Éngép
Ahogy jövök szembe, mikor közeledem, leveleken átszűrődő hártyafényben, ágak árnyékrácsaitól csíkozottan, mintha az arcomra varrtak volna egy másik arcot. Mintha a fejemre építettek volna egy eleven húsmaszkot, vagy még inkább, mintha soha nem is lett volna arcom. Ha voltam is valaki korábban, már nem emlékszem rá, nem tudom, hogy néztem ki, az emlékek helyén elmosódott folt, a fényképeken kisatírozták a fejem, vagy én vágtam ki, mert féltem a szemembe nézni. Gyakran elképzelem, hogy átoperáltatom magam, és nem ismernek föl azok, akiknek régóta tartozom: pénzzel, szívességgel, engeszteléssel, mert aki már nem engem lát, az hogyan tudna bármit is visszakérni. Egyetlen mozdulatom, egy árva arckifejezés sem az enyém, mindet valakitől kölcsönkaptam, most meg gyanakodva megyek az utcán, és azt várom, kivel fognak összetéveszteni.
*
Szervenként cserélnek ki, amíg alszom, titokban, évek alatt, és nem mondják meg, legközelebb melyik következik, a lép vagy a vese, a nyirokmirigy vagy a hasnyál, a sorrend ismeretlen, csak a végcél világos, napról napra szaporodik bennem az idegen anyag, és egyedül a búcsúzkodás szempontjából fontos, csak a jól időzített elköszönés miatt érdekel, hogy honnantól leszek valaki más.
*
Szabadon vadászható állatokból varrnak össze, mindig a szezon kínálta lehetőségek szerint. Egy nyestkutya állkapcsa, fogai, egy balkáni gerle szeme, jobb kezem egy dolmányos varjú karmaiban végződik, bal lábamra egy vörös róka mancsát fércelik, a hátamra vaddisznók sörtéit erősítik, mellkasomat mezei nyulak szívével tömik ki, a belsőségeimet egy dámvad szerveivel helyettesítik, de a jobb kezemet nem, a jobb kezem soha nem is volt az enyém, mióta az eszemet tudom, a jobb kezem egy lefűrészelt sörétes puska, és most azt kérik, hogy közvetlen közelről lőjem magam arcon, hogy az agyam helyére a termeszvár beférjen.
*
Minden elülső szervemet a hátamra műttetem, soha többé ne kelljen megfordulni.
*
Saját magamba földelem magam, halott felemet az élőbe, egyre nagyobb részt kerítek el, munkaterület, építkezési akna vagy sírgödör, a szervek temetője, így hívom, az elhalt részek átkerülnek az élettel telibe, de az is egyre zsúfoltabb, levegőtlenebb, az egészségesek is kezdenek üszkösödni.
*
Beprogramoztak, hogy lapátoljak vért, meghatározatlan időre beprogramoztak, terítsem szét, húzzam össze egy hatalmas felmosófával, szívjam föl egy szivattyún keresztül, eresszem ki egy szelepen át, a lényeg, hogy soha ne hagyjam megalvadni. Bár nekem nincs saját keringésem – marha-, sertés- vagy csirkevér lehet, valahonnan, egy művészi hajlamú vágóhídról –, de amennyi ideje játszom már vele, akár a saját vérem is lehetne.
*
Bármikor amputálhatnám valamelyik végtagomat, bár úgysem érzek fájdalmat, akkor meg minek? Nem baj, azért így is kipróbálhatom, érzéstelenítés nélkül, csavarokkal a halántékra erősített nyakmerevítő abroncs, állkapocsba épített acélfogsor vagy az eredeti fogak apró csonkokká csiszolása és kiegészítése egy rozsdás lombfűrész lapjával. De nemcsak a fogakat csiszolom le, a szavakat is legyalulom, lereszelem őket a szótövekig, az eredeti magyarázkodás helyére ellenállóbb tagadás kerüljön.
*
Kilyukad a szájpadlásom az orrspraytől, a garatomra csorog a keserű lé, vér, takony és valami maró kemikália keveréke, pont belefér az ujjam a lukba, a mélyéről kásás hangok hallatszanak, elmosódott morajlás, mint egy megnyúlt magnószalagról, vagy a tenger mélyéről, anyám beszél rajta, és mintha egy gyereknek mondana valamit a gesztenyékről, kipp-kopp, kipp-kopp, valamit az őszről, mert ősz van, ez biztos, a gyerek válaszol, a szájpadlásomon a luk régi lakásunkba nyílik, negyven évvel ezelőttre, kipp-kopp, kipp-kopp, ki az, szabad, bedugom az ujjam, a másik oldalon egy gyerekkéz megragadja.
*
Ha a levegő egyszer körülölelte a testet, az a hely attól fogva már mindig ott lesz, a légáramlat láthatatlan ívet húz köré, csak bele kell állni az egykor kitöltött térfogatba, és bár a holttest hanyatt feküdt, én pedig fölegyenesedve állok, így nem foglalom el a légellenállás korábbi helyét, egy szemvillanásnyira mégis meglátom a halálom, előre rohanok egy már megtörtént jövőbe, miközben vissza is nyúlok egy számomra fölidézhetetlen múltba, és annak a másiknak a halálát is látom, akiében állok, múlt és jövő vitája ekkor nem más, mint egy felszaporodott redő a jelen pillanatban, ahol a halálom másokéval összeér, mikor egy halott helyére állok az időben, érzem a hidegét.
*
Soha nem emlékszem rá, mi volt előbb, hogy megcsapott egy közeli halál szele, vállmagasságban fölzúgott, mikor túl közel mentem el egy kézszárító mellett, vagy az edzés előtti öltöző csendje, a tornaterem linóleumszaga, ahogy hirtelen megmarkolták a gallérom, levittek a földre, és én tompítottam, és kopogtam, hogy most már elég, de rögtön világos volt, hogy az erősebb az, aki hagyja, az erősebb mindig az, aki veszít. Aztán sorban, egymás után a nehéz és lassú évek hangos puffanással eldőltek, mint a matracok, és én többé nem tettem a kezem az arcom elé, mert tudtam, bármi történjen is, most már puhára érkezem.
*
Elképzelésem sincs, hogy mi a szeretet, talán az, ahogy az afrikai vadkutyák felöklendezik a gyomruk tartalmát, hogy megosszák azzal, aki éhesebb náluk. Vagy múltkor, mikor a kezed a forró sparhelthez ragadt, a leváló bőr, a vér, ahogy próbálod elengedni. Csak egyszer lehetnék olyan önfeledt, mint a görények abban a videóban, ahol egy áttetsző, szürke, bordázott műanyagcsőben fogócskáznak, a cső elhajlik, ahogy ficánkolnak, föltolulnak benne, mint bélben a vidám sár. A bél ilyen szürke, mikor a kiskonyhában az asszonyok disznóvágás után a belet mossák, azt a szürkét nem kevered össze semmivel.
*
Akkor szeretem magamat, magam, ha úgy gondolok magamra, mint egy tárgyra. Nedves fűzfavessző vagyok a kosárfonók langyos tenyerében, elhajlok kényük-kedvük szerint. Ha szólok is magamról, csak harmadik személyben, az egyes szám elsőtől öklendeznem kell, az egyes szám első drapp okádék a fantáziátlanok szája szélén, a valóság nyirkos kenyérgalacsin a tudatlan kezeknek. Ilyenformán miért ne mondhatnánk, hogy a szem a lélek nyílt törése, még szerencse, hogy nekem nincsen szemem. Csak nyelvem van, ami mindig előttem jár. Aminek az esete fennáll, az a táj.
*
Mintha valaha folyamatosnak éreztem volna az idő múlását, vagy bármi megnyugtatóan hidat vert volna a jelen pillanat és az azt megelőző közé, még mindig nem áll ott minden észleletem előtt, akár egy nyájas közlekedési rendőr, hogy ezt én gondolom, ezt én gondolom, még mindig nem világít a tudatom mélyén bájos örökmécses. Csak én állok megint az ajtó előtt, és nem tudom, kimenni készültem, vagy épp bejöttem rajta, állok, és nem tudom, mire való egy kilincs. Beszélek, szerintem, és néha megszakad, de amit mondtam, legalább le van írva, ezen kívül, amit gondolok, tudom, másképp válik majd az emlékeddé.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások