken és az országhatárokon. Az életmű lezárultát követően te mely poétikai jellegzetességeit, innovatív értékeit emelnéd ki? Ezt a kérdést az Összegyűjtött versek szerkesztőjeként is neked szegezem. Hová mutatnak Szőcs Géza versei?

Szőcs Géza (forrás: Újvárad)

Balázs Imre József: A magyar költészet tartani látszik a mágikustól, pedig a világköltészet fontos áramlatai hozhatóak kapcsolatba ezzel a vonulattal. Amikor Szőcs Géza egészen fiatal költőként Weöres Sándor, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós nyomain indult el, persze külön vonzerő lehetett számára, hogy ez egy tiltott, rejtett és elfelejtett hagyomány ‒ és ráadásul politikailag veszélyes foglalkozni vele. Azt gondolom, neki sikerült úgy nyúlnia ehhez az anyaghoz, hogy szuverén módon építette tovább: nem a létező mítoszokat írta újra, hanem a mítoszi nyelvműködésre érzett rá, és szinte bármilyen köznapi történéssort meg tudott mítoszi módon ragadni. E költészet egyszerre vált nyitottá a korabeli amerikai líra bizonyos vonulatai iránt, illetve a szürrealizmus szemlélete irányában. Alighanem a vajdasági, vagy a nyugati magyar költészetben lehetne leginkább párhuzamokat találni még hozzá.

Korpa Tamás: Egy átfogó gondolkodásmódot is feltételez és jelent a mítoszi nyelvműködésre való ráérzés, ha jól értem, amin aztán a saját „mítoszok” megszólalhatnak. Te milyennek érzed a Szőcs-versek meghatározó (mítosz)szemléleti jellegzetességeit? Mik azok a témák, motívumok, amelyek akár többször is versbe kerülnek nála? Vannak-e nyelvileg jól detektálható jegyei a mítoszinak a költeményekben?

Balázs Imre József: Igen, ez nagy kérdés, hogy van-e a mítosznak nyelve. Valami hasonlóról gondolkodtam egyszer az álom nyelve kapcsán. Van-e specifikus nyelve annak, ahogyan el szoktuk mesélni az álmainkat? Megragadni nehéz, de azt hiszem, mégiscsak felismerhető mindkettő. Legkézenfekvőbb talán létező szöveghagyományokhoz kapcsolni mindkettőt. Vannak ismert régi, klasszikus mítoszaink, vannak emlékezetes álomelbeszélések ‒ és az, ami ezekhez kapcsolódik, ami ezekre hasonlít, az a mítoszi, az az álomszerű nyelv… A mítoszok általában a „nagy” témákhoz szoktak kapcsolódni, ez Szőcsnél sincs másként. Az idő például gyakran visszahurkolódik nála, kilép a linearitásból. A vers hőse visszatér például saját életének vagy a szerelmei életének korábbi időpillanataiba, és változást idéz elő. Érdekli minden időparadoxon, minden, ami az idő mérése kapcsán konvenciók eredménye csupán, és egyszer csak azt látjuk, hogy az idővonalnál lenni testi hatásokat is kifejt az egyik versben: „Mint az ember, aki az Időválasztó Vonalnál térdepel, / ezt nem lehet. Fejebúbjáig a hétfőbe-merülten / nyújtózkodik vissza, / két karja átér a vasárnapba, / meg is ég, röntgenzápor roncsolja, fényesíti, mossa” (Két év). Átváltozás-mítoszokat is megidéz, ezek közül a kedvencem a Ballada és környéke című kettős vers ‒ egy farkasember-történet, részben kifejezetten klasszikus balladanyelven elmesélve, de van egy populáris, kortársfilmes irány is benne szerintem, ami megnyílik. Hogy az átváltozáson kívül az átváltoztatás-történetek is érdekelték, arra szép példa a Waldemar Daa lányai című verskompozíció, Andersen alkimista meséjének átirata. Szőcs egy bravúros szövegátalakítást visz végbe benne, anyagszerűsíti az átalakítás-történetet ‒ egy Farkas Árpád-vers átiratát készíti el benne több lépésben. Ez a kompozíció például nagyon megfogott, emlékszem, ez volt az egyik olyan felnőttkorban olvasott szöveg, ami aztán visszavitt az Andersen-mesék olvasásához. Mítosz Szőcsnél minden, ami a teremtéssel kapcsolatos, és talán ez az egyik leginkább ismétlődő mintázat még: úgy mutatni meg a természeti létezőket, amiképpen létrehozhatnánk, összeszerelhetnénk őket. A szúnyogoknak propellerjei vannak, a Szemper-sörhöz való egyetlen megfelelő árpát teleholdnál kell elvetni. Teremtéstörténetek ezek is mind, de afféle emberi, gépi, technológiai közbeiktatottságoktól sem mentes módon. Ezt akár a steampunk életérzéssel is rokoníthatjuk szerintem. Nemrég, az első két kötetében figyeltem fel rá ugyanis, hogy a mítoszi megközelítés mellett szemléletének egy másik fontos forrása a science fiction irodalom volt ‒ ezt bő másfél évtizeddel később a korai Kemény Istvánnal kapcsolatosan volt szokás emlegetni.

Korpa Tamás: Nahát, látszatra (persze, csak látszatra) mintha két szélső pólusról volna szó. Hogyan illeszthető össze a mítosz és a science fiction?

