Alkotóerővé változtatni a traumát
Ágoston Enikő Anna: Azt hiszem, a pozitív érzelmek, a jó lelkiállapotok nagy hajtóerővel bírhatnak az alkotás folyamatában, de gyakran a rossz tapasztalatokkal, traumákkal való megküzdés is energiát, alkotói erőt szabadít fel. Ilyenkor mi történik pszichológiai szempontból? Miért nyerünk alkotói erőt vagy ihletet egy nehéz időszakban vagy után?
Terék Anna: A nehéz időszakok inkább tesznek bennünket tapasztalttá vagy érzékenyebbé egy adott helyzet átélésével kapcsolatban: az adott érzelmek közvetítésére tesznek képessé, nem az alkotásra. Íróként, költőként gyakran kell írás közben belehelyezkednünk olyan elképzelt szituációkba is, amelyek nem feltétlenül történtek meg velünk. Főként ehhez adnak muníciót a nehezebb időszakok, hogy egy általunk ábrázolni kívánt szituációt fel tudjunk tölteni érzelmekkel. Nem csak a nehéz időszakok vezetnek ihletett állapothoz. Véleményem szerint ahhoz, hogy ötleteljen, gondolkodjon és dolgozni tudjon egy alkotó, sokkal inkább van szüksége kiegyensúlyozott állapotra, mint szorongató, kétségbeejtő helyzetekre. A Covid időszaka alatt láttam a New Yorker oldalán egy vicces képet, amelyen egy ember egy csónakban állt, alatta háborgott a tenger, felette vihar volt, körülötte cápák köröztek. A kép alatt az a mondat állt: Most végre lesz időd befejezni az új regényedet. Szerintem ez tökéletesen illusztrálja azt, hogy nem csupán térre és időre van szükség az alkotáshoz, de egy relatív optimális biztonságérzetre, jó közérzetre is. Amíg azzal vagyunk leterhelve, hogy megoldjunk egy problémát, túléljünk egy nehéz időszakot, vagy elviseljük a szenvedést, nem tudunk azon töprengeni, hogy is fogalmazhatnánk meg az adott szituációt, vagy hogy mit is tudnánk elmondani róla, hiszen még nem értünk a tapasztalat végére.
Amennyiben már megtörtént a tapasztalat feldolgozása, és újra kiegyensúlyozott állapotba kerülünk, már tudni fogunk gondolkodni, nem csak a helyzetről, nem csak az átélt érzelmekről, nem csak mindezek értelmezéséről, hanem sokkal inkább arról, hogy mit szeretnénk a tapasztalat felhasználása által közvetíteni embertársainknak.
Egy traumatikus élmény feldolgozása vezethet poszttraumás növekedéshez, melynek eredményeképp az adott személy értékrendje megváltozik, a tapasztalatnak hála továbbfejlődik, olyan lehetőségeket és értékeket ismer fel, melyekre előzőleg nem volt fogékony. Mondhatjuk úgy is, hogy az adott ember mintha bölcsebbé, derűsebbé válna. Ilyenkor a figyelmünk fókuszába olyasmi is be tud kerülni, ami felett lehet, hogy átsiklottunk volna a traumát megelőző vagy a trauma feldolgozását megelőző időszakban. Hálásak tudunk lenni a puszta létünkért, vagy amit régen szorongatónak és veszélyesnek tartottunk, átértékelődik. Például lehet, hogy egy bróker az adott trauma feldolgozása előtt mindent megtett azért, hogy a munkahelyén sikeres legyen, és gyakran túlórázott, mert minden öröme abban állt, hogy keményen dolgozzon, de a növekedésnek hála például elkezdheti értékelni azt is, hogy milyen szép színe van a lenyugvó napnak, milyen jó érzés a bőrét finoman simogató tavaszi szél, vagy milyen boldogságot tud okozni az, ha egyik szerettünket megöleljük.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted a költők miért rögzítenek inkább negatívabb megéléseket, tartalmakat a versekben? Több alkotói potenciál van a megterhelő tapasztalatokban?
Terék Anna: A boldogság megéléséhez nincs szükségünk útmutatóra. Az irodalom főbb témái általában olyasmik, amelyeket nagyon nehéz definiálni, vagy épp nem is lehet. Gyász, halál, szerelem, életünk értelmessége vagy értelmetlensége. A boldogságot is nehéz definiálni, viszont elviselni általában könnyű. Egy nehéz helyzetben sokkal inkább igényli az ember annak lehetőségét, hogy megossza tapasztalatait, meghallgassa, más hasonló helyzetben hogyan tudott túlélni, mit tudott cselekedni, mit érzett. Negatív érzelmeink elviseléséhez sokkal inkább igénylünk útmutatást és tolmácsolást, mint pozitív érzelmeink átélése alatt. Nagyobb bennünk az igény a közlésre, ha valamit nehéz érezni, nehéz elviselni. Azt hiszem az emberek kevésbé kíváncsiak mások boldogságára, mint bánatára. Talán mert a boldog embereket könnyebben irigyeljük meg.
Ágoston Enikő Anna: Ha végigtekintünk az eddigi életműveden, akkor látható, ahogy a traumák lelki tartalmainak kifejezése egyre dominánsabb, egyre sikeresebb lesz, amelyhez sajátos testpoétikát alakítottál ki: a pszichés működés formálja a testet és annak mechanizmusait, ezzel együtt a külvilág érzékelését is, amely a testen keresztül történik, mintha az egész nyelvi struktúra, az egész „világ” a pszichés folyamatok törvényei szerint épülne és mozogna. Ilyenkor hogyan lép kapcsolatba nálad a pszichológiai és a költői tudás?
Terék Anna: Még sosem ültem úgy le írni, hogy közben azt terveztem: ma írok egy jó kis testpoétikai verset, vagy: ma tovább fejlesztem a testpoétikámat. Alkotás közben egyáltalán nem szoktak ilyen céljaim lenni. Pszichológus vagyok, nem igazán tudok mit kezdeni az irodalomtudományos definíciókkal, mivel nincs ilyen képzettségem, nekem nem mond sokat az, hogy testpoétika, geopoétika stb. Érzelmeken, szituációkon, viselkedésen szoktam gondolkodni, amihez sokszor olyan hasonlatok vagy leírások társulnak, amelyek valahogy kapcsolódnak a testi érzethez, de ez nem célzott, nem tudatos, nem akaratlagos a részemről. Pszichológus szemmel is biztos lehetne kapcsolatot találni a pszichoszomatika és a versekben megjelenő érzelmek és leírt tünetek között, de ezzel sem igazán szoktam foglalkozni, főleg nem írás közben. Nem a szaktudásomat szeretném közvetíteni versekbe szedve. Valószínűleg kapcsolatban áll ilyenkor is a pszichológia és a költészet, hisz mindkettőről minden tudásomat ugyanabban az agyban, ugyanabban a memóriában tárolom, és valószínűleg hatnak egymásra, de nem előre eltervezetten, nem a tudományos közlés igényével fogalmazom meg a verseimet.
Ágoston Enikő Anna: Interjúkban el szoktad mondani, hogy pszichológusként mások traumáival foglalkozol, aztán hazamész, és írod a sajátjaidat, például ahogy a Háttal a napnak az édesapád gyászát dolgozza fel. Nálad a traumafeldolgozásban hol jelentkezik az ihlet mint hajtóerő?
Terék Anna: A traumafeldolgozás során egyáltalán nem az ihlet van a középpontban, ahogy erről már egy kicsit az első kérdésre adott válaszomban is írtam már. Talán, miközben az ember feldolgozza mindazt, ami történt vele, és próbálja beleépíteni az élete folyamatába azt a kiugró pontot, miközben próbáljuk értelmezni, mi miért történt, vagy kibékülni azzal, hogy nem feltétlenül van kiváltó oka annak, ami megtörténik velünk, miközben próbálunk kibékülni azzal a ténnyel, hogy nem tudunk mindent kontroll alatt tartani az életünkben, születnek izgalmas gondolatok, amelyeket az új egyensúly megtalálása után fel lehet használni akár alkotó folyamatban is.
Ágoston Enikő Anna: Nemcsak a saját traumáidat dolgozod fel nyelvileg, hanem másokét is, akárcsak a Halott nőkben a különböző női sorsokon keresztül vagy a legújabb, de még kiadás előtt álló epikus lírai művedben a háború okozta traumákat. Miben más és miben hasonló egy nem saját traumából ihletet nyerni?
Terék Anna: Rendkívül közvetetten lehet mások tapasztalataiból meríteni. A klienseim traumáit például sosem használom fel, hiszen akkor nagyon rossz pszichológus lennék. Én se szeretnék olyan pszichológushoz járni, aki az én bajomból táplálja a műveit. Általában a saját fantáziámat szoktam használni. A Halott nők esetében úgy használtam fel, hogy sok történetet olvastam, láttam dokumentumfilmben a frontvonalban élő civilek életéről, és ezekbe a helyzetekbe képzeltem bele magam. Nemrég valaki rákérdezett a Jelena című versemmel kapcsolatban, hogy pontosan honnan jöttek mások történetei. A vers egyik részében Jelena férje megpróbálja rávenni a fiát, hogy táncoljon az asztal tetején, ad neki pálinkát, ad neki cigarettát, csak táncoljon, hiszen öccse született. Ezt igazából egy werkfilmben láttam, ahol is azt mutatták, Emir Kusturica hogyan próbál rávenni egy gyereket arra a forgatás alatt, hogy táncoljon egy asztal tetején, ahogy az a forgatókönyvben is volt, és kínált neki cigarettát, pálinkát. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy járom a boszniai falvakat, és gyűjtöm az asszonyok történeteit, sokkal inkább úgy, hogy hallok-látok mindenfélét, beleképzelem magam, vagy elkezdek fantáziálni az adott helyzetről: én mit tennék, hogyan viselkednék, akár mit résztvevő, akár mint szemtanú. Kicsit ijesztgetem magam a fantáziámmal, ez érzelmeket kelt bennem, gyakran félelmet, szorongást, rettegést, de innentől kezdve már van miről írni, ha nem is közvetlenül az én történetem, és így nem is közvetlenül valaki más, megélt története. És talán itt tud belépni a trauma feldolgozásának a tapasztalata, aminek hála gazdagodik az ember, és ki tud tölteni hitelesen egy olyan szituációt is érzelmekkel, amit egyébként nem élt át, de például egy lövészárokban átélt kétségbeesés feltölthető azzal a kétségbeeséssel, amikor elárasztott bennünket a NATO-bombázások elején a fenyegetettség érzése.
Ágoston Enikő Anna: Valahol említetted, hogy fontos számodra, hogy minden mindennel kapcsolódjon a műveidben, ez látszik a már említett pszichés szerveződésen is, amely megalapozza az eszköztár rendszerben mozgatását. Visszatérően arról írnak a költők, hogy az ihlet az, amely segíti a kapcsolások kialakítását. Mintha lenne egy pszichés eseted, anyagod, amely alapvetően egy szervezőerő, de mintha ez azonos lenne az ihlet mintázatával. Mintha a kettő együtt működne. Lehet, hogy egy pszichés állapot, annak rögzítése már önmagában tartalmazza az ihlet rendező struktúráját? Akárcsak nem tudatos szinten is?
Terék Anna: Szerintem az értelemkeresés, a magyarázatkeresés tud kirajzolni mintázatot. Pontosabban az segít észrevenni mintázatokat. Hiszem, hogy mindennek van mintázata, csak elég messziről kell nézni, egészben, rendszerben szemlélve a sok összetevőjét egy adott helyzetnek. Hogy mi hozza létre a mintázatot, azt nem tudom, talán a Jóisten, de hogy mi tartja fenn a mintázatot, miért éri meg fenntartani és áthagyományozni, az egy érdekes kérdés. Egy mintázat kirajzolódása viszont szerintem hosszabb folyamat, mint amennyi egy ihletett állapot időtartamába beleférne. Pont itt van szükség az ihletett állapotok közötti szorgalomra, időre és munkára, amikor már logikázunk, kutatunk, gondolkodunk, próbálkozunk. Aztán vagy összeállítjuk, vagy az újabb ihletett állapot segít majd összekapcsolni a gondolatokat a megfelelő helyen.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted a szöveg és a szerző énjének azonosítása mennyiben mehet végbe? Te hogyan választod le magadról, amiről írsz?
Terék Anna: A karaktereinket magunkból kell kiépíteni, egyébként nem lesznek hitelesek. A saját megélt érzelmeimet, hangulataimat, tapasztalataimat felhasználva tudok megalkotni egy, a szövegben jelenlévő karaktert. Így kicsit minden szövegem én vagyok, hiszen belőlem jön. De egy ponton túl le kell választani magamról, másképp nem tudnám hideg fejjel formálni, alakítani, átírni, húzni, kidobni vagy az útjára engedni. Javítani, formálni kell, ehhez sok idő kell. A sok munka végére valahogy leválik az emberről a szöveg, gyakran annyi átalakuláson megy keresztül, mire közlésre késznek tartok egy szöveget, hogy az már valóban csak egy alkotás lesz, nem az énem kiterjesztése. Nem is szabad annak lennie, vagy megmaradnia ezen a szinten, hiszen az akkor nem műalkotás, csak egy leírt gondolatsorom, ami maximum rólam mond el valamit, és nem feltétlenül érdekes, vagy nincs feltétlenül értelme annak, hogy ilyesmi nyomtatásban bárhol megjelenjen. Van ennek is egy afféle kihordási ideje, amíg formálódik bennem, majd a papíron, de később, mint ahogy a gyerekeinket is, a lábára kell állítani. És ahogy egy szülőnek az a pozitív visszacsatolás, hogy a gyermeke leválik róla, megáll a maga lábán, eltartja magát, nincs már a szülőre szüksége, nélküle is boldog és életképes, úgy a szerzőnek is az ad örömöt, ha egy ponton túl már nem csak tükröződni látja magát a szövegben, hanem útjára indítja, hogy az olvasók saját magukat kereshessék benne, ne a szerzőt lássák, hanem bele tudják élni magukat a történetbe, hangulatba, érzelembe.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások