Dunsztunk sem volt róla

Huszonegy bekezdés a MODEM El nem mesélt történetek című tárlatáról

Két hónappal az El nem mesélt történetek megnyitása előtt fejeztem be egy sztorit. Elmesélem, miről szól a szöveg. A posztapokaliptikus Somogy megyében járunk, a novella hősei pedig egy Burgess Gépnarancsának kölykeihez hasonló banda tagjai. Annyi mindenképpen megkülönbözteti tőlük őket, hogy ezek a világvége-utáni somogyi fiatalok fakó sültös sapkákat hordanak, nem piszkosszürke kravátlikat, és Ludwig van Beethoven szerzeményei helyett a kilencvenes évek gördeszkás zenéiért vannak oda. Éjszakánként fáklyákkal felszerelve skandálják a refréneket a kátyúkkal teli 67-esen, a nappalok viszont túl forrók nekik. Olyankor inkább kimelegedve kenegetik a csapágyakat, hogy egy nem túl szép napon a rég bezárt Rippl-Rónai Múzeumba tévedjenek. A hajdani vármegyeháza vastag falai közt elvégre enyhébb valamelyest a kánikula.

Hogy teljen az idő, a srácok módszeresen szétvagdossák a falakon függő Vaszary- és Galimberti-festményeket. Tetszenek nekik a színeik, és a deckjükre, vagyis a deszkáik aljára erősítik a tépett-vágott vászoncsíkokat. Nos, az a gyanúm, hogy ha látták volna ezek a tizenévesek az El nem mesélt történetek című tárlatot, kétszer is meggondolják a tettüket. A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy még ha posztapokaliptikus világ vesz is majd bennünket körül, a vidéki múzeumok gyűjteményeit akkor sem elegáns széthordani.

Metonímia

Amennyiben megbontanak létező gyűjteményeket, azokból kölcsönvesznek, kicsipegetnek elemeket (nem így tettek vajon az emlegetett posztsomogyi deszkás gyerekek?), a kiállítások tekinthetők kollázsok dekollázsainak. Annyiban pedig minden esetben dekollázsok kollázsai a tárlatok, hogy ígéretük szerint valamely elképzelés, motívum, rendezőelv szerint újszerűen pászítják össze az általuk használt térben a magánkollekciókból, állami gyűjteményekből vagy külföldi múzeumokból időlegesen „kitépett” műveket.

Abból az aspektusból vizsgálva, hogy az egészből részt mutat – legyen az életmű, korszak, eljárásmód, tematika –, óhatatlanul minden kiállítás metonímia. Ilyen értelemben április végétől szeptember végéig a debreceni MODEM második emeleti kiállítótere a magyarországi vidéki múzeumok rendszerváltozás utáni gyűjteményezési szokásait képezi le. Az egészből mutat be részleteket, és mindezt úgy teszi, hogy kirajzolódjanak előttünk a reprezentált korpuszra jellemző mintázatok.

Ács Bálint és Don Tamás, az El nem mesélt történetek – Vidéki Múzeumok Képzőművészeti Gyűjteményei (1989–2024) kurátorai elegánsan kérték táncba a társintézményeket. A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségén keresztül közzétett felhívásban a saját gyűjteményezési profiljuk öt kulcsszóban való meghatározását várták tőlük, valamint azt is, hogy állítsanak össze egy ötven tételes listát azon műtárgyakból – technikától és korszaktól függetlenül –, amelyeket 1989 óta sikerült beszerezniük. Az így összegyűlt, megközelítőleg ezer alkotásból emelte ki az El nem mesélt történetek kurátorpárosa a 2025. április 26. és szeptember 28. között a MODEM-ben látható műveket.

Stelázsi múzeumok

Ács és Don szelekciója tükrözni igyekszik az adott intézmény gyűjteményének súlypontjait, megképezve így huszonegy vidéken működő múzeum rendszerváltozást követő kollekció-gyarapodásának valódi művekkel illusztrált makettjeit. Halász Károlytól kölcsönkérve a fogalmat, ezen egységeket mondhatnánk Mini múzeumoknak is. A későbbi paksi intézményalapító, képzőművész a hetvenes évek első felében készített, Stelázsi múzeum néven is ismert installációja a modern művészeti kiállítótér hiánya okozta űrt igyekezett a művészet eszközeivel betölteni. Halász befőttesüvegekbe helyezte kortárs nemzetközi és magyar alkotók (valamint a saját) műveinek kicsinyített másait, hogy ezeket aztán egy stelázsira tegye.

Ács Bálint a kiállítótérben olvasható kísérőszövege emlegeti a Stelázsi múzeumot, így felteszem, a tárlat tervezésekor inspiráló lehetett a kurátorok számára Halász installációjának szemlélete. Elvégre ők is a tartósítás szándékával gyűjtötték – ha nem is dunsztosüvegbe, de – a MODEM kiállítóterébe, valamint a tárlat katalógusába a kiszemelt múzeumokat és műveket.

Kincsek

Igen, a kölcsönadók és a műtárgyak ugyanolyan hangsúlyosak a tárlaton. Az viszont, hogy múzeumok szerint szerveződik az anyag, és a kezdőtérben elhelyezett kísérőszövegen kiállítóként az intézmények neve szerepel, mintha azt súgná, hogy az El nem mesélt történetek vizuális alapmértékegysége az egy vidéki múzeum.

Bravúros, hogy Ács Bálint és Don Tamás úgy rendezték meg az egy-egy vidéki múzeum 1989 utáni gyűjteményét bemutató huszonegy minitárlatot, valamint az ezekből összeálló egy nagyot, hogy mindahánynak ügyeltek az arányaira. Tehát nemcsak az egyes befőttesüvegek hívogatók és színesek, de az egész stelázsit átjárja a harmónia. Ez megmutatja világosan, amiről eddig dunsztunk sem volt talán: a vidék kiállítóhelyei kincsekkel vannak tele.

Kunsztok

A tematikus egyégeken túlmutató kurátori kunsztok közül szeretném megosztani a két kedvencemet. Pompás megoldás, hogy Vajda Lajos Ház szomorúfűzzel című, a Göcseji Múzeum anyagából kiemelt, konstruktív-szürrealista szemantika által szervezett, balsejtelmű-csodaszép művével éppen szemközt, a hosszú korridor túlfelén Szabó Ábel betonszürke, a Damjanich János Múzeum kollekciójából kiemelt Lakóháza kapott helyet. Otthon ez is, az is, csak éppen egész más esztétikum jegyében fogant.

Csodás, hogy a nyitótérben látjuk Érmezei Zoltánnak a Szent István Király Múzeum anyagát erősítő, Elohi, elohi, lama sabaktani című életnagyságú gipszkorpuszát, a zárószekcióban pedig Korniss Péter Betlehemesek a kortárs múzeumban című fotójával találkozunk (Déri Múzeum). Krisztus a kereszthalál előtt mondott utolsó szavainak, illetve a születés misztériumának játékba hozásával az El nem mesélt történetek kiállítóterében így színre kerül a keresztény kultúrkör legtöbbször elmesélt története.

(Arról nem is beszélve, hogy a 2011-ben, a MODEM udvarán készült Korniss-kép a MODEM-ben való kiállítása klassz kis metalepszisnek nyit teret.)

Hasonló cipő

Az intézmények szerinti elrendezésnek kicsit különben art faires hangulata van, csakhogy az El nem mesélt történetek izgalmasan gondolja újra az említett formátumot. Szemben a művészeti vásárok versengő pavilonjaival, a MODEM tárlata nem egymás ellenében játssza ki a bemutatott anyagot. Ehelyett az együttes fellépésben rejlő erőt felvillantva jelennek meg a kiállítótérben a vidék hasonló cipőben járó intézményei.

Hogy a hasonló cipő e helyt mit jelent? Nos, amint a falszövegből kiderül, a gyűjteményt gyarapítani szándékozó vidéki múzeumok rendelkezésére álló állami forrás 1989 óta egyre fogyatkozik. A tárlaton jól követhető, gazdag adatvizualizáció segít felgöngyölíteni, hogy az elmúlt harmincöt év során főként művészek, gyűjtők és magánszemélyek gondoskodtak róla, hogy bővüljön a Budapesten kívüli intézmények képzőművészeti anyaga. A rendszerváltozás után a művek nagyjából 61 %-a ajándékozás útján került a múzeumokhoz, míg az új szerzeményeknek csak a 19 %-át tudták azóta vásárlás útján biztosítani.

