Gerőcs Péter: Szembenézni a tehetségtelenségünkkel
„Önmagammal beszélek – félek, megsiketültök belé, ha idefigyeltek; másokkal halkabban szoktam beszélni.”
(Karinthy F.: Előszó, magamhoz)
Ha jól emlékszem, Harmos Ilona írja (Kosztolányi Dezsőné néven) a férjéről szóló „életrajzi regény”-ben, hogy Kosztolányi gondolkodott egy írók által íróknak írt szaklapon: ha már mindenkinek, még a fodrászoknak is van, miért pont az íróknak nincs? Az ötletből nem lett semmi; de ha lett volna, Gerőcs Péter Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című kötetének kisesszéi bizonyára ebben a szaklapban jelentek volna meg. Valahol az elején, a vezércikk után, ahol „Dezső” (73.) kerek és magába zárt beköszöntője után kell valami, ami felpiszkálja, becsalogatja, beljebb, a lábjegyzetelt, személytelenebb, tanulmányforma sűrűje felé tessékeli az érdeklődőt.
Legalábbis ezt a struktúrát tudom társítani ahhoz a hatáshoz, hogy a könyv nagyjából kétezer leütésenként mond valamit, amivel vitatkoznék (csak egy példa: „Az újságírással pedig inkább az a bökkenő, hogy nagyon hasonló kreatív energiákat követel, mint a szépírás. Mégis csak a textus terepén kell utat törnünk, mondatokat bonyolítani és szavakat keresgélni, szerkeszteni és szerkezetet konstruálni; bajosan tudjuk egy másfajta szövegben kipihenni szellemi fáradalmainkat”, 15.), de eszembe sem jut, hogy falhoz vágjam, mert Gerőcs profin feszíti és lazítja a húrt, jókor marad ki, lép vissza, árnyal és tart fenn, így vélekedései sem fenegyerekké, sem panaszautomatává nem avatják. Emiatt valamennyire mindig kiszámíthatatlan lesz, ami csak akkor bajos, ha egy eltéveszthetetlen, megbízható karaktert, mondjuk, brandet igénylünk a kötet köré-mellé. De a Szembenézni… további erénye, hogy nem a szerzői hang kimunkálása vagy demonstrációja a lényeg: mintha tényleg az érdekelné, amiről beszél: az irodalomról – már amennyire ez különválasztható: „Nagyon vékony az a mezsgye, amely elválasztja a szövegek megtörténtté tételéhez szükséges szerzői jelenlétet a magamutogatástól.” (46.)
A kötet legtöbb szövege kívülállók számára is könnyen megközelíthető témákból indul ki (találomra pár cím: Az első mondat; A címadás titka; Sztori és „mondanivaló”), a fent említett polemikus, gondolatébresztő módon vázolja és járja körül a problémakört, majd elegánsan, gyakran viccesen lezárja a szöveget (pl. „lássuk be, ahhoz, hogy a regény, belső vegyi folyamatainak köszönhetően, az olvasás során arannyá érjen, Katikának mennie kell.” 77.), és rátér a következőre. A főtémán belül szinte minden szóba kerülhet, és az egyes írások sem egy összefüggő gondolatmenet ívét adják ki, inkább tarka változatosságként mutatják fel az irodalom lehetséges aspektusait. Emiatt a szövegegyüttes sem Kosztolányi (moralista) homo aestheticusát rajzolja újra a kötet végére, inkább Karinthy nyugtalan, töredékes ötletjegyzékeire hasonlít a (jóllehet kimunkáltabb, ha tetszik, becsületesebb) összkép.
További nyugatos vonás, hogy Gerőcs a néked szól, az elmondom hát mindenkinek helyzetéből beszél, már-már idilli önfeledtséggel ragoz többes szám első személyben, teszi meg általános alanyának „az ember”-t. Mindazonáltal cselesen mértéktartó ez a naivitás, amennyiben a szövegek maguk épp az olvasótársadalom közmegegyezéseit gondolják újra, jobbára semmilyen konszenzust nem véve eleve adottnak. Tekintélyérvekkel elvétve sem találkozhatunk, a beszélő bőre folyamatosan vásáron van. Előfeltevései szigorúan nyelviek: van olyan, hogy én, hogy mi, hogy irodalom. (Aztán ez a hozzáállás néha a Háth-Bizony János-regiszterben puffan: „Bizony, nem árt még a jó ízlés. Az érzék.” 81.) De fontosabb, hogy abból, hogy van olyan, az következik, hogy akkor meg lehet nézni, lehet vele játszani.
Mindazonáltal a jellegzetesen anakronisztikus tónus, a humor nem is engednek sok biztonsági játékot. A legtöbb szöveg komoly kockázata, hogy a magányos értelmiségi, mi több, író mórikáló magamutogatása lesz a dologból, miközben igazán súlyos kétségbeesés mégsincs a kötetben. Mint egy cigarettát, osztja meg a magányát, fel se merül, hogy nincs kivel. Meg aztán a beszélő láthatólag túl jól is mulat ahhoz, hogy komolyan szomorkodjon az egész hiábavalóságán: „Legyen hát ennek a szövegnek a nyitánya is pozőr és nagyzoló, miközben szerénységet mímel. Nagyon jó!” (166.) Ez az elevenség akkor is jó, ha az irodalom obligát reménytelenségéről ekkép lemaradunk, illetve talán épp ez a legjobb benne.
A print formátum sem dolgozik a stiláris aggályok eloszlatásán. Lehet-e esszémondatot kezdeni azzal a szóval, hogy bizony? Blogbejegyzést mindenképp, a képernyőről könnyebben lóg ki az önirónia lólába, de mennyi fér bele a papír áhítatos formátumába? Amikor a hasonló értetlenkedés olvasói irritációba csapna át, Gerőcs rendre visszarántja a szöveget egy-egy találó hasonlattal, józanul behatárolt érvényességi körrel, vagy csak azzal, hogy vicces: „Úgy emlékszem, egyszer írtam is egy regényt ennek a poétikának a jegyében.” (212.) További erénye a szövegegyüttesnek, hogy a góljait sem arra használja, hogy a szerző annyival is hitelesebb mesterként mondja, amit mond. Gondolatmenetei mindvégig támadhatóak maradnak, mert nem tételeket akar bizonyítani, hanem közös gondolkodásra hív, involváltan és rutinvakon, ahogy egyedül érdemes írni, olvasni. Mindezzel nem cáfolni akarom a címben jelzett tehetségtelenséget, inkább azt jelezném, hogy onnantól, hogy a kötet az olvasó szeme elé kerül, a jellemző gesztus nem annyira szembenézés, mint inkább számontartás-odapillantás, inkább magunkkal, mint a tehetségtelenségünkkel. Megvagyunk-e még, olvasók, írók, kérdezhetné a könyv. Meg.
Gerőcs Péter: Szembenézni a tehetségtelenségünkkel, Kalligram, 2024.
Hozzászólások