A végére valahogy mindig összeérünk

Mátyus Melinda: Inkább az enyém

„a fundamentalista tanítás ócska és penészes gúnyája, melyet egész addigi életemben viseltem, hirtelen lehullott rólam, le a csatornába, és végleg ott is maradt”
(Northrop Frye)

A kritikus állítólag helyetted olvas, előolvas, királyok ételkostolója, lenyeli vagy kiköpi, átrágja magát a kásahegyen, aztán ha van hozzá kanalad, kikotorhatod a neked valót.
Ki helyett olvasok én most?
Én most olvasok, persze fejben hetek óta Mátyussal beszélgetek.

Mert amikor Mátyus Melinda odaírja, hogy szela, akkor én értem, pontosan értem, hogy szela. Majd, amikor Mátyus odaírja, hogy „nem véletlenül vezették be a zsoltárokba is a szünetet, a „szelát”, akkor is értem, érteni vélem, hogy írói gesztus, a Biblia nyelvét kevésbé bíró olvasó felé. Persze ingatom a fejem, hogy tényleg szükséges ez a kötet közepén?
De állítólag a kritikus értelmez is. Értelmező kritika. Jó.
Kezdjük elölről, Mátyus Melinda író, lelkipásztor testvéremnek ez a második, de az első Magyarországon megjelenő kötete az Inkább az enyém. Első prózakötete a MyLifeandMyLife, mely Jozefina Komporaly kiváló fordításában jelent meg az Ugly Duckling Presse-nél.

Az Inkább az enyém hat protestáns, tehát protestáló elbeszélést tartalmaz. Az elbeszélések közül ötnek (Apámról és Oroszországról kellett volna; Isten velünk, viszontlátásra­; A kántor lánya; Szent Habakuk; A szószék) elbeszélője, vagy a Szent Habakuk esetében egyik alakja Melinda, ugyan ezen Melindák lazán kapcsolódnak egymáshoz, de karakterük épp annyira szét is tart, hogy ne gondolhassuk őket egyazon personának.
Autofikció helyett jól zsilipelt élettapasztalat.
Az első két elbeszélés erősebben építkezik a bethánista hagyományból, ezért is érezhetjük rokonnak Visky András Kitelepítés című regényével, mivel egyazon tradíció felől íródnak. Csak amíg a Kitelepítésben a bethánista hagyomány misztikus színezetet kap, Mátyusnál a misztika mellett erős a fundamentalizmus, a puritanizmus is, amely ellen egy életen vagy esetünkben egy elbeszélésköteten keresztül lehet protestálni. Ezért választottam mottónak Northrop Frye mondatát, akinek – szavai ellenére­ – egész életében meghatározta a hagyomány, amelyben felnőtt: a fundamentalista tanítás ócska és penészes gúnyája, melyet egész addigi életemben viseltem, hirtelen lehullott rólam, le a csatornába, és végleg ott is maradt.[1] Csakhogy ezen tanítás beszivárog a bőrünkbe, majd az izmokon keresztül a csontokba, és szárítja azokat, ha a Lélek meg nem eleveníti.

Az (1) Apámról és Oroszországról kellett volna felnövéstörténet fő motívuma a kerti budi, amely a szorongásokkal teli, akkor még gyermek Melinda számára a Sátán birodalma. A hagyományban erősen szétválik a mennyei és a földi, a jó és a rossz, a Melindát nevelő Nannyótól azt is megtudhatjuk, hogy Jézus Krisztus egy szempillantás alatt visz át bennünket a mennybe (huss), és hogy ott, a mennyországban nem lesz szarszag. Viszont az elbeszélés végén láthatjuk az akkor már húsz éves Melindát önként meztelenre vetkőzni a lábaitól megfosztatott Géza bácsinak.
Szentség. A szentség kérdése az, amely végigvonul a szövegen, és amely elválaszthatatlan a testtől. De már nem abban az értelemben, ahogy a puritán hagyomány elvárná a test tisztaságát. A test nem tiszta, nem úgy tiszta, a test szent.
A könyvről született valamennyi kritika említi a testiség kérdését, Visky ajánlója is erre irányítja a kritikus szemét: „Különös testi szenzációk találták meg saját nyelvüket.” Ugyanakkor ez önmagában legfeljebb szenzációk hajhászása lenne: jé, a lelkésznő is ki mer mondani (legalábbis le mer írni) testiséghez, szexualitáshoz kapcsolódó szavakat, jeleneteket. Mindez ott válik gesztusból aktussá, megrendítővé, amikor a bethánista hagyományban felnőtt lány dualista világlátása, lásd a kerti budi a Sátáné, és Krisztus jó illatú, vagy, hogy megvalljuk a budiban, hogy Krisztuséi vagyunk, szóval ott, amikor ez a lány húsz évesen a lábatlan Géza bácsit arról faggatja, hogy kívánja-e a nyomorék ember a nőt, majd mikor megbizonyosodik, hogy igen, hogy kívánja, önként vetkőzik le előtte.

Belépünk a test mint szent, tehát Istennek elkülönített, felszabadított kérdéskörbe. A testet nem kell szigorú szabályok között tartani, nem kell meggyűlölni. A test megszabadított és nem megvetett.
A szöveg elbeszélésről elbeszélésre újra és újra felkérdezi az olvasót a test szentségéről, sőt magát az alkotót, a test alkotóját is.

(2) Az Isten velünk, viszontlátásra (Családi istenbizonyítékok, leginkább gyógyítások) szintén bethánista hagyományban helyeződik el, zsoltárok, hallelújás énekek szövik át a textust, sőt a család nő tagjai beleírják saját történetüket a Szentírásba, tehát textussá, prédikációs textussá válnak. Sűrítik, hajlítgatják az életüket, tényleg szentírási sűrűségűre, hogy bejegyezzék egy-egy hasonló, csak éppen nyomtatott bibliai történet mellé. Tapasztaljuk, ahogy egy feljegyzés életté bomlik, és ahogy az élet feljegyzéssé lesz.
Dinamika.
Küzdelem.
Nem a nyelvvel, hanem magával az anyaggal, életanyaggal. A kiválasztottság kérdését feszegetik. Ki élhet, ki nem? A szentség igazságtalan?
Igazságtalan.
Az egyik csecsemő feltámad, a másik nem. Az egyik gyermeket el akarják vetetni, nem sikerül, a másikat várják.
Várják, és oxigénhiány.
Generációs traumák, születés-, szüléstörténetek.
Mátyus komolyan a patriárkák korának tart tükröt? Amíg nőként az Ószövetségben a férfiak távolságából nézném a szentség úttörését, az élet felvonulását, olvasom a férfinevekkel zsúfolt nemzettségtáblázatokat, addig itt és most a nők szenvedésén és szenvedélyességén keresztül figyelhetjük meg az élet szentségét, az életre való kiválasztottságot.

A kötet az ebben az elbeszélésben olvasható Anyámé alfejezetből kapta címét: „Anyámé, majd így folytatódik: Inkább az enyém, de én semmire nem emlékszem. Viszont anyám végig velem volt, a Bibliába is ő jegyezte be.” Az én feltámadástörténetem nem az enyém, az anyámé az enyém, az enyém anyámé, hogy is van ez? A bibliai történetek is inkább az enyémek, csak semmire sem emlékszem?
Kié?
Aztán megjelenik a bibliai párhuzam, Jairus lányának feltámasztása (Lukács 8, 40-56). Mintha a szöveg megnyílna, és azt mondaná, vedd észre, az élet nem az enyém, nem a tiéd, hanem a könyörülő Istené. Aztán mégis így zárja: Én nem szültem.
Mátyus tényleg beleírta a női testet a Szentírásba?
Bele, és már suhanunk is (huss).

(3) Lehull a hályog, és felszámolódom. Elsőre szétfeszíti a keretet. Sokat beszélgettem Kúron Vilmosról, az asztmás katonaemberről Mátyussal a fejemben. A kritika végtére közös alkotás, alkotó a könyv írója, és alkotó a kritika írója.
Miért kellett neked a Vilmos?
Biztosan nem öncélú, én férfi elbeszélőt is tudok, mert tudsz, én elhittem a Vilmost, meg a későbbi férfit is.
Vilmos nélkül ez a kötet egy református lelkésznő feminista kötete lenne? Szerteszaladó Melindákkal.
Vagy leszűkülne a nőre, a női hajlatokra?
Kúron Vilmos a jóravaló asztmás katonaember, aki később zenekart vezet, és akinek rossz a szexuális élete a feleségével, Jusztinával.

A zene kiemelkedő szereppel bír a kötetben. Egzisztenciális. Ha éneklünk, nem félünk, áténekeljük magunkat egy betegségen, vagy a gyógyulás felé, vagy a halálba. A test zenévé lesz. Mátyus nemcsak beszél a zenéről, hanem a mondatok törnek, szakadnak, szaggatottá válnak, staccato és legato váltakozik, és körülfon minket a prózai és a költői nyelv.
Csalja. Mármint Kúron Jusztinát. De nem válik el, mert az ő családjában senki.
Talán azt mutatja fel, hogy az erkölcs önmagában, pontosabban a társadalmi forma elsorvasztja az embert?
Vagy hogy ehhez nem kell hit, nem kell vallás, és amikor így határozzuk meg a hívő létet, akkor ugyanúgy elsorvadunk Jusztina mellett, az igazság mellett?
Vagy arra? Jesszus, tényleg azon gondolkozom, hogy mire gondolt a költő?

(4) A Kántor lánya. Itt a női test mellett a Krisztus-test, tehát a gyülekezet, az egyház áll a középpontban. Az anyaszentegyház? Vagy inkább, ahogy Northrop Frye megállapítja, a protestantizmusban a menyasszony, a fiatal nő képe jelentékenyebb, mint az anya, és Mátyus jó protestánsként ezt ragadja meg.

Melinda a többnemzetiségű gyülekezetben magyarul mondja a hitvallást egyszerre a román, szlovák és német anyanyelvűekkel, Apostoli Hitvallás, Niceai Hitvallás, Miatyánk. „A németeknél minden hosszabb, a románoknál minden kevesebb, a nyelvük sokkal könnyebb, szét is kürtölték az egész városban, amíg én kettőt hi-szek, hi-szek, a román csak egyet cred, cred, de a végére valahogy mindig összeérünk.” A nyelv mint szövet, az Isten népe mint szövet a kommunió nyelvi tapasztalása is.

A test visz be a kommunióba, a test mondja a hitvallást, akkor is mondja, amikor az elme valahol teljesen máshol, éppen T. S. Eliot Átokföldjénél.
A puritán hagyományban sokszor démonizált test a kommunió irányába is magával viszi a lelket.
Mátyus megtöri azt a gondolkodást, hogy a Szenttel csak saját magunk elutasítása után lehet kapcsolódni, határozottan tagadja, amikor éppen a női test változását és vágyait nevezi a Szenttel való kommunió kritériumának. És teszi ezt olyan derűvel és humorral, hogy az olvasó felszabadul a nevetésben.

(5) A Szent Habakukk a halálról, az elmúlásról, vagy éppen az el nem múlásról beszél. Ezt tartom az egyetlen kevésbé rétegzett elbeszélésnek az igen erős kötetben. Amíg a többi elbeszélés karakterei sokrétűek, tele titokkal, még egy apró mellékszereplőbe is bele lehet kapaszkodni, olyan testes, addig itt a karakterek elvékonyodnak. Az elbeszélés a Covid-járvány idejét ábrázolja, a szentség botladozását a digitális térben, online istentisztelet, facetime-os lelkigondozás, online hospice.

A nyelvi kérdés itt is előkerül, az elbeszélő és a lelkésznő dialógusában: „Nekünk is lenne hoszpisszünk, telefonos hoszpissz. Miért minden a katolikusoknak. Nekem a halottkisegítő tetszik, mondom neki, nekem nem a hoszpissz.” Eltolhatjuk-e egy másik nyelvbe a nehézségeket? Mit eredményez ez?
Az elbeszélés a halott test tárgyiasítását mutatja be, az elszemélytelenedést. Meddig vagyunk?

(6) A szószék több szempontból kiváló zárása a kötetnek. Egy leszbikus kapcsolatba bonyolódó lelkésznő teljes bénultsága a szószéken. Kié az igehirdetés? Kié az ige? A Szó? Hogyan lesz Isten szó? Kié az igehirdető?

Válaszok, tippek és trükkök jönnek a közösségtől, de leginkább a lelkésznő édesanyjától. Itt csúcsosodik ki a forma és a tartalom közötti feszültség is, hogy ezek kölcsönhatásban vannak, nem a test a forma, és nem a lélek a tartalom. Mátyus bemutatja, hogy milyen bénultságot, szorongást okoz, ha e kettőt szétválasztjuk.

A szószéken egyértelmű, hogy Istennek hogyan kell megszólalnia: „Kellene legalább három kerek üzenet, Isten először ezt mondja a testvéreknek, utána azt mondja, és végül egy harmadikat. Előtte-utána éneklünk, hirdetések, és legvégül a szokásos ének. Vagy egyetlenegy kijelentés, valami erős, amit aztán szerteágaztathatok.” Ha a Mindenható ilyen szabályok közé zsúfolt, akkor a szószék valamiféle alkalmazott szövegkészítő műhelyé degradálódik, és láthatjuk, Isten emberének, a prófétának az anyuka mondja meg, mit és hogyan. Ezen elvárások mellett még Isten is szorong.

Az Inkább az enyém kiváló elbeszéléskötet, van kritika, amely felveti, hogy a hat elbeszélés a teremtés hat napját szimbolizálja. Ezt így nem állítanám, de a teremtés, Isten, az Ige testté, megfoghatóvá, rétegessé létele/tétele foglalkoztatja a kötetet. Itt említem Féder Márta borítótervét, amely ezt az egyenetlen rétegzést, ezt a matériát tapinthatóvá teszi a szemnek. A tapinthatóság több síkon jelenik meg a műben, az emberi test­, a közösség mint test, a zene, a szöveggé, majd szóvá, prédikációvá válásban. Ezek közül valamennyi szükségszerűen töredezett, repedezett. Mátyus nemet mond minden simaságra, lekerekítésre. Tartalmi szempontból nincs giccs, semmi lekerekítés, a forma választásánál sablonnélküliség, törött párbeszédeket, megszaggatott mondatstruktúrákat, elharapott bekezdéseket kapunk. Nem kérdés, Mátyus mindent tud a prózáról, sőt a líráról, igen a kötet sűrűségét és eszköztárát tekintve gyakran a poézis fele tart. Tudását fel is sorakoztatja, ez néhol sajnos modorossá, technikássá teszi a szöveget.

A kötet intertextualitása külön tanulmányt érdemelne. A szentírási, liturgikus, igehirdetési és énekeskönyvi textusok mellett megjelenik T. S. Eliot költészete. Egy izgalmas nyelvi jelenséget emelnék ide: „Mert a mi Megváltónk legyőzte a halált, a halál kinyúlt, és mi a sarkát tapossuk.”  Itt a protoevangéliumként ismerhető 1Móz 3,15 idéződik meg: ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. A pretextusok jól simulnak, néhol referenciálisak, jelöltek, de ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt a szöveg nem válik nehézkessé, abban az esetben sem, ha nem nyílnak meg az olvasó előtt, tehát számolnak azzal, hogy az olvasó maga is textus, élettapasztalata, neme, társadalmi státusza meghatározza a befogadást. Dicséretes a feszültség a pretextus és az új kontextus szemantikai és ideológiai értelmezése között, amely erősíti a szöveg multiplicitását.

Az elbeszélések többsége megjelent korábban folyóiratokban, így jól látszik, hogy a kötetté szerveződés során történő formálódások általánosságban gazdagították az anyagot, ez dicséri Szenderák Bence szerkesztő munkáját. A változtatások gyakran gesztusok az olvasó felé, hogy ajtót nyisson számukra ebbe a szubkultúrába. Azt, hogy ez az ajtónyitás mennyire sikeres, nem tudom megítélni, hiszen nekem ez az élet.

Mátyus Melinda: Inkább az enyém, Jelenkor, 2024.

[1] Tóth Sára: A képzelet másik oldala. Irodalom és vallás Northrop Frye életművében. Károli – L’Harmattan, 2012, 187.