Balázs Imre József: A közös elem a képzelet elsődlegessége. Idéztem is egy tanulmányomban ezt a gondolatmenetet egy 1975-ös Szőcs-cikkből: „egy közismert meghatározás (Colin Wilson) szerint a sci-fi az emberi képzelőerőt nem megtisztítani, hanem felszabadítani akarja, s ezt a felszabadulást »csodálkozást és elképedést kiváltó kísérletével« hozza magával. Az olvasó tehát emocionálisan sajátít el olyan viselkedésformákat, amelyek az ő számára soha be nem következhető körülményegyüttesek függvényei. A sci-fi nem a megértés, hanem a gond élménye alapján közelít akár a jövőbeli, akár a párhuzamos világok emberéhez […] – a jövővel foglalkozó sci-fi sem a jövőt modellezi, hanem
a lehetségest, illetve a nem létezőt, mégpedig nem öncélúan, hanem azért, hogy valami újat tárjon fel az emberben. Hiszen a fontos az egyén reakciója, s itt már nem érdekel, hogy valósak és lehetségesek-e a körülmények.” A mítosz ehhez képest talán kevésbé a „valami új” feltárásáról szól persze, de a mitikus megismerés is mindig egy-egy küszöbön juttat túl, és ennyiben új annak a számára, aki megtapasztalja. Talán ezt terjeszti ki a science fiction. Kemény István is, amikor arról ír, hogy „Vigyázat, egy intézet felrobbant s a tájon / most elszabadult eposzok csavarognak”, a tudományos-fantasztikus szövegek nyelvét kombinálja valami mással ‒ de amennyiben elfogadjuk, hogy a sci-fi igazából a lehetségest modellezi, akkor egy rendkívül tág spektrumban gondolkodhatunk.

Korpa Tamás: Mint minden költői pályának, a Szőcs Gézáénak is megvannak a maga állomásai. Tennél egy kísérletet a belső korszakolásra?

Korpa Tamás (forrás: KULTer.hu)

Balázs Imre József: A hetvenes-nyolcvanas években foglalkoztatják a neoavantgárd vizuális játékai, a fragmentumszerűség, a kollázs, a könyvtárgy kreatív újraértelmezése. Intertextusai hol kollázsszerűen, hol a posztmodern technikái szerint épülnek be a köteteibe. Van egy markáns politikai költészeti korszaka a nyolcvanas években, mint mondjuk Petrinek. A kilencvenes évektől kezdve pedig leginkább a ciklusszerkezetet érzem meghatározónak, két-három versnyi terjedelemtől akár teljes kötetnyi kompozíciókig. Persze, ez is ott van már a legkorábbi kötetekben is. Ahogy az általad említett Párbajban is mondja: a „szerző elérkezettnek látta a pillanatot, hogy szembenézzen önmagával és azokkal a kritikusaival, akik szerint szerző versei, pusztán önmagukban véve őket, legtöbbször alatta maradnak kötetbeni értéküknek”. A szembenézés eredménye szerintem az lett, hogy Szőcs továbbra is ugyanazt folytatta: nagyszabású kompozíciókat hozott létre, ahol minden szövegnek helyi értéke van, mindegyik valami másra reagál, valamit ellenpontoz, mint egy-egy zenei kompozícióban. Ami még izgalmas ennél a költészetnél, és az eddig mondottak nem feltétlenül utalnának arra, hogy sok idézhető sor és cím van a Szőcs-versekben, pedig pontosan ez a helyzet. A komplex kompozíciókban sok dalszerű betét is van például, ezek nagyon gyorsan megragadnak a fülben, olvasói tudatban.

Korpa Tamás: Saját szubjektív olvasói tapasztalatodra volnék kíváncsi, mielőtt a komponáló képességgel kapcsolatban feltennék egy kérdést: neked voltak emlékezetes dallamtapadásaid?

Balázs Imre József: Ó, igen. „ó ó ruhám is zúzmarás / és vállamon hiúzmarás”; „Hol a nap felülről süt, / hol a szél alulról fú, / s rezedát, vasfűt ringat, / ott várlak délben, asszony, / a szél ott alulról fú, / a nap ott felülről süt.”; „Ha bálnák volnánk, delfinek, / nem tudná soha senki meg, // hogy hol kószálunk, kedvesem, / szabadon, sósan, nedvesen; // rejtegetnének mélyvizek, / el nem árulva senkinek”; „Lótuszt szeretnék vacsorára. / Paradisumut házoá. / Fürössz meg. Nézz rám. Hull a hó. / Fürössz meg. Love me. Lave-moi.” Amikor ezekhez a sorokhoz érek a Szőcs Géza-kötetekben, az mindig hazaérkezős érzés.

Korpa Tamás: Az utóbbi idézet A dudás című vers fináléja, A sirálybőr cipő kötet záróversének vége tehát, számomra is megkerülhetetlen. Akárcsaka Szőnyeg a kolozsvári utcán: „Hogyha te nem / ha nem szövöd / megszövöm én / megszövi más // egy nővér jő / ki szőnyeget / sző mindig hogy- / ha éjszakás // egy nővér jő / ki szőni tud / és folyton foly- / vást éjszakás”. Vagy a teljes A tizedik vőlegény az örmény lánnyal, aki a radnóti hőerőmű közelében ismeri fel, hogy az útitársa Albrecht Dürer: „Ajtósi Dürer, ajtósi Dürer, értem jöttél?” Mindig eszembe jut, és beleborzongok, ha Dürer képe vagy neve szembejön velem. Amikor, néhanapján, a radnóti hőerőmű közelébe érek, mormolom, megnyitom magam előtte, ismerem azt a lányt az életemből… De térjünk nyugalmasabb vizekre. Említetted a komponáló-konstruáló érzéket, a ciklusokban gondolkodás igényét, igyekezetét, az „ellenpontozó” szerkesztést, illetőleg azt a befogadói tapasztalatot, hogy a rész, a részlet, a fülbemászó dalszerű betét igen markánsan és tartósan az olvasóval maradhat. Én úgy tapasztalom, hogy a költő ciklusai, nagykompozíciói egyaránt és egyszerre keltik a jólszervezettség és a spontaneitás érzését. Tehát, hogy nem modellszerű viszonyokat tételez a komponensek között, és a rész–egész viszonyt illetően is kedveli az eldöntetlenségeket, a váratlan egymásbafoglaltságokat. Egy bizarr képpel élve: mintha szemüvegének lencséi, amelyekkel a világra és a világban szétszórt versek lehetőségeire tekint, különösen lennének csiszolva. Egyik lencséje mikroszkópé, a másik teleszkópé (a homlokon felnyíló harmadik szemet és a rá kívánkozó lehetséges szemüveget hagyjuk is), a kettő által közvetített látvány mégis valahogy karcos egységbe kerül a versben, habár azért szédületérzés vehet erőt rajtunk, amíg fokozatosan tájékozódni tanulunk az olvasás során. Hogyan lehet ciklusokban, kompozíciókban gondolkodni Szőcs Géza-módra, ha elfogadjuk az „emancipációs viszonyt” rész és egész között?

