A Schlágmüller

Fel kell hívnom a Schlágmüllert. El ne felejtsem! Az igazat megvallva kettős érzésem van a dologgal kapcsolatban. Erőt kell gyűjteni hozzá, hogy tárcsázzam, ugyanakkor egy kicsit hiányzik is: rég hallottam a hangját. „A Schlágmüller. A Schlágmüller! – így a feleségem. – Már megint a Schlágmüller”. Azt egyébként, hogy fel kell hívnom, onnan tudtam, hogy jelzett a határidőnaplóm. Nem emlékszem, mikor írtam be, egyáltalán, hogy beírtam volna, de tulajdonképpen ennek nincs különösebb jelentősége. Ott van, feketén-fehéren: „Schlágmüllert felhívni.”

Délelőtt tizenegy órakor ér a riadóztatás. Még nem törlöm az emlékeztetőt. Délután fogom felhívni, és még azt is eltervezem, hogy pontosan mikor. Na, nem az órát, percet, hanem hogy ha a napot eseménysornak képzelem (márpedig az), akkor mely két esemény közé tudom beékelni a hívást. Ehhez tudni kell, hogy mennyi időt vesz igénybe a Schlágmüllerrel való telefonbeszélgetés. Körülbelül hét percet. Maga a beszélgetés egyébként csak három, de előtte el kell foglalnom egy helyet, ahol biztonságban vagyok. Ez vagy a nagyfiam szobája, ha épp nincs otthon, vagy a kert, ha a szomszéd nem nyírja a füvet. Ha kert, akkor először csak kiosonok, hogy leellenőrizzem a terepet. Ha csönd van, ha a közelben nem érzékelhető illetéktelenek mozgolódása, akkor visszaszaladok a lakásba, főzök gyorsan egy kávét (tejet elővenni, egy cseppet a kávéba cseppenteni, a dobozt halkan visszacsenni a hűtőbe, édesítőt a polcról lehalászni, kiskanál – ne csörömpöljön! – keverés, édesítő vissza, evőeszközfiókot óvatosan betolni), és akkor így, a kávéval együtt szaladok ki a kertbe, immáron teljes fesztávban elfoglalva ezt a tér-idő zárványt. Igen, így már hét perc.

Kicsöng. Mindig ugyanaz a menetrend. Durván indít, mintha ellenségek, sőt még rosszabb, ismeretlen idegenek volnánk. „Itt a Schlágmüller.” Hangja reszelős és mély, azon kívül nazális, mint aki beszéd közben a szája sarkába kotorja az égő cigarettát. Minden mondatát foghegyről veti oda. Néha elbizonytalanodom: lehet, hogy gúnyolódik? „Kivel beszélek?” Amennyire csak lehet, ellágyítom, kiöblösítem a hangom.

Rettenetes érzés, hogy ennyi év után még mindig nem ismer meg. Mintha csak az apámnak kéne bemutatkoznom. Szinte búgni kezdek, egyenesen hízelgek, ujjaim a csésze apró fülét szorítják, hogy előbb izzani, aztán a csontomig fájni kezd. „Üdvözlöm. Legutóbb a múlt hónapban bátorkodtam keresni. Már beszéltünk a problémáról. Talán emlékszik. Természetesen nem veszem zokon, ha elfelejtette. Gondolom, sokan keresik sok problémával.” „Miről van szó?” – érdeklődik, de megint mintha gúnyolódna. „Igen igen. Máris mondom. Szóval a hidrofor tartály, illetve volna itt egy rendszer… Van nekem egy kutam.” „Fúrt? Ásott?” „Fúrt, gondolom. Ja, nem, elnézést, mindig rosszat mondok. Ásott. Jó mély. 27 méter.” „Aha. És aztán?” „Igen. No, aztán ebben a kútban ott van lent egy csőszivattyú, ami felküldi egy hidrofor tartályba a vizet.” „Igen, most már emlékszem. De mi a baja?” „Tényleg emlékszik? Szívből örülök. Sajnos azt nem tudom, hogy pontosan mi a baja. A nyomáskapcsolót én magam állítgattam…” „Értem. Túlnyomás? Vagy levegős?” „Igen… nem. Szóval az van, hogy levegős volt, ezért valamit állítgattam rajta, akkor egy ideig jó volt, de most egyáltalán nem reagál. A nyomáskapcsolónak szerintem nincs baja, mert mintha kapna áramot, de a szivattyú…” „Jó, és akkor most mit tudunk tenni az ügyben?” „Nos, igen, ez a legnagyobb kérdés. Abban bízom, hogy az ön szakértelme…” „Nézzen ide! Én most Siófokon csinálok egy húszlakásos társasházat.” „Az nem semmi!” „Háhááát, én is minden reggel ezt mondom a feleségemnek.”

Ekkorra már megenyhül, kedvessé válik, egészen úgy, mint egy régi barát. Mondom, ez menetrendszerű. Feloldódom én is. „Gondolom, akkor az egy ideig eltart.” „Hát igen. Egyedül vagyok egy pancser segéddel. Gondolhatja!” Nem akartam jelezni neki, hogy egy hónapja Almádiban csinálta a vasútállomást, három hónapja pedig Nagyberényben volt valami halaszthatatlan dolga. Akkor még megkérdeztem, hogy esetleg tudna-e bárki mást ajánlani, aki ért az ilyesfajta villany- és vízszereléses dolgokhoz; kút, szivattyú, hidrofor, miegymás. Összetett dolog, na. De nemigen tudott senki mást. Illetve ha bárki másnál próbálkoztam, az illető a fejét ingatta. „Keresse meg a Schlágmüllert – mondták egyként ilyenkor –, ő megcsinálja.” Meg hát megsérteni sem akartam azzal, hogy lemondok róla. Az egy kicsit olyan lenne, mintha a szakértelmét kérdőjelezném meg.

„Hívjon fel a következő utáni héten, hétfőn vagy kedden. Akkor már látni fogom a végét, és… add már ide azt, fiacskám! Kösz. Szóval akkor meg tudunk beszélni egy időpontot a hét második felére. De mit mondott, mi is a baj?” „Azt hiszem, a szivattyú. De meg kellene nézni, hogy esetleg nem a nyomáskapcsolóval van-e gond.” „Világos. Megnézzük, uram, megnézzük.” „Nagyon szépen köszönöm a kedvességét…” „Viszhall!” A beszélgetések vége is szabályszerű: a Schlágmüller zárja el, mint a csapot. De ez engem egy cseppet sem kedvetlenít el. Ilyenkor már szárnyalok. „Uram, uram, a csőszivattyú, uram, a nyomáskapcsoló, uram, uram!” – éneklem.

Az emlékeztetőt törlöm. És ugyanazt iktatom a jövő utáni hét elejére. „A Schlágmüllert hívni!”

A konyhában a feleségem felvont szemöldökkel nézi a sürgölődésem. „Jutottatok valamire?” Anikó előbb meglep, utána szabályosan zavarni kezd. „A jövő utáni héten hívom.” – morranok rá. Nem érdekel, mit gondol, látni sem akarom. Fogalma sincs az egészről. Ő nem volt ott. Nem hallotta, amikor a Schlágmüller bepillantást engedett nekem a vegykonyhájába azzal, hogy a telefonban rámordult a segédjére.

A következő napokban egyre több időt töltök a hidrofor tartályok tanulmányozásával. Az én házamba mégis inkább ötvenliteres való. De vajon elbírja ezt a búvárszivattyúm? Miket is beszélek! Nekem csőszivattyúm van. Nehogy a Schlágmüller kihúzza a KPE csövet, és a végén ott fityegjen egy ócska kis búvárszivattyú, amikor fél éve csőszivattyúról beszélek neki! Talán ki kellene húzni, hogy megnézzem. Ha nem is a kút teljes útján, de legalább annyira, hogy látszódjon egy nagyteljesítményű lámpa fényében.

Érdemes volna, ha majd egyszer eljön hozzám, megbeszélni a Schlágmüllerrel, hogy ekkora háznak ötven- vagy százliteres tartály dukál inkább. Elüldögélnénk a lugasban, kihoznám a pincéből a kizárólag apám számára fenntartott hamutálat. A Schlágmüller pöfékelne, és amíg a szomszédos hegyeket nézzük, kiszámolná az ideális tartály űrtartalmát. Rá sem kéne néznie a rendszerre. Egészen egyszerűen a szórványtünetek említéséből azonnal tudná, így, a hegyet nézve, pöfékelés közben, hogy mi a gond, hogy hol van a bibi, ahogy egyszer mondta. Mit kell kicserélni, minek van baja. „Leégett a szivattyú motorja.” Mondaná, én pedig finoman, hogy ne zavarjam a gondolkodásban, letenném elé a kávéscsészét.