A tárlat meggyőz, hogy az utóbbi három és fél évtizedben jelentős művekkel gyarapodtak a kollekciók, vagyis a múzeum mint reprezentációs tér megőrizte a presztízsét, de pontosan látszik az is, hogy a helyzet piszkosul nehéz. (Külön dolgozat vagy épp kiállítás tárgya kéne legyen, hogy a bekerülések esetlegessége okán milyen mértékben merül fel annak a veszélye, hogy a kánon fókuszt veszít.)

Jó helyek, jó helyen

Épp ezért iszonyat erős állítás, hogy a vidéki Magyarország tán legfontosabb, legprogresszívebb kiállítóhelye (nem csak én gondolom így, a legnagyobb taglétszámú múzeumi szakembereket tömörítő civil szervezet, a Pulszky Társaság idén Az Év Múzeumának választotta a MODEM-et) szemlézi a kollégák munkáját, profilozza az ízlésüket és a lehetőségeiket, felmutatja az eredményeiket és kiolvashatóvá teszi a nem éppen ideális körülményeket, amelyek közt mindannyiuknak működni muszáj.

A tárlat virtuális networköt képez a huszonegy bemutatott intézmény között. Összefogja, egymás mellett láttatja ezeket, egy kamrába gyűjti a fájdalmaikat és a kincseiket, és roppant rokonszenves nekem, hogy a kiállító múzeum a saját gyűjteményét is megméreti.

Azért identikus ez a tárlat éppen itt, mert a MODEM jó ideje az intézményközi párbeszéd, a művészeti ágakon átnyúló együttműködés és -gondolkodás fontos facilitátora. Az El nem mesélt történetek így akár egy vidéki múzeumok közötti szorosabb együttműködés kimunkált nullkilométerköve is lehet. Persze el is halhat a lelkesedés hamar, ez már a résztvevőkön múlik.

Ubi

De akármi történik ezután, ez a kiállítás kulcsfontosságú önmagában is. Mert voltaképpen kontextust teremt a vidéki múzeumok rendszerváltozás utáni szerzeményeinek. Az ugyanis, hogy a szerencsés csillagállásnak hála bővülgetnek a gyűjtemények, még nem jelenti sajnos automatikusan, hogy a raktárból a látogatók elé is kerül a műtárgy, amelyhez az intézmény hozzájutott. Hogy miért? Például a kiállítótér adottságai vagy éppen a kollekcióban óhatatlanul előforduló kisebb-nagyobb hiátusok miatt, melyek következtében félő, hogy „leesne a falról” egy-egy releváns darab. Együtt viszont a highlightok szemmel láthatóan jól érzik magukat.

„Ami a provincialis múzeumokat illeti, azok majd mind nélkülözik a rendszert s nagyobbára a vak esetnek szüleményei. […] gyarapodások csak akkor tekinthetik biztosítottnak, ha valamely egyetemhez kapcsoltatnak vagy a provincialis administratio oltalma alá kerülnek” – olvassuk az El nem mesélt történetek terében Pulszky Ferenc 1875-ben papírra vetett gondolatait, melyeket Mélyi József idéz. Az összefogásról Pulszky nem beszél, Ács Bálint és Don Tamás tárlata viszont ezt az opciót veti fel a túlélés lehetséges zálogaként.

A vidéki múzeumokba azonban nemcsak izgalmas műtárgyak, hanem látogatók is kellenek. És ha a kiegyezés-kori régész, műgyűjtő és politikus pufogása óta a vonatközlekedés nem is lett sokkal komfortosabb, és meglehet, a vidéki múzeumok hasonlóan kiszolgáltatottak, mint a MÁV járataival a kiállításaikra igyekvő kirándulók, tegyünk a hátitáskánkba egy üveg jó hideg kovászos ubit, és induljunk neki. Érdemes!

El nem mesélt történetek – Vidéki Múzeumok Képzőművészeti Gyűjteményei (1989–2024), MODEM, Debrecen, 2025. ápr. 26.–2025. szept. 28. Kurátorok: Ács Bálint, Don Tamás