2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel neki, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök Jánosnak egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma.
A januári kérdéssor éppen az összerakhatóság és a szétesettség körül gravitál. Az év első hónapjában sok más mellett szó esett a fogadalmak céljairól és hatásairól, a gyűjtés szenvedélyéről, az improvizáció, illetve a kottából alkotás lehetőségeiről. János mesélt a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában nyílt kiállítása távlatairól, valamint körbejártuk azt is, mennyiben tekinti munkatársainak a teret és az időt.
(január 1.) „Új esztendőben, új szívekkel” – énekeltem pár órája a misén. Mivel arra készülünk, hogy egy egész éven át tartó, az életedet és a pályádat egyaránt érintő, hol a múltba tekintő, hol pedig aktualitásokat firtató beszélgetésfolyamba kezdünk, elsőként arra lennék kíváncsi, hogy voltak-e, vannak-e fogadalmaid, illetve, hogy komolyan veszed-e a naptárfordulókat vagy pedig más ritmus szervezi a mindennapjaidat?
A személyiségfejlődésem különböző, leginkább korai szakaszaiban voltak fogadalmaim. Ez természetes. Például hároméves koromban határozott szándékomban állt, hogy a nyugágyat ne irigyeljem a húgomtól, s hogy ne bosszuljam meg, ha a nyári napokon nem férek a fekvőalkalmatossághoz. Továbbá, hogy sose hazudjak. Aztán jött az, hogy rendesen betartom a napirendet. Tanulok latinul és nem keresek a tornaóra alól felmentést. Eljárok az egyetemi előadásokra. Nem teszek dehonesztáló megjegyzéseket se a főnökeimre, se a pályatársaimra. Idővel a biológiai ritmusok, az évszakos-napszakos munkarend vagy pályamenet üteme rendezte a sorsomat, persze annak belső ellentmondásaival, s ezt jónak tudom. Négy évtizede se újévkor, se újraélesztés után nincsenek fogadalmaim.
A fogadalmak tartalmát látva egyébként azt sejtem, hogy más szerep jut nekik, ha az ember ifjú, és más, amikor meglett korú. A céljuk pedig az érett személyiség szétszóródásának megakadályozása, vagy éppen a feladatvállalás lezárása lehet. Különösen, ha identifikálásra vagy vágyteljesítésre használják őket. Ha személyes testi vagy lelki okuk van, ha valamelyik közösséggel, képzettel, vélekedéssel történő harmonizációt biztosítanak. Saját magam akkor tettem fogadalmakat – kicsiket és nagyokat –, amikor reméltem, hogy ráolvasással korrigálhatom a figyelmetlenségemet, a trehányságomat vagy valami hátrányosnak sejtett tulajdonságomat.
Az olyasféle esküvést, amely meglévő vonásokat erősít meg, sosem fogadalomnak tartottam, inkább összpontosításnak. S ugyancsak nem fogadalomnak tartom a kisebb-nagyobb közösségekkel való kapcsolattartásra, illetve annak belső-külső rendjére vonatkozó ígérkezéseket. Szóval nem hiszek a fogadalmak hatásában, de elfogadom, hogy az emberi társadalomban olykor szerephez jutnak.
(január 2.) Mivel az életed meghatározó motívumait és a számodra jelentős alakokat tervezzük összegyűjteni az előttünk álló tizenkét hónap során, nagyszerű lenne, ha most, az elején mesélnél egy keveset a gyűjtéshez való hozzáállásodról. Valami azt súgja, hogy ez a fajta tevékenység régóta fontos neked, ám én afféle impulzív gyűjtőnek képzellek módszeres kollekcióépítő helyett. De nem találgatok, jobb, ha egyenesen neked szegezem: mennyire játszott szerepet eddig az életedben a gyűjtés? Gyűjtöttél-e például gyerekként, kamaszként valamiket, illetve később akadtak-e periódusok, melyek alatt valamiféle tárgycsoport, növényegyüttes, úticél vagy más egyéb becserkészése, megkaparintása kiemelten foglalkoztatott?
Nehéz lenne felsorolni a gyűjtéseimet. Kiskamaszként bélyegeket szortíroztam, az udvarunkon állatkertet rendeztem be, ízeltlábúak, kétéltűek és hüllők társaságát kedveltem akkoriban. Középiskolás koromban herbáriumot raktam össze. Másodikos koromtól szenvedélyes könyvtárfejlesztővé váltam, de ma sem mondanám teljesnek a könyvgyűjteményemet, inkább olyannak, ami a pályám alakulásait képezi le.
Majdnem száz hajszálam van különböző könyvekben – egykori szeretőktől maradtak a lapok között. A kertjeimben az utazási emlékeim nevelkednek, vagy a helyük jelzi a hiányukat. De gyűjthettem volna a változatos halál-élményeket vagy a veszteségként megélt helyzeteket. Azokat, amikor csaltam. Azokat, amikor megaláztak.
Mindegyik most felsoroltban látszik az adatgyűjtés szorgalma, az összerendeződés vágya és a felejtés ellen folytatott heves intervenció. A felhalmozódások olykor okafogyottá váltak, olykor nem. Mára sok műtárgyam elkallódott, más pedig érdekesebb lett: az elhasznált plakátok kedvelése a kilencvenes évektől a mai napig megmaradt.
Amikor Szegeden a Harmadkor,vagyis az utánam következő nemzedék tagjaiból verbuválódott irodalmi csoport szerkesztői közül Darvasi László, a minden újdondászra jellemző tapintatlansággal – vagy mondjuk inkább pimaszságnak – azt írta a lapjukban, hogy piramist építek magamnak, meglehet, épp arra célzott, hogy a spontaneitást feladva építem a magam mementójának szánt művet, amely persze maga alá temeti az életemet.
(január 3.) Csikász Imre halálának az évfordulója van. Tüdőbaj végzett vele, 111 éve, napra pontosan. Szerintem fogjuk még érinteni őt, egyelőre a róla elnevezett, Balatonalmádiban található lépcsősort hoznám szóba. Egy Csikászról szóló szövegedben említed, hogy a lépcső eltérő világok közötti átjárást biztosít. Ha így van, akkor a lépcső kollázsnak is tekinthető. Banális kérdésnek tűnhet, de mivel hosszú lépcsőzés áll még előttünk, itt az alkalom, hogy feltegyem: mi mindent szimbolizál még a lépcső neked?
A veszprémi életszakaszom közepén Reményi József Tamás azt találta mondani, hogy az állandó versmotívumaim közül talán a lépcső a legfontosabbak egyike. S értette ezt arra, hogy Veszprém a lépcsők városa, a várba minden égtáj felől csakis lépcsősoron lehet felkapaszkodni, s az egykori házam és kertem is igényelte a lépcsőjárók igyekezetét.
De a megjegyzése arra is vonatkozott, hogy a délvidéki településeket csak lépcsőkön közlekedve járhatják be a mediterráneum-kedvelők. A hegyekre telepedett falvak csúcsán álló templomokat, illetve az azokat körbevevő temetőket akár a tengerről jőve, akár a félsziget nyakától grádicsokon át, s mindenféle erőfeszítések árán lehet – illik! – megközelíteni.
A lépcsőrend, vagyis a gyűjteményezésnek szabályt kínáló bejárásmód sok-sok térben a világ rendjét fejezi ki, és én ezt képes vagyok érzékelni, illetve követni is.
Csikász Imrére pedig egyszer tényleg térjünk vissza, lépcsőjárás nélkül!
(január 4.) Így lesz. Különben már Csikász említésekor eszembe jutott a hiány alakzata, és most ugyanennek a kapcsán a tavaly decemberben elhunyt Szombathy Bálintot hoznám szóba. Bálint nem volt már jelen az általa vezetett Magyar Műhely Galériában, 2024. május 30-án nyílt kiállításod vernisszázsán. Nekem viszont sok más mellett az járt akkor a fejemben, hogy ti vajon mennyire ismerhetitek egymást, mert a művészetről való gondolkodásotokban szerintem sok a közös.
A barátaim nem szorosan tartoztak ahhoz az Új Symposion folyóirat körül kialakult szerzői-szerkesztői csoporthoz, amelynek Bálint is tagja volt, ennek ellenére korán megismerkedünk, és a pályánk sokszor párhuzamosan haladt.
Figyelemmel kísértem a Bosch+Bosch csoport hagyományokkal szembeforduló tevékenységét, s már a nyolcvanas években tudtunk egymásról. Kedveltem a szabadkai horvát-szerb költő, képzőművész és performert, Slavko Matkovićot és a magyar származásúakat is, de csak Ladik Katalinhoz kerültem igazán közel.
Bálinttal a Magyarországra történő áttelepülése után alakult ki köztünk tartós munkakapcsolat, s a publikációiból látni, folyamatosan figyelemmel követte a tevékenységemet. Kritikát írt rólam, lapszerkesztőként közölt a Magyar Műhelyben, utóbb kiállításokat szervezett az általad is említett Magyar Műhely Galériában, illetve egy makrofotókat tartalmazó könyvet is megjelentetett a felvételeimből.
Tény, hogy nemzedéktársi kapcsolatunk és a neoavantgárdról vallott nézeteink okkal rokonná tettek minket, és részesei voltunk néhány közös akciónak, de személyes nexusunk nem volt. Azonban ez nem szokatlan az esetemben, alig van barátom, akire nem a középiskolai vagy az egyetemi időszakból maradtam rá.
Amúgy, ha lenn vagyok a šibeniki szigetvilághoz tartozó Murteren, Bálint egyik kalandosan szép, nagyméretű nyomatával nap mint nap találkozom. Ott van a szobámban Baráth Feri reliefe, Siflis András kutyarajza, a Szabados-grafikák, a Várnagy-szobrok és Halmi-Horváth István festményei mellett. Azt hiszem, annak viszont meg kell még keresnem a rejtett okát, hogy mitől került e művek közé egy tenyérnyi nagyságú képecske, egy ifjú portréja, amelyet Johann Nepomuk Ender készített.
Annyi bizonyos, hogy Murteren a kedvelt művészeim legkedvesebb munkáival osztom meg a házamat.
(január 5.) Legyen szó plakátokról vagy szavakról, a visszabontás kedvelt tevékenységed. Miután az idei évnek még csak a legelején vagyunk, szeretném, ha visszabontanád kicsit a tavalyit. A hetvenedik évedet. Elsőnek arra lennék kíváncsi, mik voltak azok a filmek, kiállítások, koncertek, színházi előadások, esetleg sorozatok, amikre a 2024-es felhozatalból szívesen emlékszel vissza? Hogy ne kérjelek maratoni munkára, elég, ha mindegyikből azokat említed, ami egyből eszedbe jut.
A válasz valóban nehéz. Itthon a Kiscelli Múzeumban Lugosi Lugo László kiállítása, a Műcsarnokban Keserü Ilonáé, a Szépművészetiben a mezopotámiai kollekció. Rómában az 1956 és 2010 közti női alkotók jelentősebbjének műveiből történt válogatás, és az ugyancsak a MAXXI-ban színre került Alberto Garutti-installáció. Nápolyban, a Madréban Jannis Kounellis 2005-ös címtelen művei, a rács, a kötél és a horgony kiállítóteremnyi tárgyegyüttese.
Na, és a Tevere medrét határoló déli támfalon napról napra fogyatkozó, már csak sejtelmesen derengő William Kentridge-projekt, a Triumphs and Laments maradványa. A Velencei Biennálén a Giardini központi pavilonjába 111 művésztől összeszervezett portré-kiállítás. Horváth Csabáék s a szombathelyiek Móricz-előadása, a Kivilágos kivirradtig, illetve Székesfehérváron az ugyancsak Horváth Csabához köthető, a Fortésokkal együtt játszott Woyzeck.
A dekadens Paolo Sorrentino Parthenopé – Nápoly szépe című legújabb mozija, és A szomszéd szoba Almodóvartól. A sorozatok közül a Birmingham bandája, az életrajzi játékfilmek közül meg az Ingeborg Bachmann és Max Frisch kapcsolatát taglaló 2023-as alkotás, az Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba.
Koncertekre 2024-ben alig jutottam el, s mert pusztán a Sztravinszkij–Bartók-horizont utáni műveket tudom élvezni, ezekhez élő előadásban vidéken alig-alig férhetek.
(január 6.) Ma van vízkereszt, azaz epifánia ünnepe. Epiphaneia alatt az ókori görögök valamely istenség váratlan, jótékony megjelenését értették. Számodra volt-e a közelmúlt irodalmi terméséből ehhez hasonló váratlan, de örömet hozó megjelenés?
Több is. Így Christoph Ransmayertől az Egy félénk férfi atlasza; Adam Zagajewskitől a Magasztalni a sebzett világot; Olga Tokarczuktól Az érzékeny narrátor; Annie Ernaux-tól az Egyszerű szenvedély / A fiú, vagy éppen Szőcs Géza Összegyűjtött versei.
Az előbbieken túl szinte havonta egy-kettő. Például a te Kappanfölde című regényed, amelyet szívesen olvasok versként is. Csányi Vilmos új kötete. Zalán Tibor legutóbbi verskötete, aminek szinte születése pillanatában ismerhettem meg mindegyik írását. Valamint Áfra János Omlás című verskötete és Ladányi István Orbán-verse a Jelenkorban.
(január 7.) Bár naptár szerint tél van, a hőmérő nagyjából 10 fokot mutat. Mármint pluszban. Hozott-e a hideg elmaradása bármi extremitást a kertedben, jelzi-e valamiképp a természet, hogy mintha nem lenne minden rendben?
Virágzik a hunyor, elvirágzott a téli jázmin. Kihajtottak a hagymák. Úgy látom, ahogyan január elején Tihanyban, úgy egyes nőszirmok egy-két héten belül kivirágoznak itt, Almádiban is.
Ja, januárban szüreteltem a kakiszilvafám mind a tizenhárom gyümölcsét. Bimbózik a japán naspolyám, úgyhogy tüllhálóba vontam, nehogy elvigyék a hirtelen fagyok. A vaddisznók pedig most nem járnak le a hegyekből, mert van ott is mit zabálni.
Mindezek ellenére nemigen dolgoztam a kertemben, bár lenne mit. Lefoglalt a tihanyi kiállításra való készülés, s még Buborék kutyám sétáltatása is el-elmaradt. Így aztán ő használta a kertet többnyire, bár a galád rászokott, hogy szarni az utcára kell mennie. Úgyhogy laposan pislognak rám a szomszédok és az almádi kutyasétáltatók, amikor kezemben a zacskóval álldogálok a kapuban, azt várva, hogy az eb a csengőkő vagy a felvigyázó ciprus tövén elvégezze a dolgát, én meg felragadjam, amit otthagyott.
Közben elképzeltem, mi lehet a murteri udvaromban. Januárban virágot szokott bontani a vörös futórózsám, még ha az csak amolyan összefonódott utó- és elővirágzás is. De pompázik a szellőrózsa és néhány nárcisz is alighanem. S érik a maga cserepében a citrom, a kumkvat és a mandarin. Mások kertjeiben az indigócserje lilul, valamint a rozmaring. Mindezt ellenőrzöm majd hamarosan.
(január 8.) Bontsunk még vissza ezt-azt a tavalyi évedből. 2024 kapcsán eddig mások teljesítményéről kérdeztelek. A saját pályádon mik voltak számodra a legemlékezetesebb mérföldkövek?
A 70. születésnapom körüli felhajtást nehezen viseltem el. A leginkább fontos a műcsarnoki Feltakarás című kiállítás előkészítése, lezajlása és utóéletének a követése volt.
(január 9.) Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című regényét olvasom, és a Gonda János életét bemutató kötet egyik központi motívuma az improvizáció. A rögtönzést nem nehéz ráolvasnom arra a munkafázisra, amikor alapanyagot csensz az utcán a tépett plakátjaidhoz. Jelen van-e másutt a művészi praxisodban az improvizáció, vagy közelebb érzed magadhoz a kottából való alkotást?
Ha ezt a kérdést tíz éve teszed fel, akkor egészen más választ kapsz tőlem, mint most, és megint eltérőt, ha negyven évvel korábban szegezed nekem.
Valójában ugyanis életszakasztól, alkalmi helyzettől, felkészültségtől és tréningtől függ, mikor melyik a hasznosabb. A Magánkönyv kisversei csupa-csupa improvizáció, az Ezer veszprémi naplemente pedig egy kotta kitartott végigjátszása. A Xeroxok egy hangszer hangtartományát követik, a hasított plakátok vagy a fotók pedig improvizációval elkevert algoritmusok. Ma nem úgy működöm, ahogyan tegnap tettem, váltogatom a szabadság fokozatait.
(január 10.) A feltételezések szerint Kr. e. 49-ben Ceasar ezen a napon lépte át a Rubicont. Azt a folyót, ami Gallia Cisalpina és Itália határa volt. Te érkeztél-e már Olaszországba tél idején? Ha igen, hogy írnád körül a római januárt?
Januárban sosem jártam Rómában. Ezzel szemben életemben kétszer láttam a városban havat, mindkétszer a múlt század kilencvenes éveinek elején. Emlékszem, a Via Venetóra beforduló személygépkocsi tetején legalább húsz centis hóréteg feküdt, a feltehetően a közeli hegyekből érkező uraságnak nagyon kellett ügyelnie, hogy Rómába érkeztéig le ne sodorja a csomagtartó helyéről a fehér paplant a menetszél.
A másik emlékem egy kora estéhez köthető. Karácsonyra készülve fáklyákat gyújtottak a belvárosi paloták kapuzatain és a kirakatokban – mikuláspiros ciklámenek virágoztak a ritka növényágyások közepén. A hó hirtelen szakadt le, teljesen széthullottak a Santa Maria sopra Minerva templom előtti elefántos obeliszk kontúrjai.
Rómának van néhány hóesés-legendája, de ez a kettő bizonyosan nem tartozik a mások által számon tartottak közé.
(január 11.) Ma nyílt meg a Részletek a Feltakarásból című kiállításod a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában. Az első benyomásodra vagyok kíváncsi: mennyire érzi jól magát ebben az izgalmas térben a tavaly nyári, Műcsarnokbéli tárlatod maradványaiból épült anyag?
Mindenkor igyekszem beépíteni a kiállításaimba a kapott tér sajátságait. Már korábban kinéztem magamnak Tihanyt, akkor az altemplom 1:1-es másolatára építettem rá a carmen figuratum című 2002-es, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban megvalósult tárlatomat. Azóta szerettem volna elvinni az apátságba a dekollázsaim, s erre most kerülhetett sor.
A Feltakarás lebontásakor megsemmisülhetett volna a főfalon és a térre néző ablakok falán a feltapasztott kollázs, ahogy az enyészeté lehettek volna az épület előtti plakáthengereken lévő lapok is.
Ehelyett elhoztam a Tihanyi Bencés Apátság Galériájába a Műcsarnokban lehasogatott plakátok feltépett rétegeit. Így összeköthettem az egymástól két évtized távolságra lévő két tárlatot, hiszen a mostani kiállítóteret a templomcsarnok, az altemplom és a lapidárium bejárása után lehet csak megközelíteni. Ezzel jelen esetben nemcsak kétemeletnyi mélységbe szállhat le a látogató, de a régebbi korok maradványait, illetve az áthagyományozások módjait is megnézheti. Elfogadhatóvá válhat számára, hogy a múltból, a történelemből, illetve a saját történetünkből puszta darabok, töredékek, részletek fellelhetők.
(január 12.) Ahogy te is említetted, a tegnap nyílt tárlatnak nemcsak a Feltakaráshoz, hanem a 2002-ben, a Laczkó Dezső Múzeumban bemutatott carmen figuratum című kiállításodhoz is van köze. Huszonhárom évvel ezelőtt ugyanis, Veszprémben a tihanyi altemplom terének másolatát építettétek fel, ebben kaptak helyet a roncsolt plakátjaid és a Xerox-szal készült nyomtatványok. Ezúttal pedig tulajdonképpen a remixet remixelve hoztál létre eredetit. Ez a térre, valamint a kiállítási anyagra is igaz. Kíváncsi vagyok, mit szólsz ehhez, de nekem ez a tárlat arról is szól, hogy rámutass: a tér legalább olyan fontos munkatársad lehet, mint amilyen az idő.
Amikor a kilencvenes években Felhősi István és Král Éva a munkatársaik segítségével restaurálták a tihanyi templomot, többször ellátogattam hozzájuk – kezdetben azért, hogy közelről megnézhessem a szószék faragványait.
Jeromos rojtos, piros püspökkalapos szobra különösen kedves lett nekem, s akkor már reménykedni kezdtem, hogy egyszer eljutok abba a Betlehem közelében található kolostorba, ahol Jeromos többedmagával a Vulgata összeállításán dolgozott.
Istvánék egy látogatásom alkalmával éppen festették a tihanyi templomfalat – amikor megérkeztem, a márványos erezet felvitele következett. Fanyarul fogadtam, hogy a szép, a templomtérnek belső ragyogást adó falakat amolyan falusi szokás nyomán pingálják ki pemzlivel, hogy a végeredmény márványos hatású legyen. A márványt utánozó, az emberi hívságot bemutató kifestés helyett sokkal tisztábbnak találtam volna, ha emberibb gesztus kerül a falakra, valami kézírás.
Megengedték, hogy a bejárat bal oldali oszlopára ferdén, jobbról balra emelkedve fölírjam a nevem – mondván, a szerzetesi észrevehetetlenségből így az is részesül. Aztán valamiért az aláírásom dőlésszögével azonos módon készült el a templom teljes terének márványutánzata. Én pedig ekkor sajátíthattam el a tér sajátos használhatóságát, a közösségek közötti átjárás algoritmusát, ahogy a névtelenségbe oldódás nagyvonalúságát is.
És jó ideje azok a kiállítási lehetőségek érdekelnek, amelyek komoly térképzésre nyújtanak alkalmat.
Hogy mi minden alakította még a térhasználatomat? Például az, hogy találkoztam Nagy József táncos-koreográfus-mozgásszínház rendező fotóival, amiket a magukra hagyott pusztai házromok henger-mintázta falairól készített. A palicsi költőbarátomnak, Tolnai Ottónak köszönhetően néhány romban jártam is. Megismertem továbbá Tolnai a szikes pusztán összeszedett löszbabáinak és a tüzelőnek feldarabolt, építkezésből maradt fák hasábjainak a kollekcióját. A térhasználatomhoz az ők munkásságuk is hozzájárult – ahogyan tehát az éghajlati viszonyok és a járókelők is belenyúlnak a talált plakátjaimba, a kiállításaim lelkének formálása is több embernek köszönhető. Láthatóan nincs semmi, ami ne kollektívum lenne.
(január 13.) Még egy kérdés a térről. A képvers, aminek a hagyományához újra és újra visszatérsz, a középkorban egyszerre volt az alkotói meditáció eszköze, illetve a befogadói meditáció tárgya. Számodra, legyen szó írásról, képzőművészeti praxisról vagy akár a mindennapok megéléséről, mennyiben válhat meditáció tárgyává a tér?
Régóta foglalkoztat, hogy verset írjak a látszólag semmit nem jelentő szóközökről (sok-sok kudarccal jár párban ezen szándékom), amelyek nemcsak tagolnak, darabolnak, de feneketlen üregek is, amelyekben a szövegből eltüntetett, kikapart szavak, jelek éppúgy benne találhatók, mint a szöveghez hozzájáruló, de láthatatlanságban maradt tudat- és érzelmi fragmentumok.
A tér elvégre az egész, vagy mondjuk úgy, a teljesség részlete. A műhöz ezért hozzájárul mindenfajta megképzett tér.
A képvers terét – legyen az karoling szerzetes alkotta, az isteni nyelv utánzatául szolgáló kép- és betűegyüttes, konkrét vers, vagy az én Xeroxaim, amelyek azokat a pillanatokat ragadják meg, amikor az íráskép látványosan elhasal a megértés kifényesített parkettjén –, ha már materializálódott, elméletekkel, gyakorlati praktikákkal, hozzá passzoló filozófiával, gondolkodástörténeti processzusokkal és tipográfusi praxisokkal is le lehet írni.
Azonban a mű előtt csakis a teljes lényünket átható meditációra hagyatkozhatunk.
A képverset alkotó üres síktér, illetve a benne látható kép és szöveg együttese módot ajánl a töprengésre. A többdimenziós létezésre törekvő képvers-aktusoknak, a szoborverseknek (nekem ilyesmi két-három, ha volt), a verses performanszoknak, a kiállítások általam is kedvelt változatainak nagy szüksége van a térre, hiszen az jelentésképzésük elhagyhatatlan részét képezi.
A hétköznapiságból eredő látványaim megszemlélésekor (túl azon, hogy ugyanaz a meditáció kell hozzá, mint ami a létrehozásukkor hatott) tehát nem a dekollázsok értelmét, nem a velük elérhető célt látjuk a jelenvalóvá tett térrel, hanem egyértelműen csak azt, hogy mindez van, létezik.
Nekem azért volt szükségem a tihanyi szerzetesek ezeréves szakrális terére, mert segített a darabokra szedett plakát, vagyis a szemét banalitását eltüntetni. A kiállítóterekbe helyezett művek ugyanis a tapasztalatom szerint képtelenek ezt maguktól megtenni, s én, aki egyáltalán nem használok a jelentés létrehozásához fenséges anyagokat, magától értetődő módon segéderőhöz folyamodok.
(január 14.) Ma este tartjuk Papp-Zakor Ilkával az első idei prózaműhelyt a budai Jurányiban. Mostanra látod már alighanem te is, hogy ez a beszélgetés mozaikosan halad, így a friss élmények után ezúttal a távolabbi múltról kérdeznélek. A költői indulásod körül neked voltak olyan pályatársak vagy mesterek, akiknek rendszeresen kikérted a véleményét, akikkel együtt műhelyeztetek, vagy másként állt pályára a költői életműved?
Megkérdezni? Rólam? A tisztelt személyiségektől? Na, azt nemigen mertem, (s ezen a ponton felidéződik az Igem[1]című versem), de volt azért részem mesteri-pályatársi segítségekben, s azon belül jó szavakban.
Középiskolásként, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban a magyartanár, Zsuga Anikó mondott olykor véleményt az írásaimról, majd pedig az Alföldnél dolgozó Aczél Géza. Szegedi egyetemistaként Ilia Mihály örökös főszerkesztő és Baka István. Aztán többen. Két hosszadalmas összeveszés időszakát kivéve a mai napig tartanak a konzultációink Zalán Tiborral. Egy másik hosszú párbeszédnek pedig akkor lett vége, amikor Mányoki Endre meghalt. Az első verskötetem, a Léghajó és nehezéke amúgy erről az indulási helyzetről és a benne szerephez jutókról számolt be.
(január 15.) 1759-ben ezen a napon nyílt meg a British Museum, amelynek a gyűjteménye a kezdeti években zömmel könyvekből állt. Remek alkalom, hogy megkérdezzem: melyek a te könyvtárad legféltettebb kincsei?
Érzelmi szempontból kettő van. Az 1704-ben, Pozsonyban és Pesten nyomott Károli Biblia nyolcadik, azaz 1804-es kiadása, amelyet apai ágon örököltem. A másik Hafiz Divanja, amely könyvművészeti remek és Monok István tudós könyvtárostól, az egyik legrégebbi barátomtól kaptam.
Amúgy sok ilyen akad még. Alacsony példányszámú művészkönyvek, dedikált kötetek vagy egyéb ritkaságok. És néhány könyvékszer. A birtokomban van továbbá egy-két ajándékként hozzám jutott, könyv-formájú képzőművészeti alkotás is. Porcelánból, papírpépből, birkabélből készültek.
(január 16.) 1920-ben ezen a napon vezették be az Egyesült Államokban a szesztilalmat. Ha bárkit meghívhatnál egy limonádéra, kik azok a tudósok vagy gondolkodók, akikkel legszívesebben koccintanál?
A régiek közül Pedaniosz Dioszkoridésszel biztosan el tudnék társalogni, de talán Augustinussal, Albertus Magnussal és Hildegard von Bingennel is – mint szeretett mesterrel a tanítványi körbe bejutni akaró suhanc. Szeretném figyelni Darwin munkálkodását és óvatoskodását, illetve a képeket vizsgáló Erwin Panofskyét. Mimo Rotellával pedig, vagy Jannis Kounellissel, az Arte povera már emlegetett nagymesterével limoncellóval koccintanék.
A költők közül Borgessel, Kavafisszal jó lett volna könyvtárban ülni vagy kávézni – előbbit egyébként egyszer láttam Genfben, a nyolcvanas évek közepén. Bár lehet, nem ő volt az, de jó azt hinni, hogy igen. Amúgy, mivel nyelvi antitalentum vagyok, el nem tudom képzelni, hogy én, aki magyarul is alig tudok, mely nyelven társalogtam volna velük.
Akikkel viszont egy időben és közös térben élek, azok közül majd valamennyi számomra fontosabbat elértem tanítványként, kollégaként vagy barátként.
(január 17.) 1957-ben ettől a naptól fogva lehet Magyarországon lottózni. A játékosság biztosan jellemző rád, de arra vissza tudsz-e emlékezni, hogy mik voltak gyerekként a legkedvesebb játékaid?
Inkább egyedül voltam, a csoportos játékokat nem kedveltem. Vagy mert ügyetlen voltam, vagy mert kihagytak belőlük, vagy pedig, mert igyekeztem kimaradni minden olyanból, ami elvont az olvasástól. De, ahogy már említettem neked, ha nem olvastam, akkor állatkertet építettem. Miután megtanultam kerékpáron közlekedni, bicikliztem sokat, ha pedig felmásztam a szilvafa tetejére – ahonnan láthattam a máramarosi havasokat – ide-oda rendezgettem a felhők tucatjait.
(január 18.) Tornyai János születésnapja van. Nekem somogyiként az Alföld ténylegesen és mentálisan is nagyon messze volt, de Tornyai képei segítettek megsejteni a hangulatából és a klímájából valamit. Téged, hajdú-bihariként meg tudott a viharsarki mester munkássága szólítani?
Tornyai nevét és műveit katona koromig nem ismertem, pontosabban nem tudtam, mekkora teljesítmény rejtőzik a név mögött. Aztán az egyik katonatársam elvitt Hódmezővásárhelyen Till Aranhoz, a nagyszerű szobrászasszonyhoz, akinek rendkívül gazdag kortárs gyűjteménye volt. (Az első magánkollekció, amelybe bevezettek.) Számos Tornyait néztem nála kitartóan, miközben hallgathattam a festő művészetének értelmezését is.
Tornyai vásárhelyi korszakának zsánerképeire erősen emlékszem, mert az allegorikusságuk, talán korom okán, megfogott. Különben a vásárhelyi festészetről máig több élményem van, mint mondjuk a szolnokiról. Tornyai művei és a vásárhelyi évem hangulata az említett találkozástól fogva elválaszthatatlanok, de mostanság inkább a párizsi Julián Akadémián tanult művészek világa vonz, például Egry Józsefé.
(január 19.) Ha jól tudom, szegedi biológia szakosként vitted be a verseidet Ilia Mihálynak a Tiszatájhoz, aki kimondottan képszerűnek találta a szövegeket. Ha már képszerűség, kíváncsi lennék, hogy a képzőművészet és a festés mikor kezdett foglalkoztatni téged?
A verseimet nem én, hanem egykori barátnőm, Mari vitte el Ilia Mihálynak, aki aztán Zalánnal – azaz, akkor még Lipákkal – üzente meg, mikor menjek be hozzá a szerkesztőségbe. Szorongva érkeztem meg, ő volt ugyanis az első ítész, aki nem tartozott az ismerőseim közé. És igen, a képszerű gondolkodást érzékelte, azt hangsúlyozta.
A képzőművészet? Szerettem rajzolni, annak ellenére is, hogy a középiskolai képzésem nem jól alakult. Nem kedveltem az amúgy kiváló művésztanárt, inkább riasztott a módszere, semmint vonzott. Tulajdonképpen egész életre elvette a kedvem a rajzolástól és a festéstől (meglehet, jól tette), sőt, a művészettörténeti ismereteimet sem alapozta meg az óráival. Többnyire a maga linóleumlapjait metszegette ugyanis és fecsegett.
A képzőművészet iránti vonzalmamat tehát inkább a fotó és a film tartotta fenn. Köszönhetően egy másik tanárnak, Móré Mihályné Jutka néninek.
(január 20.) 2019-ben ezen a napon zárt be a Mai Manó Házban a Molnár Lászlóval közös Fotóregény című tárlatotok. „A befejezett is folyamatos múlt” – írod a Plinius rózsája című versed Hetedik freskótöredékében. Mi az, ami ebből a kiállításból veled van azóta is?
A tárlat csoportos volt, azokat a műveket szedték össze a kurátorok, amelyek először merészkedtek Magyarországon a fénykép és próza határterületére. Úttörő, s nagyon szerethető volt ez a vállalkozás.
Nekünk a rég elfeledett és elkallódott kiállítási anyagunk rekonstruálását jelentette, 1:1 méretű, kis példányos kiadványban jelenhettek meg az egykori képeink. Hogy mi volt ez pontosabban? A nyolcvanas években Fráter Kata színésznő és jómagam főszereplésével felvettünk egy Veszprémben, egy nap alatt játszódó történetet, amit az egykori Dimitrov Művelődési Házban állítottuk ki, erősen megcenzúrázott állapotban. A képek aztán megsérültek, a negatívokat ellopták. De jó volt ez így, hiszen a megmaradt, vízáztatta és összetapadt, széttépett lapok kínálták a mintát az első dekollázsaimhoz.
(január 21.) Több ízben hangsúlyoztad, hogy a kép- és szövegvilágod forrásai és felépülései azonos algoritmus szerint leírhatók. Van-e akkor primátus nálad képzőművészet és költészet között, vagy a tárgyiasító rítus az, ami igazán érdekes neked a médium helyett?
A tárgyiasítás aktusa inkább ígéri a teremtést, a médiumválasztás csak a szándék megjelenését követi, de természetesen a médium nyújtotta lehetőséget indaként beszövi, és jó esetben magáévá teszi a rítus által megragadott cselekvés.
Szöveghez és képhez nálam sokszor ugyanaz a szándék vezetett. A Tiltott Ábrázolások Könyve című regényem fragmentált darabjai egyidősek az első plakátrablásokkal, illetve a Róma-ciklus első, fénymásolóval előállított, Xeroxoknak nevezett képverseivel.
Ennek az együttjárásnak az emlékét ragadja meg az 1996-ban megjelent, Róma című képvers- és regényrészlet-kötet. A hozzám elért hírek szerint a prózáját szerették a pályatársak, a vegyes technikával, másológéppel, számítógépes programokkal, fényképezéssel és grafikai módszerekkel készült képeket viszont – amelyeket amúgy kollázsoknak láttak – kevésbé.
(január 22.) Cseh Tamás születésnapja van. Ő éppen az egyetemi éveid alatt lett népszerű. Hozzád mennyire kerültek közel a dalai?
Tamás az egyetemi klubok kedvelt és kultikus előadója volt, egykoron a saját mítoszkörünk darabjaiként hallgattuk a dalait. Fiatal felnőttkorunkban hanglemezekről szóltak a régebbiek, az újabbakat meg a koncertkörútjain csíptük el.
Én nem a szegedi JATE Klubban, hanem Veszprémben ismerkedtem meg vele. Jobban kedvelte a Vadnarancsok köteteit, mint az írókollégáim, és a rokonszenvét ki is nyilvánította. Abban az időben ez is elég volt ahhoz, hogy kedves legyen nekem, a kultúrpolitika és jó néhány pályatárs felől ugyanis boszorkányüldözés főhősének számítottam akkoriban.
A Bereményi Gézával írt Cseh Tamás-dalokat a mai napig szívesen hallgatom. S bár közeli kapcsolatban álltam Csengey Dénessel (első feleségem ismeretségi körének egyik hangadója volt), akivel Tamás akkor dolgozott, amikor eltörni látszott a Bereményivel való kapcsolata, azt hiszem, a megjelenése óta sosem tettem fel a Mélyrepülés című Cseh–Csengey-albumot. Ezzel szemben Dénes „… és mi most itt vagyunk” című magvetős könyvét nemcsak jónak, de fontosnak is gondoltam. Néhány éve újból levettem a polcról, és nem kellett megváltoztatni az egykor kialakult véleményemet.
(január 23.) A zene egyébként mennyiben része a mindennapjaidnak, milyen típusú zenehallgatónak mondanád magad?
Nincs megmunkált zenei műveltségem. Nem voltam rendszeres koncertlátogató, és veszprémi éveimben sem váltam azzá. Hogy felnőttként nem lett belőlem komolyzene-fogyasztó, azzal magyarázom, hogy lakóvárosomban az irodalom, a színház és a képzőművészet támogatása a hetvenes években s utána bizonyosan elmaradt, helyettük a zenei életre irányult a figyelem. Pedig ez a zene többször volt egyleti színvonalú, mint művészi érvényességű. A kórusok és zenekarok, a bandák és amatőr egykék világa tökéletesen apolitikus volt – azt hiszem, ma is az –, és a szerencséjük is ennek köszönhető: érdemeiktől függetlenül viselte gondjukat a helyi- és a kultúrpolitika.
Ebbe a közegbe nem szívesen mentem, de amúgy a lokális zenei világ sem mutatta meg magát, se a társak koncertjein, se a társművészeti alkalmakon. Mondjuk, ez a mai napig így van, csak bővült a társaságuk a színházi világ embereivel.
Autót vezetve viszont a rádióban csakis zenét hallgatok – több mint húsz éve leszoktam a közéleti műsorokról. Olykor a könnyűzenei adók kínálatából válogatok, máskor dzsesszt keresek, nagy ritkán játékos komolyzenét.
Azt viszont megfigyeltem, hogy egy-egy könyvhöz egy-egy fajta zene társul, amikor dolgozom valamin, olyankor ezerszer hallgatom ugyanazt. A Hitelnek írt esszék idején – Mányoki Endre hívott és tartott ott, Csoóri Sándor ellenében, s Esterházy meg Alexa Károly egyként jelen volt a lapban – Mozartot hallgattam, mert róla szólt a mondandóm, máskor csakis Nina Simone-t. Ő a kedvencem, mondhatom, hogy megunhatatlan. A No 1. a Sinnerman hosszú, tizenvalahány perces változata.
(január 24.) Amikor dolgozol, szükséges-e számodra, hogy „vákuumban”, hangoktól, ízektől, internettől elzárva legyél? Hagyod, hogy alkotás közben hassanak rád az érzékszerveid, vagy inkább kizárni igyekszel mindent, ami nem az adott mű befejezése irányába hat?
A hangokra mindenkor szükségem mutatkozott. Murteren elég a tengeré és a tengerparti fenyvesé. S persze a hegytetőre épült Szent Rókus kápolna félnótás harangjáé. Ha fú a szél és elhallgatnak a kabócák meg a sirályok, akkor száz évnél sosem régebbi zene ömlik a fülhallgatómból. Különben bármilyen hang lehet, csak fecsegés ne legyen. Tegyem hozzá, hogy a posztkovid utáni időszakos fülcsengés, s az egyik fülem érzékelési tartományának beszűkülése hangéhséget okoz, ezért a korábbiaknál sokkal nagyobb a háttérzaj iránti igényem.
A vákuumot nem a hangtalansággal, vagy még inkább a hangburokkal teremtem meg, hanem a feladatra készülve egyfajta figyelemfókuszálással, ami ugyanakkor szeparálódáshoz vezet. Annyiban mindenképpen, hogy minden egyéb dolog iránti figyelmem eloldódik tőlem. Mégse mondhatom, hogy munka közben ne működnének az érzékszerveim. Nagyon is teszik a dolgukat, mert a köré állnak, amit a figyelmem kijelölt. Aztán, ha csönget a postás, vagy ha az udvar avokádófája alatt Anka szomszédasszony óbégat, azt hiszem, hogy a szövegből csöngetnek rám, illetve kárál velem valaki.
(január 25.) Az érzékelés, a megtapasztalás, a világ beszkennelése talán a legfőbb momentum, amiből kinőnek az alkotásaid. „A médium torzít”, hívod fel a figyelmet egy interjúban. És emiatt kérdezem, előfordult-e már, hogy egy saját verset vagy éppen képet használtál kiindulásnak, hogy a szavakat képpé, a képet szavakká komponálva tisztíts meg és értelmezz újra egy talált tárgyat, vagy ilyen értelemben a befejezettséget nem szívesen bolygatod?
Jól ismerem a műfajok közti átjárás fellelésének igényét, viszont a művek belső homogenitásának biztosítására a pályakezdéstől ügyelek. Az ilyesfajta műegész iránti tapintat, mondhatni lelkesedés a nemzedékem jellemzője. Vessünk csak pillantást a mostanság érdemtelenül kevesebb figyelemhez jutó Kiss Irén, Kemenczky Judit vagy Endrődi Szabó Ernő munkásságára, netán a komolyabb olvasótáborral rendelkező Zalán Tibor, Szkárosi Endre, Szőcs Géza köteteire.
Az ugyancsak nemzedéki sajátosságnak látott könyvművekre törekvés, illetve a sokunk által kedvelt hosszúvers-gyakorlat is indokolja a keveredési elvek tisztázását a műelemek elegyítésekor.
A befejezettségben azonban nem hihetek, elvégre természettudományra kondicionálódtam a nevelkedésem idején. Tudom, mi a hálózatosság, s hogy miért hasznos, amíg vizsgálsz egy-egy jelenséget – például a modellképzés miatt –, de ismétlem, még csak a szerzői befejezésben sem hiszek.
Nemcsak azért, mert a nyelvi jelek képivé dúsításával, a képjelek nyelviségbe vonásával együtt jár a nyitottság, illetve a ritmusképzés, a szekventálás, hanem mert a világunkról szerzett tapasztalat is mutatja: azonos kiindulási pontokból különböző irányokba lehet elmozdulni, így ugyanannak az élménynek lehetnek eltérő következményei is.
A létélményem nem engedi tehát, hogy akár az egyes verseket, versciklusokat, akár a köteteket befejezettnek tartsam. Nézz csak rá, a Tiltott Ábrázolások Könyve hány darabban, mennyi változatban, töredékben jelent meg az „összegyűjtöttnek” tekintett editio előtt!
(január 26.) 120 évvel ezelőtt született Tamkó Sirató Károly. Aki hiába újította meg a gyereklírát, és hiába szolgáltak előképül a nyolcvanas évek neoavantgárdja számára a síkversei, hiába működtetett a Rákosi-korszak legvadabb éveiben jógastúdiót Budapesten – ami, köztünk szólva, eléggé punk dolog –, a kánonból jórészt máig kimaradt. Számodra vezetnek-e a Dimenzionista manifesztum megalkotójához utak?
Vonzódom a fősodorból kimaradókhoz. A munkásságuk, vagy a mögötte álló elgondolás, mentalitás megismerése számomra mindenkor hasznos poétikai, irodalmi, kulturális vagy gondolkodástörténeti szempontokhoz vezetett. Tamkó Siratótól erős bátorítás érkezik a médiumváltásokhoz és az eltökéltség megbecsüléséhez – ami mániának is tűnhet akár.
Szerepének vizsgálata azonban kiegészülhetne alkotáslélektani és műfajtörténeti hatásának újratisztázásával, már csak azért is, mert értékszemléleti módosulásokat sejtek a magyar neoavantgárd kutatásában, illetve az eredmények bemutatásában.
(január 27.) Ahogy nézem, ez a januári kérdéssor az összerakhatóság és a szétesettség körül gravitál. Ismerlek költőként, prózaíróként, esszék szerzőjeként, meséltél nekem arról, milyen pedagógus vagy, és töredékesen ismerem a kertépítői ténykedésed is. Azt viszont egyáltalán nem tudom, milyen szerkesztő voltál/vagy. Hogyan, mennyire nyúltál/nyúlsz bele egy hozzád küldött, rád bízott valóságtöredékbe?
Több kis, efemer életű lap körül tűntem fel – ilyen a Játék, a Visszhang, a Vár Ucca Tizenhét – szerkesztőként, de a néhány hónapos vagy éves lapcsinálás sosem engedte nyugalmas térhez a szerkesztést.
Egyedül az Iskolakultúra az, amelyet 1991-től a tavalyi év májusáig szerkesztettem, hol nagy, hol kis stábbal, hol szűkölve, hol pedig méltósággal. A szerkesztés ennél a havonta megjelenő, tudományos ismeretterjesztő kiadványnál abban az értelemben volt korlátozott, hogy nemzetközi szabványok határolják a lapkészítési tevékenységet, a lektorálástól a kézirat gondozásáig. Mivel művelődéstörténeti tudománynak tekintettük a neveléstudományt, sokféle habitusú szerző jelentkezhetett, s a szövegminőségen túl magam arra törekedtem, hogy akit lehet, a lap hosszútávú munkatársának nyerjek meg. Ezt a célt szolgálta az Iskolakultúra körüli könyvkiadás, és ezt segítették elő az abból fakadó, különböző kiadóknál vállalt sorozatszerkesztések is.
Azt követően, hogy végleg elköszöntem az Iskolakultúra gyakorlati szerkesztésétől, a veszprémi kritikai lapnál, a Sédnél tevékenykedem, ahol kizárólag a város kulturális eseményeiről szólunk. De a korábbi eszmény megmaradt: a profi művek tisztességes megjelentetésével a szerzői státuszt szolgáljuk, nem pedig a magunk szerkesztői vélekedéseinek adunk nyilvánosságot.
(január 28.) Jellemző rád, hogy újból előveszed a korábbi műveid és átírod, aktualizálod, felfrissíted, új helyzetbe hozod őket. Két nappal ezelőtt beszéltél róla, hogy a befejezésben nem hiszel, de azt honnan szoktad tudni, hogy az aktuális inkarnáció készen van?
Nem tudom a választ. Nyilván mindegyik újbóli szemrevételnek eltérő az oka.
Néhányan, akik összehasonlító módon olvasták a könyveimet, arra a következtetésre jutottak, hogy az évek során többször visszatérek ugyanabba a centrumba, s onnan nem a korábban választott irányba mozdulok el. Azt hiszem, igazuk lehet.
Szomorúan megjegyzem, nem egy olyan művem létezik, amely annyira távol került tőlem, hogy nem nyúlhattam hozzá többé. Elidegenedtek, és nem fűz már hozzájuk semmi. Érdektelenek. Nem akarom követni a sorsukat.
(január 29.) Roppant izgalmas nekem az, ahogy halpikkelyként meg-megcsillan a verseidben egy-egy mítosztöredék. Kifakult történetbankként izgatnak inkább a mítoszok, vagy érdekesebb számodra a mitológia egésze, vagyis a modern korra széttöredezett és nagyrészt elfeledett, némi melankóliával azonban játékba hozható organikus rendszer?
A mitologikus világképek (ellentétben az utánuk megjelentekkel) ugyanolyan darabosak, mint a kortársiak – amelyek közül holisztikusnak mondjuk azt, amiben leginkább hiszek. Érdekes, hogy mind az antik, mind a középkori univerzum-magyarázatok bizonyos dolgokról beszéltek, bizonyosokról nem, bizonyosak érzékeléséhez pedig egyáltalán nem nőttek csápjaik.
Antropológiai szempontból az is érthető, hogy egyes kérdésköröket sokszor és ellentmondásosan újramondanak, másokat pedig megőriznek változatok nélküliként és unikálisnak. A fizikai és a metafizikai magyarázatok – az emberről szólók éppen úgy, ahogyan a teremtéssel kapcsolatos képzetek –, ha nem is a vélekedésekben, de a gondolkodási eljárásaikkal és persze a láttatott mintázatokkal mindenképp meditációra adnak okot.
A világképek rokonsága arra kínál nekem lehetőséget, hogy használjam a régi elemeket, ne pedig antikizáljak. Ha például megjelenik egy murteri ligetben a lepidopterák egyike, a Parnassius apollo, akkor a Nagy apollólepkében egyszerre tűnik fel a görög névadó isten, a biológiai lény, a mediterráneum mitológiájának számos története, illetve tűnök fel én magam is, aki mindezekről tud valamit. Olyan históriát képez egy ehhez hasonló pillanat, amelyről mondandóm van.
(január 30.) A Mondvateremtő című írásában Juhász Attila a monstre „szövegesülés” felől olvassa az életművedet. Az alatt az öt évtized alatt, amióta könyveket, képeket, kiállításokat, folyóiratokat, gyűjteményeket és kerteket alkottál, ezen egységek szigetjellege lett számodra kézzelfoghatóbb, vagy inkább afféle szuperkontinens épül az önállóan is elemezhető munkáidból? Másként: közelítenek vagy távolodnak egymástól az időben a műveid?
Két vagy három termetesebb sziget inkább a pontos hasonlat, körülöttük sok-sok szirttel, apró földdarabbal. De a létrehozójuk és a lakójuk egy.
(január 31.) Most meg fogsz egy kicsit lepődni, mert amíg dolgoztunk a korábbi kérdéseken, eszembe jutott, hogy minden hónaphoz felkérek egy vendégkérdezőt. Valakit, akiről úgy sejtem, fontos neked, akinek fontos vagy. Csányi Vilmos a januári vendég, most tehát az ő kérdését tolmácsolom: Mit kérdezett ma tőled Buborék kutya?
🙂 Ez egy finoman mosolygó arc, az emoji-leírás szerint.
Buborék kérdései eléggé szűk körben mozognak: a kajáról, a közös napirendről, a falkába tartozó ismerősökről, a falkán kívüli idegenekről és sokszor csak rólam valóak. Lehet, hogy Vili nem fogja helyesnek találni a megfigyeléseimet – erről valamiért eddig sosem beszélgettünk, pedig volt sok-sok kilométer hosszúságú disputánk –, de úgy találom, Buborék minden nap felemlegeti az összes őt érdeklő témát, csak éppen a kérdéscsoportok aránya különbözik. Valószínűleg ezek mintázatának alakulása mondaná el, hogy milyen a kutyám értelmi-érzelmi állapota.
Mostanság amúgy főként a séta mibenléte körül forgunk. Az elmúlt időben hosszas tengermelléki sétákat tettünk, kiadósan csak egymással foglalkozva – nem volt se főzés, se olvasás, se számítógépezés, amelyben Buborék nem érdekelt –, s most, hogy visszajöttünk az almádi térbe, mindez hiányzik neki.
[1] A szöveg szerkesztésekor felmerült, hogy tegyük hozzáférhető a verset. Norbi azonban nem találta meg A napcsíkos darázshoz című, a Kalligram gondozásában 2021-ben megjelent kötetemben, de az interneten sem, sehol, és ezt jelezte nekem. Rögvest utánanéztem magam is, mind a kérdéses, majdnem-összegyűjtött verseket tartalmazó műben, mind az első három verskötetemben, amelyeket az említett összeállításakor Reményi József Tamás elhagyásra javasolt, azért, hogy a java egyszer majd egy csak hosszúverseket tartalmazó kötetbe kerülhessen. Leginkább a Látkép a valóságról gepárddalban kutakodtam az Igem után, amely olyan élesen élt az emlékezetemben, hogy a sormetszetekre, valamint a ritmussal telített mondataira is emlékeztem. Aztán világossá vált: ez a költemény nem az én művem, hanem Zalán Tiboré, akitől egykor a megírás pillanatában elirigyeltem. A munka az Álom a 403-as demokráciában (Budapest, Magvető, 1984) 21–22. oldalán található. S hogy vétségemet, miszerint egy interjúválaszban a verset magamévá tettem, Tibornak Messenger-üzenetben jeleztem, ez a válasz érkezett január 30. 9.56-kor: „Tulajdonítsd el! Megtisztelsz vele.” Tehát az Igem az én versem!
Hozzászólások