Balázs Imre József: Az egész lehetőségének illúziójáról kell talán lemondanunk először is, ezt nagyon tudatosan, már az első kötettől rombolja ez a költészet. Elkezdődik például egy szép szerelmes sorozat az Emese név betűire, szépen kirajzolják a verssorok, hogy E, aztán hogy M, de a következő E egy része hiányzik, és azt írja alatta: „A betű többi részét elfújta a szél, elvitte a szél, elrágta a Markoláb.” Máshol szakadt papírfecniket idéznek meg vizuálisan is a versek, lemaradnak róluk betűk. Tökéletes hexametereket olvashatunk egy világháborús összecsapásról magyar és orosz bakák között, de az eposz töredékes, mint egy nyelvemlék. Szóval mindig ott a részek közötti dialógus az ilyen kompozíciókban, de ott a finom jelzés is: a nagy egész végső soron elérhetetlen. Valamiféle készenléti állapot talán nem árt ezeknek a kompozícióknak a befogadásakor, valamiféle várakozás. De Szőcs nem félt az esetleges beépítésétől a versekbe, talált tárgyak, talált szövegek, képek bukkannak fel időnként. Akik közelről ismerték őt, gyakran beszélnek arról, hogy próbáljuk elfelejteni a szimbolikus olvasást Szőcs versei esetében, sőt olykor a metaforikus logika keresése is félrevihet ‒ közelebb járunk ahhoz, ami ebben a költészetben történik, ha beleereszkedünk a metonímiák sodrásába.

Korpa Tamás: Sodrás a sodorban, sodor a sodrásban… Benne van a „vers áramlatában”, hogy valami változni fog, sőt, gyökeresen új helyzet van kialakulóban, mert a Szőcs-versekben nincsen elszigetelt szó, szerkezet, sor, szakasz, hanem valamiféle fordulatokra fogékony létmód, vagy még inkább: a nyitott lírai feldolgozás eseményei, eseményszerűségei. Örök történés és örök pillanat?

Balázs Imre József: Igen, ha a modern költészet két nagy paradigmája a sodró, áradó, illetve a csönd fele tartó, akkor Szőcsé inkább a sodró költészet. Jól látod szerintem, hogy ennek köze lehet a pillanathoz, a jelenidejűséghez. Sok olyan Szőcs-verset lehetne találni valószínűleg, amelyik kinagyítja a pillanatot, mintegy vizsgálhatóvá, körüljárhatóvá teszi. Akár a Ballada és környéke című kettős versben például, amelyet már a mítoszi jelleg kapcsán említettem. A sodrás, a fordulatok valószínűleg az átváltozás-logikából fakadnak: a Szőcs-vers jellemzően nem kétpólusú, ahol valami hasonlít valami máshoz, vagy valami ellentétes valami egyébbel. Érzékeny a köztességekre, átmenetekre, mindarra, ami a versnyelv onirikus jellegében átfordítja egyik dolgot a másikba. De nem a nyelvi szakadékok felmutatásában érdekelt, hanem azok nehezen tetten érhető áthidalásában, a folytonosság fenntartásában. Bizonyos értelemben egy monista szemléletű költészet.

Balázs Imre József (forrás: Maszol)

Korpa Tamás: Miközben kecses hidakat hoznak létre poétikai transzformációi, egyszer-egyszer csak „betoppan” néhány kirívó, „tenyeres-talpas” „vendég”(szöveg), például az Egy üveg Szemper sör története című hosszúversben Rázga Zoltán Malátagyártás és sörfőzés című, az Élelmiszeripari és Begyűjtési Könyv- és Lapkiadó Vállalat által megjelentetett művének passzusai. Az ilyen típusú idézéseknek szerinted mi lehet a funkciója? Integrálja a költemény, vagy afféle ironikus kikülönülésként kezeli őket? Vagy a tudományos szöveg verssé válásának egyik útját mutatja be? Végül is a vers fikciója szerint a lírai szubjektum rigorózusan Rázga tankönyvének útmutatása alapján készítené el Kolozsvár környéki alapanyagokból a legfinomabb, mókusbőr-szamovárnyi sört, amit „jegesmedve-szégyenkezéssel” nyújtana át a „hétfő-országok szépasszonyának”. Szőcs pályájának későbbi szakaszaiban figyelmes lettél hasonló megoldásokra, beillesztésekre?