„Nem fog az eljönni, figyeld csak meg!” Anikó szólal meg a hátam mögött. Összerezzenek. „Mit tudsz te erről, asszony? Csuknád inkább be az ajtót, hogy ne kelljen a sületlenségeidet hallgatnom!”

Két nap múlva leszaladok a házba. Délután van, őszi hideg, korai sötét. Felfeszítem a kút fedelét, és kesztyű nélkül húzni kezdem a vezetéket, aminek a végén valahol a mélyben, a sötétben ott van a szivattyú. Csakhogy van egy biztosítózsineg is. A vezeték nagyon merev, az aknán keresztül lehet húzni, de az aknába alig tudok lemászni. A fejlámpa fényében csigák, pókok háta villan, a térdemet felhorzsolom. Sebaj, kicibálom én azt a szivattyút, ha addig élek is!

Talán egy óra után, teljes kétségbeesésemben, a biztosítózsineget is átvágva sikerül a vízből kiemelnem a szivattyút. A kút viszont nagyon mély. Hiába világítok, nem tudom megállapítani, hogy mi fénylik odalent a távolban.

A kezeim elfagytak, a szétszakadt nadrágom alatt, úgy sejtem, erősen vérzem, mire végigcibálom a huszonhét méteren a KPE-t.

Igen, csőszivattyú.

Lemosakodni nem tudok, hiszen nincs víz. Másnap szépen süt a nap a ködön át. Szarvas bőg, miközben a biztosítózsineget összefércelem, nehogy a Schlágmüller meglássa, mit műveltem. Persze a csomót így is ki fogja szúrni.

Délután beszaladok a faluba, és veszek egy doboz cigarettát. Tizenöt éve nem gyújtottam rá. Otthon a kannás vízből kávét főzök. Cigarettázom. Elégedetten nézem a házat a fagyott lugasból. Úgy képzelem, ott éldegélünk ketten, a Schlágmüller és én. Övé lehet az emelet. Én elvagyok lent is. Néha a lugas alatt találkozunk, és beszélgetünk egy keveset. Ilyenkor inkább ő beszél. „Gondolkoztam a dolgon. Ide inkább a százliteres dukál.”

Miután visszautazom a városba, a napjaim némi szorongással, tipródással, egyébként semmittevéssel telnek. Aztán eljön a várva várt hét, én pedig már nem bírok magammal. Nem akarom hétfőn rögtön nyolc órakor zavarni, ezért várok egy kicsit. A várakozáshoz kisétálok a szomszédos parkba, ahol ilyenkor nincs senki. Leteszem magam mellé a padra a telefont, számolom a perceket. Abban egyezek meg magammal, hogy kilenc óra harminc perckor már felhívhatom. Addig nem. Nem szabad rámenősnek lenni!

Végül kilenc óra három perckor hívom, de nem csak a türelmetlenség miatt, hanem mert a reggeli hidegben teljesen átfagytam. A kezem remeg, de a hangomat megacélosítom.

„Itt a Schlágmüller.”

„Üdvözlöm. Hidrofor-ügy. Nemrég beszéltünk.”

„Bocsánat, kicsoda? Nagyon rosszul hallom.”

Érzem, hogy a hangom elveszíti az erejét. Elmondom, ki vagyok, mi járatban.

„Á, ne haragudjon. Semmiképp. Zamárdiban ma reggel kezdtük el a rendőrség teljes vízhálózatát. Egy darabig most nem ér a nevem.”

„Tökéletesen megértem. Hát akkor, kívánom a legjobbakat.”

Az elköszönést nem hallottam. Nem hinném, hogy udvariatlanságból nem szólt bele. Valószínűleg épp megszakadt a vonal. Otthon majd kitörlöm az emlékeztetőt.

De semmi gond, mert hiszen megtörtént, aminek meg kellett történnie: beszéltem a Schlágmüllerrel.

(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikái alapján készült.)