Túl az áttetszőn
János anyja túl van a nyolcvanon, úgy
érzi, buszmegálló a világ vége,
sietnie kell, nehogy lekésse a
bakancslistás kirándulást, mióta
megműtötték, záratlan kapu lett a
szája, óvja meg Isten a kígyót is
az ilyen fájdalomtól, mondogatja
imádkozás közben, ha elfelejti
a szent szöveget, régen, hogyha beteg
volt, és szajkózta, hogy meghal, vagy legjobb
lenne már feladni, valójában tíz
körömmel kapaszkodott az életbe,
de ma úgy érzem, nem fél ő semmitől,
nem tiltakozik, az önsajnálatnak
nyoma sincs, számára a halál is csak
egy lehetőség a megmaradásra.
Kajszibarack
János mesélte, gyerekkorában az
öccsével, Imrével eljárt Madarász
Mariska nénihez kajszibarackot
szedni a magas fáról, kapott érte
három koronát, ami jól jött búcsú
idején, de mivel Mariska néni
kertje végében kaptárak sorjáztak,
s az érett gyümölcsökből szorgos méhek
lakmároztak, Jánosnak inába szállt
a bátorsága. De a háziasszony
mindenre gondolt, elhúzta előttük
a mézesmadzagot, azt mondta bölcsen,
elárulja, melyik kajszibarack a
legfinomabb, azt bátran megehetik,
ráadásnak a pénz mellé, lássák, hogy
jószívű öregasszonnyal van dolguk.
Kigyúlt a fény az alagút végén, mint
este a szerelmes lány ablakában
hagyott pislákoló gyertya, a titok
évgyűrűit egyenként felpróbálta
ujjaira János, kiderült, a le-
hullott barackok mellett, a fáról még
megehetik azt, amibe a méhek
a szedés előtt már belekóstoltak.
Mert Madarász Mariska néni tényleg
nem hazudott, János és öccse szerint
nem is tudott volna, nem vitte rá a
lélek, ő mindig csak magára gondolt.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások