Jó éjt, szülőhonom
Katáng Mihály gyermekévei
(1948 szeptemberétől 1956 novemberéig)
I.
Katáng Mihállyal egyidős vagyok.
Együtt kezdhettük el az iskolát:
olajos padló, farigcsált padok,
amelyeket hány évig hány diák
karcolgatott, míg négy osztályt kijárt?!
A döntött írólapján fönt kerek
lyukba tehette kalamárisát
(mi már úgy mondtuk: tintásüveget),
s egy mélyedésbe tollat, vágott tollszemet.
II.
Alatta még egy polc, egy keskenyebb,
tarisznyáknak. – Kettőnknek iskola-
táskája volt, két szíjjal lehetett
hátunkra fölcsatolni. Jókora
keményre lakkozott tükörcsoda,
habár préselt papír volt, úgy hiszem,
de elfért benne könyv, s a két füzet,
és nem gyűrődött össze semmi sem,
szamárfülek nem voltak könyvön, füzeten.
III.
A könyv első fedőlapján ez állt:
„Első osztály. Községi iskolák.”
Mivel község volt – nagyközség – Hazárd,
e különbségtevés ott is kijárt.
A városiban, így mondta Katáng,
veréb van csak, meg patkány, kisegér –
ebben, ahogy körötted láthatod,
kacsák, csibék, malac, csikó, tehén;
abban csak vízcsap – ebben tó, patak, s fenyér!
IV.
Katángéknál tehén vagy kiscsikó
nem volt, de két malac s kacsák igen.
A két malacból lett aztán hízó,
de két disznót nem vágott senki sem.
(Szabályosan! – Csak titkon, sebtiben,
mert két év börtön járt, ha „feketén”.)
Mi élveztük, hogy titkos és veszély!
(Sötét papír az ablak üvegén!)
„Non scolae…”, megtanultuk’51 telén.
V.
A könyvekben már hozzánk idomult
„pamlagdíszítő oroszlánfejek”
azt harsogták, hogy törlődött a múlt,
s gondolkodni csak egyképpen lehet!
És nem láthatsz már különbségeket,
nézd bár a városit vagy falusit:
Kopaszvörösszakáll, Dúshajbajusz,
Negédestökkopasz a harmadik,
dicsőségük naponta fennen mondatik.
VI.
Ez volt a három „pamlagdíszítő”.
Attól oroszlánfők, hogy rettegett
parancsuralmat vezettek elő,
s ezt észlelni csak későn lehetett:
számlálgattuk a hulló fejeket.
A diktátor mindig settenkedő:
előbb csak egy kicsit szorít a prés,
aztán ha már mozdulni sem lehet,
lapulsz, hogy így vagy úgy megmentsd az életed.
VII.
Még jó, hogy nem csak könyvekből tanult
korosztályunk (mind háborús gyerek)!
Hármas tükörben jelen és a múlt:
kettős az iskolában, otthon egy.
A Don-kanyarba tétetett Mohács:
így lett az Első-titkár Zápolya,
míg példaképünk ama Scaevola,
kinek karján az izzított parázs
mutatta, nem rettenti Recsk vagy fogdarács.
VIII.
Aztán egyszer csak Recsknek vége lett.
Az új vezér – Cvikker – rendelte így.
Ha fojtogatnak hurkolt kötelek,
elég, ha épp csak fél centit lazít
a gépezet, s friss levegő süvít
pállott tüdőnkbe kapcabűz helyett.
És egyszerre lett vízízű a víz,
napfény a fény, és mi az életet
megint csak szebben éltük, mintsem lehetett.
IX.
Katáng Mihálynak külön hozadék
volt ez az ’53-as év nyara:
a környék hírhedett krakélerét
sikerült úgy állcsúcson vágnia,
hogy mindenkinek elakadt szava!
Mert bárkiről inkább képzelhető,
csak épp Katáng Mihályról nem nagyon,
hogy visszaüt. – S hogy akkora erő
hol lappangott eddig, s miért most jött elő?!
X.
Lett egy kis mozgás is: egy-két család
Hazárd községből elköltözhetett.
Katángékkal mi is; jobb iskolák,
gimnázium, egyetem lebegett
szemünk előtt, és végül lehetett
– egy kis furfanggal – pesti lakhatás!
Az iskolával nem nyertünk sokat:
Hazárdhoz képest „inkább iskolás”;
az élő színház s koncert volt a nagy varázs!
XI.
Addig csak rádióból, hang után
tudtuk, ki szól. Megannyi arctalan.
Azt lestük itt, a színház színpadán,
az ismert hangnak milyen arca van,
és összeillesztettük boldogan.
Kezdetben mindegy volt, mit mondanak,
s hogy vígjáték-e, vagy tragédia –
de hol vannak a suttogott szavak:
„A színen Gertrudis királyné áthalad.”
XII.
Egyszer, egy régi spanyol színdarab:
a herceg ellen föllázadt falu
játéka közben olyan indulat
támadt, mely kinti zavargásba fut,
ha nem zárják be a színházkaput.
Zúgott a terem zsúfolt karzata,
hiába függöny, vasfüggöny, szünet,
vastapsban álltunk, s majd’ fél éjszaka
üvöltöttük: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”
XIII.
Katáng Mihállyal ott fordult a Föld;
„mégis mozog” – idézte lelkesen.
Már gimnazisták voltunk. Épp bedőlt
vagy dőlni látszott sok tartó elem:
a bástya rés lett, nemhogy védelem,
megbontható a tíz éve örök,
fokonként párolgott a félelem,
az egyetemek vitázó körök,
s mi ott szorongtunk mind a hallgatók között.
XIV.
Aztán egy keddi táncóra helyett
a Bem-szoborhoz mentünk délután.
A híd előtt kettévált a menet,
s a hídon Pestre sodródott Katáng.
Én a tömeggel folytattam Budán,
s csak később tudtam meg, mi lett vele,
a Múzeumkert, majd a Rádió,
a tér, az utca zsúfoltan tele,
s hogy éjjel már kevésen múlt az élete.
XV.
Füstgránátok repültek föl-le ott
az utca és az erkélyrács között:
amit az őrség föntről ledobott,
az gyors kezektől már fönt füstölög.
Ez jó játék volt, míg egy dzsip bejött
a keresztutca sarkáig, s tüzet
nyitott vaktában hat-nyolc fegyveres.
Ekkor, mint tengerhullám, a tömeg
Katángot úgy dobálta, mint egy habkövet.
XVI.
Mit puskacső!? – ez volt félelmetes:
nem érzett földet a talpa alatt.
Miként kiszántott búza, lengedez,
agyontaposhatják, ha lenn marad.
Aztán egy álló autóbusz alatt
eszmélt, ahonnan megmentő kezek
kirángatták, és: „uzsgyi, kiskomám!”
Emelték át egy kőpalánk felett.
Az úton jött egy villamos. Reggeledett.
XVII.
Élek tehát! – gondolta. Tűzkereszt-
ség volt Katángnak az a kishalál.
Nagyobb veszély nincs, mint min átesett!
És jó okot rá minden nap talál
(legtöbbször, hogy kenyérért sorba áll),
hogy ott csatangoljon a sűrűben,
ahol a tankok lánctalpa levál,
ahol Molotov-koktéllal üzen
„egy nép: Elég volt!” S „át (megint) tűzön-vízen!”
XVIII.
Alig két hét után, egy szombaton
„reggel még ragyogott”, még kiskabát.
De estére már zuhogott nagyon,
elértük végül az Astoriát,
ahol az egyik gyűjtőláda állt,
s a tíz- meg húsz- meg százforintosok
csak áztak, mégis mindenki dobált
a megsebzett vagy meghalt harcosok
családjának. – Katáng szavalt és zokogott.
Katáng Mihály szózata
1956. november 3-án
Hazám, te tékozló, szegény!
Most gyűjtöd kincsedet.
Elrablott századunk felét
még visszanyerheted.
Szabad vagy! Négyszáz év után
vállalható haza!
Csak mementó a ház falán
a jel: „Ruszkik haza!”
Visszafogad az ősi rend,
a vér mindent lemos,
a romokon rendet teremt
a nép, a dolgozó, okos.
Anyám, apám, örüljetek
(tanítónő, tanár),
lesztek lesrófolt népetek
szemében fénysugár,
mert láttok és láttattok is,
hogy egyazon folyó
medrében hogyha áll a víz,
kerülni volna jó,
s nem lépni újra, újra és
posványba százszor is!
Ti vagytok a felismerés:
mi álnok és hamis.
Lesztek a néma hang helyett
protestáló beszéd.
Többé rászedni nem lehet,
mert már okult a nép. –
A lánctalpak most mennek át
feldúlt határodon.
Csak várd ki ezt az éjszakát! –
Jó éjt, szülőhonom!
(Megjelent az Alföld 2024/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Száler Tímea vegyes technikájú munkája.)
Hozzászólások