Balázs Imre József: Na igen, nem beszéltünk még egy fontos dologról: Szőcs Géza humoráról. Én magam ezt kifejezetten szubtilisnak érzékelem, és gyakran a nyelvi játékokban, rímfacsarásokban is megnyilvánul ‒ ilyenkor szembeötlőbb. A Rázga Zoltán-idézetek viszont másképp működnek ‒ ezeket az Összegyűjtött versekhez írt kísérőtanulmányomban is megidéztem. Abból indultam ki, amiről már beszéltünk: hogy a Szőcs-költészet vonzódik a sci-fi világához. Ennek specifikus alesete a steampunk-életérzés, ezzel hoztam kapcsolatba a Rázga-epizódot. A steampunk a science fiction egyfajta kézműves megoldások iránt fogékony változata. Ez a technológiák egyfajta újraromantizálásáról, nosztalgikus megjelenítéséről szól többek között ‒ a gőzgépek korának pionír, egyéni megoldásokat alkalmazó találmányai az egyediség aurájával vonják be a gépeket és a gyártási folyamatokat, egyfajta neoviktoriánus dizájn jegyében. Szőcs Géza hetvenes évekbeli versei (Mit csináltál az űrhajóval, Egy üveg Szemper sör története, Repülőgép a Csillagvizsgáló kertjében, A Nagy Marinetti Autó stb.) gyakran élnek hasonló megoldásokkal, a gépit, az élővilágot és a kézműves technikákat összekapcsoló filozófia jegyében. A steampunkhoz képest külön, kelet-európai módon mulatságos elem, hogy például az Egy üveg Szemper sör története nem a viktoriánus korból meríti a technológiák nosztalgikus megidézésének forrásait, hanem az Élelmiszeripari és Begyűjtési Könyv- és Lapkiadó Vállalat egy 1954-es, budapesti kiadványából: Rázga Zoltán kézikönyvéből. Vagyis számomra ez egyértelműen komikus betét. Az 1950-es évek Kelet-Európája enyhén szólva nem az ipari-technológiai csúcsok reprezentatív időszaka. Viszont a kézművesség, a valamire szánt idő a Szőcs-versekben egyértelműen érték. Többnyire szerelmes, udvarlós versekben állítja ezt előtérbe, érthető módon. A későbbi pályaszakaszok kapcsán Az al-legóriás ember jut eszembe, ahol a 93. oldalon váratlanul Tóth Árpád űrhajós csizmájának nyomait, a 94. oldalon pedig szigetelőkesztyűit látjuk a Marson, képi formában is. Néha eszembe jut, hogy erre a váratlan vizuálra valamilyen „magyarázatot” keressek ebben a kompozícióban, de aztán rendre elhessegetem, mert azt érzem, hogy ez a geg pont váratlanságában, megmagyarázhatatlanságában működik. Nekem mindenesetre tetszik.

Korpa Tamás: Szőcs Géza költészete azt is meggyőzően bizonyítja, hogy a regionális (lokális) kulturális tradíció újragondolásának, újrainterpretálásának igazán kreatív, egyszersmind emlékezetes poétikai és a jelentésstruktúrát gazdagító következményei is lehetnek. Most szűkítsük a fókuszt egy verscsoportra. A szűkítés önmagában kelepce, mégis, mentségünkre legyen mondva, hogy olyan költeményekre kérdezek rá, amelyek rendkívül erős, ugyanakkor nagyon is légies szövedéket alkotnak kötetek és belső korszakok között. A testet, teret, lelket, időt behálózó versvonalak milyen sűrűsödési pontokat rajzolnak ki szerinted Kolozsvár vonatkozásában? Milyen Kolozsvár-terekre mutatnak rá, használnak fel, transzformálnak verssé a költő szövegei?

Balázs Imre József: Amikor Daray Erzsébettel egy Kolozsvár-antológiát szerkesztettünk, akkor egyértelmű volt, hogy ebben a kötetben Szőcs Gézának is szerepelnie kell. Néhány 1989 előtti verset választottunk be tőle, aztán amikor egyeztettünk vele, azt mondta, ezekkel teljes mértékben tud azonosulni, de gondoljunk esetleg a Sziveri-kötetének néhány szövegére is (Ha polip szuszog Kolozsvárott). Igaza volt. Az a könyv eleve, témáját tekintve is a Kolozsvárhoz fűződő viszony tisztázása. Sok más kötetében is fontos Kolozsvár-szövegek vannak, a Fellegvár, a Csillagvizsgáló környéke, a Szamos például emblematikus helyszínek nála, de szisztematikusabban a Sziveri-kötet veszi sorra az emlékeket, Kolozsvár-mítoszokat. De talán itt is fontos a hogyan. Amikor a Kolozsvárral kapcsolatos irodalmi reprezentációkról írtam esszét, épp a Szőcs Géza generációjában (Szőcs mellett Cselényi Bélánál, Balla Zsófiánál és másoknál) azonosítottam egy elmozdulást, ami elsősorban a nyelvben volt tetten érhető. Egy rezignáltabb, néhol ironikus, a kortárs realitások megragadására alkalmas nyelvről van náluk szó.

Korpa Tamás: Néhány sorban kifejtenéd, kérlek, az elmozdulás mikéntjeit? Az elmozdulás például az érték- és jelképtelített 20. század eleji-közepi Kolozsvár-versekhez képest (is) történik? Megváltozott, hibridebbé vált a valóság, és a költészet jobban épít az idegenség poétikáira? Ebben a vonatkozásban a 2003-as Az al-legóriás ember kötet A váróteremben (félperces minta) és Az állomási restiben (egyperces minta) című versei legalábbis a verbális találkoztatás különös eseteit adják.

Balázs Imre József: Igen, ennek a típusú szövegnek a költészeti ősmintája alighanem Apollinaire-től a Lundi Rue Christine és a többi 1910-es évekbeli „poème-conversation”. Ezeknek a lényege a beszélt nyelvre épülés, sok esetben pedig a nyelvi stilizálásról való látszólagos lemondás. Itt a szöveg a szerkesztetlenség látszatát keltő szerkesztettségben válik költőivé, illetve a nyelvi talált tárgyra eső kiemelt figyelem látja és egyben teremti meg benne a verset. Németh Andor is írt aztán hasonló, talált beszélgetésfoszlányokból kiinduló, de azt tudatfolyam-technikával is vegyítő szürrealista prózaverset az 1920-as években, Eurydice útja az alvilág felé címmel. Szőcs Géza játéka az általad említett szövegekben egyrészt az, hogy a nyelvi viselkedés különböző típusai jelennek meg soronként-megnyilatkozásonként. Azt látjuk, hogy a nyelv nem egynemű, még csak nem is egynyelvű, hanem magyar, román és francia szavak, mondatok is keverednek benne. Ugyanakkor nem feltétlenül dokumentarista, hiszen rengeteg szójátékot visz be a versbe. Mégis fontosnak tartom elgondolkodni a dokumentarizmus, „az utca verse” kérdéskörön is ezeknek a szövegeknek az esetében, hiszen olyan helyszíneket választanak és laknak be, amelyek nem hagyományos költészeti helyszínek: váróterem, állomási resti. (Miközben egy szomszédos vers a kötetből, Az albatrosz átszáll Kocsárdon, egy másik híres váróterem-verset is megidéz, Dsida Nagycsütörtökét.) Generációs értelemben valóban azt látom, hogy egy szimbólumtelített, két világháború között körvonalazott Kolozsvár-képhez képest Szőcs, Cselényi, Balla és a többiek alternatív változatokat is kidolgoznak, s ezeknek részben a helyszínek, részben pedig a nyelv a kulcsa. Megjelenik a versekben az idegenség, a hibriditás is. A fentebb idézett állomásos versekben is, de még hangsúlyosabban az Adalék egy Cselényi Béla-vershez címűben, Az uniformis látogatásából (1986). Ennek előzménye Cselényi 42 című poémája, amelyet Szőcs szerkesztőként a kolozsvári napilap, az Igazság mellékletében, a Fellegvárban tett közzé 1978. október 21-én. A vers azt a kevert, hibrid, „rontott” nyelvváltozatot működteti, amelyet a kolozsvári külvárosokhoz kötöttek akkoriban, szerkesztői kommentárjában pedig Szőcs azt mondja, ez a talált nyelvi fordulatokra épülő szöveg a korszak egyik legdrámaibb verse ‒ és azt is talán, kicsit másképp, hogy az így beszélők esetében a nyelv határai a világuk határait jelentik. Így vetve fel a nyelvfilozófiai tételt, valóban kap egy drámai csavart is a történet. Az újdonság tehát valójában az, hogy a nyelvi puristák vagy a nyelv esztétái valószínűleg nem emelték volna be szövegeikbe ezeket a hibrid nyelvi talált tárgyakat, Cselényi és Szőcs viszont beemelték, és valamiképpen ismeretelméleti irányba mozdították el az erről való gondolkodást. Implicite pedig azt is állították mindezzel, valamiféle dokumentarizmus, tudatos térkitágítás jegyében, hogy ez is a létező Kolozsvár, foglalkozni kell vele.

Korpa Tamás: Említetted a 2013-as Ha polip szuszog Kolozsvárott című, 21 transzilván fabulát, szürrealisztikus kétpercest tartalmazó kötetet. Milyen jelentőséget tulajdonítasz a kötet elbeszélői pozíciójának? Vagyis annak, hogy itt, aki beszél, egy haldoklóhoz (a nagybeteg költőbaráthoz, Sziveri Jánoshoz) beszél – vigasztalásként és bátorításként mesél. Némileg felidézi ez a szituáció és diszpozíció az Ezeregyéjszaka meséinek, a Canterbury meséknek és a Dekameronnak a műfaji hagyományát és atmoszféráját. Sziveri nem járt Kolozsváron. Ha mi jártunk is, úgy, ott, akkor, akként biztosan nem, ahogyan a könyvben történik. Ha elfogadjuk a kötet ajánlatát, mi, olvasók kerülünk „Sziveri-pozícióba”?

Balázs Imre József: Igen, ez egy alternatív Kolozsvár-kép, ez már a beszédszituációban is kódolva van. Lényegében bármit mesélhetne Szőcs Sziverinek Kolozsvárról. Az érdekesség, a meglepő jelleg, akár a csodaszerűség iránti fogékonyság előtérbe állítása is odaérthető ebbe a beszédhelyzetbe. A játék itt is az alighanem, mint még annyiszor Szőcs esetében, hogy reális történésmagvak, helyszínek jelentik az alapot, ezektől rugaszkodik el a beszélő a képzeletvilág, vagy néha konkrét irodalmi szövegek megidézése felé, mint például a Darkó István-történetben. És mivel a repedésmentes összeillesztés működik itt is, ez egy álomszerű Kolozsvár-kép lesz. Sziveri bizonyára értékelte volna kötetformában is az elhangzottakat.

Korpa Tamás: Meglátásod szerint hogyan használja a kötet a Kolozsvár-referenciákat és toponímiákat? Nagyon úgy tűnik, hogy a megjelenített (közismert) épületek (Mauksch-Hintz ház, szülői ház udvarán a Paradicsom egy parcellájával, ESPLA szerkesztőség), szobrok (Sárkányölő Szent György, Mátyás szoborcsoport), utcák (Horea, Donát) egyike sem jelölhető meg a valóság és fikció polarizációjával. Végig azon gondolkodtam, hogy vajon a város különlegesség-alakzatai azért érdekesek, mert eleve „kiárad” belőlük a rejtély, a talány, vagy azért, mert a szerző azzá írja (poetizálja, szubjektivizálja) őket? Számodra melyek a kötet legemlékezetesebb – akár a „lokális” „imaginárius” tudásodat is gyarapító – darabjai?

Balázs Imre József: Kicsit messzebbről kezdeném a választ, nemrég került ugyanis kezembe Tamás Gáspár Miklós izgalmas Kolozsvár-esszéje, amit már kitelepülése, Kolozsvártól történő térbeli eltávolodása után írt. A címe: Egy tilalom föloldása, 1979-ben jelent meg a Tiszatájban. Ebben arról beszél, hogy az akkori baráti társaságuk, amelynek Szőcs Géza is tagja volt természetesen, sokat búvárkodott Kolozsvár történetében, és a beszélgetéseikben egyfajta alternatív univerzummá építették át a várost, egyszerre játékos és szubverzív képzeletgyakorlatként. Hogy mi volt ennek az elsősorban szóban létező megközelítésnek a titka és fő jellegzetessége, hogy miből állt össze, azt így összegzi: „A kihagyás, a célzásokból és ironikus idézetekből, eleve fenéken billentett metaforákból összeálló költői idióma és a radikális Nagy Megfordítás keverékéből.” Valami olyasmi körvonalazódik ebből számomra, hogy volt a baráti társaságban egy hasonló beszédmód a városról ‒ és végső soron: bármiről ‒, ezt fejlesztette, alakította tovább a könyveiben Szőcs Géza. Vagyis az, ami a Sziveri-beszélgetőkönyvben történik, ilyen értelemben beszédszituációként is jellegzetes: a szóbeliség megidézését, visszaidézését is fontosnak tekinti. Egy olyan párbeszéd ez, ahol elszabadul a képzelet, a hallgatóság szerepe pedig azon túl, hogy álmélkodást színlel és élvezi a történetet, időnként az is, hogy belekérdezzen, új irányt adjon a fantáziálásnak. A titok innentől kezdve szinte szükségszerű eleme a történeteknek, és a játék része. Nem akárkinek van bejárása e nyelvbe, e közös tudásba, Szőcs pedig mintegy beavatja Sziverit abba, hogy hol van Kolozsváron az a kapu, amely kilenc záros (természetesen a Szőcs Gézáék mindkettejük számára éppen elérhetetlen pincéjében). A kapu az örök életbe nyílik, hova máshová, a pincében pedig, kapuőrként egy szfinx lakik, akit egyszer, még gyerekkorukban, Szőcs Géza öccse hozott haza valahonnan. Egyik kedvencem ez a történet (Virág János háza), de jól esik úgy gondolni vidéki állomásfőnökökre, mint titkos fejedelmekre (akár a Földalatti fejedelmek című szövegben), vagy elképzelni a felfelé folyó patakokat, és a lépcsőt a Horea út 6 szám alatt, amelyen olyan könnyű a fölfele haladás, mintha lefelé menne az ember (A patak. A lépcső). Nem hagynám ki Jánosi Andrea illusztrációinak megemlítését sem. A fényei, színei, perspektívái sokat hozzátesznek a kötetnek ehhez a világteremtő játékához. Azt hiszem, ez a könyv bárki számára úgy működhet, hogy az olvasását követően megpróbál a város rejtett textúráira is figyelni. Akár besurranni olyan épületekbe, lépcsőházakba, belső udvarokba, ahol korábban sohasem járt ‒ és történeteket keresni, képzelni mindehhez.

Korpa Tamás: Számomra a legemlékezetesebb transzilván fabula – az általad említettek mellett – a Házsongárd című írás, méghozzá azért, mert lefegyverző játékossággal kapcsolja össze a közösségi emlékezet, a diktatúratapasztalat, a falurombolás, a (kis)közösségi reakció, az urban legend és a land art dimenzióit. A történet szerint zöldség- és gyümölcshiány lép fel a városban a hóstáti falurombolások miatt. A hiányt enyhítendő végül a temetői parcellák is veteményeskertként kezdenek el működni. Nőnek a paradicsomok, rebarbarák, káposzták a fejfák tövében. Csakhogy madártávlatból tekintve a házsongárdi növénymintázat – mintha csak egy mozaik lenne – a diktátor, másnap a diktátorfeleség torz arcmását adja ki. Tetszik nekem ez a konceptuális közösségi alkotás, sír- és konyhakerti performansz, a kreatív rezisztencia esete.

A figyelmünket a továbbiakban irányítsuk a Sétateret diszkurzív körbe vonó vershármasra (Árvíz a Sétatéren, Görög színház a sétatéren, A sétatéri hattyúkról), ha egyetértesz. Persze a fiktív és valóságos terek kijelölésének, elhatárolásának, összekapcsolásának, költészetnyelvi konfigurálásának számos ikonikus szövegműve kötődik a Fellegvárhoz (Első hallásra is közérthető helyzetvers, amit egy ismert stíluseszközre építettem), az ugrótoronyhoz, a Csillagvizsgáló kertjéhez, a Házsongárdhoz (Kellékek, Sír, tavasszal), a város legkülönbözőbb pontjain fellelhető repülőterekhez és repülőroncsokhoz is (A jóreménység, Egy üveg Szemper-sör története, Délkelet). Ott van a cinóbersapkás, fehérsálas lufi-manó-nagykövet (A szélnek eresztett bábu), a Szamosban tekergő kazettaszalag (Kolozsvári horror), az üstököscsontváz (Fénykép a Lustig-testvérekről, egy léghajó kosarában), a soha meg nem romló Kígyó utcai pezsgő (Egy üveg pezsgő)… Gyakorta lehet az az érzésünk e versekkel kapcsolatban is, hogy a lírai szubjektumok mint a titkok tudói és segítői szituálják magukat. Mégis azt javaslom, hogy tegyük le a garast a Sétatér-ciklus mellett, mert ismétlődő és folytonosan újrareflektálandó fenoménként tartja számon Szőcs Géza életműve, ráadásul egyik utolsó esszéje is vele – irodalmi emlékezetével – foglalkozik (Ezt írták a magyar költők – A kolozsvári sétatérről, különösen a sétatéri tóról, Irodalmi Jelen, 2020. május 4.).

Az esszé eminens példája Szőcs Géza magánnyomozói praktikáinak és gyűjtőszenvedélyének. A Kis-Szamos partján elterülő 13 hektáros park a városi közösségi élet egyik centruma évszázadok óta. Működött itt kaszinó, korcsolyapálya, színkör, kerékpárklub, lőtér, rendeztek csónakos estélyeket, teniszviadalokat, ráadásul 1944-ben a 200 éves gesztenyelombok alatt rejtegették a megszálló német csapatok a harckocsiaikat is, míg a sétatéri tó szigetén talán mind a mai napig Csipike és Tipetupa éli a Fodor Sándor-mesehősök nem mindennapi életét. Az esszében az evokálás magának az irodalmi hagyománynak az újraalkotásával jár együtt, ezért nem panoptikumról van szó, hanem megelevenítésről, valami ahhoz hasonlóról, amelyet az olvasó élhet át, amikor költői szövegekkel lép viszonyba. A Sétatér nevű „szellemi teret” személyek, írók, tudósok attribútumainak, relikviáinak, műveinek (Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Tóparti könyörgés, Jékely Zoltán Fekete vitorlás című regénye, a kevésbé ismert szerzők és művek közül Kelemen János NÉP-KERT, Nagy Mór A sétatéri padokon, Farkas András Közelebb útazásom Kolosvárra című poémái) tereket terekkel, kort korral összekötő mediális olvashatósága közvetíti. Hasonló habitus, szempontrendszer, (szöveg)archeológusi jártasság és kombinatorikus képesség jellemzi e szöveget, mint a Dsida Jenő és Tasso Marchini című, könyvformátumban is publikált 2010-es esszét. De térjünk rá inkább a vershármasra, sétáljunk benne, kár volna kerülgetni tovább.

Balázs Imre József: Rendben, ezzel a verskorpusszal kapcsolatban valóban megkönnyíti a vizsgálódásunkat az említett esszé, amelyik még az emlékezetműködésre vagy a személyes viszonyokra is reflektál. Kezdhetjük akár az Árvíz a Sétatéren című verssel, amelyik visszavezet bennünket ahhoz az alaphelyzethez is, amelyről a Sziveri-könyv esetében már beszéltünk. Ha jól látom, a vers első közlése 2007-es, és az Ex Symposion Ilia Mihály-számában jelent meg, neki dedikálva. Ilia az a fantasztikus szerkesztő és irodalomtörténész, aki bizonyára a huszadik-huszonegyedik század legfontosabb magyar irodalmár levelezője, tudom, hogy sokunk fiókjaiban ott lapulnak levelei, képeslapjai. Kolozsvárra ritkán jut el személyesen, ezért is mesélhet neki a Szőcs Géza-vers szinte bármit a Sétatérről: „mint régmúlt időbe tett alany / egy hajdan írt, de már a postán elveszett levélben”. Azt láthatjuk az esszében, hogy a sétatéri tó, illetve a közepén található sziget kiemelt helyszíne a Szőcs-féle Kolozsvár-mítosznak. Erre utal az, amit az esszében mond róla: „az a sziget onnan, belülről sokkal, de sokkal nagyobb, mint amekkorának a partról látszik”. Vagyis egyfajta belső végtelen. Mintha a Sétatér a víz és a sziget nélkül nem is lenne igazán jelentéses. Tudjuk, ott a közelben a Szamos is ‒ ez a háttértudás sem hagyható ki, amikor erről gondolkodunk. De a tó, illetve a tóban úszkáló hattyú motivikusan sokkal fontosabb. Az esszében arról is ír Szőcs, hogy ezek a vizek már-már kikötők szomszédságát is jelentik az erről író költők képzeletében. Vagyis a versbeli árvíz sem egyszerűen a Szamos áradását jelenti, hanem ennél sokkal általánosabban, egy elmerült, álombeli és múltbeli világot, egyenes átjárással a tengerbe, hiszen a költeményben elmerült Sétatéren kardhalak is úszkálnak. Szóval azt érzékelem, hogy ez a Sétatér-vers jó példája annak, amit
a sodró nyelv, a folytonosságteremtő álombeszéd kapcsán már érintettünk: helyszínek, látványok, kulturális utalások elválaszthatatlanul mozdulnak át benne egymásba.

Korpa Tamás: Átmozdulnak – jó szó! „Te elmerülsz a régi Sétatérben” – hangzik az Árvíz a Sétatéren második sora. Merülünk, cuppogunk a „régi”, az „előd, a „humanizálatlan” Sétatérben, vagyis a Szamos-közeli mocsárban. Érdekes, hogy az átmozdulásnak temporális vonatkozásai is vannak: az árvíz, a hóvihar, a virágot bontott fák, a vadvirágok, a tiszta szél egyetlen komplex látvány vagy látomás részét képezik. A négyévszakos áradás felszínre hozza (legalábbis megbolygatja) számunkra a rég elsüllyedt rétegeket: a lenti sírt, az alagsor vadvizeit, a sós- az édesvíz és a mocsár hordalék- és réteglakóit (gyöngyhalászokat, folyékony dédanyákat, a fekete dolmányos vén cigányt a hegedűjével, és ahogyan fentebb már szóltál róla: a kardhalakat). Ennek az idő-, tér-, állapot- és mozgáskoordinációs eseménynek szép, oxymoronszerű pillanata számomra az alábbi sor, ami szemantikailag is mozgásba hozza az elő- és eltűnés oszcillációját: „ott álldogálnak melletted úszva”. Vagyis: a vers jelentős szerepet bíz az olvasó számára ily módon hozzáférhetővé vált költői szavakra, másrészt arra is figyelmeztet, hogy az (árvíz által álmukból ébresztett, összeeresztett, átmozgatott) emlékeknek, képeknek, végső soron az emlékezés aktusának másik lényeges mozzanata a felejtés, az eltűnés, a megsemmisülés. Vajon milyen lesz a versbeli Sétatér az árvíz elvonulta és a homokzsákok elszállítása után? Nem tudjuk. Arról viszont a költemény zárlatában értesülhetünk egy tipikusan Szőcs Géza-féle bennfoglalással, hogy mi történik a vers (ön?)megszólított szubjektumával: „elmerülsz, mint lázban a sárgaláz-beteg”, valamint: „Az áradó vízen / már csak a kalapod lebeg.” Úgy képzelem, a kalaplebegés is egyfajta bennfoglalás: a kalap csak a jéghegy csúcsa, mert lehet, hogy valaki alatta van, s az, aki alatta van, lehet, hogy sétál. Sétál árvizesen még mindig.

Balázs Imre József: Ahhoz kapcsolódnék, amit az átmozdulások időbeliségéről mondtál. A kalap a mából nézve nagyon is időbeli jelölő: lényegesen kevesebb férfi vagy nő hord ma kalapot, mint mondjuk száz évvel korábban. Szőcs Géza fáradhatatlan búvárlója volt a Sétatérrel és a hattyúkkal kapcsolatos történeteknek, és a számára fontos Hunyady Sándor, Dsida Jenő vagy Jékely Zoltán történetei, versei még bőven a kalapviselős életformák koráról szólnak. Vagyis ebben az értelemben a kalap valóban egy jéghegy csúcsa ‒ alatta maga a teljes Sétatér-múlt is ott sétál. Perspektívajáték ez is: fentről nézve egy gyakori filmes sablont látunk, ahogy egy kalap himbálózik a víz felszínén. De ha alá tudunk merülni a múltba, a felszín alá, a víz-logika szerint működő világba, és onnan szemléljük a dolgokat, akkor minden sokkal tágasabb.

Korpa Tamás: Lehorgonyoztunk a jéghegy-metaforánál, s mielőtt felvonnánk a vasmacskát, meg szeretném kérdezni, hogy az Árvíz-versre a ciklus egészét figyelembe véve tekinthetünk-e jéghegycsúcsként? Abban az értelemben legalábbis, hogy utalásaiban tartalmazza a másik két vers néhány összetevőjét. Például a szökőkút néma kentaurja a Görög színház a sétatérenben aktivizálódik, míg a „hatalmasan hallgató” hattyú A sétatéri hattyúkrólban egészen különlegesen ereszti ki a hangját. Milyen kapcsolódásokat, átmozdulásokat érzékelsz a versek között?

Balázs Imre József: Az Árvíz a Sétatéren valóban általánosabb a többinél, nem abban az értelemben, hogy magába foglalhatná a másik két verset, hanem a módszert, a szemléletet mutatja meg általánosabban, amelyik mindegyik vers mögött ott működik. A Görög színház a sétatéren és A sétatéri hattyúkról egyaránt egy-egy konkrétabb történetet idéz meg. A hattyú‒tó‒Sétatér‒színház tengelyt érzem erős összekötő kapocsnak, a víz és a Sétatér inkább az a helyszín, az a médium, az a katalizátor, amelynek hatására megtörténhetnek a különös dolgok a hattyú körül. A hattyú hangja, éneke és a színházi katarzis pedig rendre egybecseng ezekben a versekben. A hattyú egyszeri hangja, az utolsó dala pedig maga a titok, egyszerisége folytán is megragadhatatlan, idegen, numinózus ‒ „sötét végrendelkezés”, ahogy
a vers mondja ‒ ezt az egyszeriséget, ismeretlenséget pedig a Szőcs-életmű újra és újra megpróbálta körülírni, már a korai Kilátótorony-kötet Az otthagyott horgony című ciklusában. De eszembe jut a hattyú‒színház összekapcsolásról a Sziveri-könyv borzongató színháza is, a Bakaucisz című szövegből. Abban a színházban minden történés igazi, beleértve a halált is. Sokféle hangnemben megírta ezt tehát a szerző: groteszkben, ellenpontozottban, poétikusan elemeltben. A hattyú utolsó dala kicsit az Alef, a térnek az a pontja, amelyben minden más pont benne van. Ha elkezdjük sorolni, mint ahogy A sétatéri hattyúkról című vers, hogy mi mindenből áll össze, akkor csak a közelében járhatunk mindennek, hiszen a dal anyaga teljesen közönséges és köznapi elemeket is tartalmaz a legdrámaibb tradíciójúak mellett: „Vérszín áriák, búcsúszó, / búcsú és jajveszékelés // és sziszegés és zokogás / sugdolózás és csattogás / és lüktetés és kopogás / suttogás, sírás, gágogás / és csőröknek a kopogása / és sikoltás és jajgatás / ilyesmi / és sötét végrendelkezés, / megfejthetetlen testa- / mentum”. A dráma fontos része pedig az, hogy mi történik, amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a hattyúját, ezt is láthatjuk az említett versben ‒ ahogy már Az elhagyott horgonyban felidézett Csiki László-történetben is.

Korpa Tamás: És a dráma ott van a görög színházban, ami a sétatéri szökőkút köveiből épül fel a versben. Milyen áramlásokban, átalakulásokban gazdag trópus maga a szökőkút (szökő-kút) is… És ott van az amfiteátrumszerűen romosnak ható, ugyanakkor performatív erővel bíró szóban („temprom”), rímben (Brutus – Blue Tooth), vagy a mellékjel használata által a befejezett múltat és a folyamatos jelent egyaránt kifejező mondatban („Mi történ’ itt, barátom”). Ott van a „kolozsvári hattyú-paprikásban”, „hattyú-húslevesben”, a hattyúfejet és szárnyakat tartalmazó, gramofon módjára énekelni kezdő katonaládában. Ott van abban a rendkívül bonyolult utaláshálóban – A sétatéri hattyúkról esetében –, amelyben Basta, Holsztomér, Hilversum, Valentin Lustig, Léda néni között létesül kis hatótávolságú rádiós kapcsolat (ad notam bluetooth). E kapcsolat végeredményben valami olyasmit jelöl, amely előtte, tehát a versszöveget megelőzően nem létezett – errefelé is mutat a versünk.

Balázs Imre József: A Merre mutat a versünkkel indítottál beszélgetésünk elején, és most a végén is utalsz rá. De van annak a szövegnek egy párdarabja is, a Mi a vers?, a Kilátótorony-kötetben, számomra legalább annyira megvilágító erejű, mint az általad említett. Ezt mondja benne többek között Szőcs Géza: „Minden új költői kép azt jelenti, hogy »egy lépéssel közelebb az Aleph fele«”.

(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)

Hozzászólások