Metanoia
Az Angyal megtér
mindahány pillanatban.
Kezes, hiszen
kézmű a fény.
A bűntudat
gőgjében feredőzünk.
Dúdoltunkban a test
feledi, hogy anyag.
A világ ölelésből készül.
Legszebb rózsa a tulipán.
Legszebb tulipán az idő.
Legszebb idő a rózsa.
Dűnékből álmot
Szárnyát a szamár lecsatolja,
vihesse hátán
a templomtoronyra való keresztet.
Lehántja az ember is
a sötétet magáról.
De ő a sötét, és a fényt hántotta le.
És megérkeznek a sivatag partjára.
Homokon járnak, mint a próféták,
dűnékből álmot fakasztanak,
és borrá változtatják a gondolatot.
Bálám angyala meghőköl a szamár előtt.
Áldást cseperít, aki koldust koronáz.
Kéken ragyog, ami fehér.
Mindenfelé lajtorják nyújtózkodnak.
Ég fölé, föld alá.
Összepártol lelkeket
a szellem. Végül
az ösvény, melyen
egy teljes tér indul el.
Minden vacsoránk előtt
Ki az, aki mindig ugyanaz?
Múlásokban tengely,
szétszóratásban origó;
ki az? Aki szót ért népemmel,
a testre fogott bűnök
áldozatos seregletével,
és harmattal itat láthatatlan őzet,
és imát cseppeget ajkairól?
Vétkei is hófehérek.
Orcája kölcsönvett kristály.
Neki mondanám,
amit neki mondok;
és ő minden vacsoránk előtt
fellegajtót nyit a csillagoknak.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások