Az olvasó meghal, a költők kirepülnek
Senki sem készíthetett fel rá,
hogy ebben a csillogó szemű, szabad rendszerben
egyedül kell szembenéznünk a kérdéssel:
ki vagyok én?
Nem maradt miben magunkra találni.
Épp csak nem figyeltünk oda,
és hirtelen megszűnt a sors.
Levették rólunk kezüket a fák,
nem figyelik tovább hisztérikus toporgásunk,
amivel tagadjuk a felnövést.
Pedig eljön majd a pillanat,
mint a menetrend szerint érkező őszeleji szél,
amikor bűntudat nélkül teregetjük ki a családi szennyest,
és senki sem kérhet minket számon.
Mint riadt tekintetű haszonállatok,
szögbelövő felé fordulva zsíros arccal,
nézzük a Holdat a körúton.
Ruháinkat Perwollal mossuk, Les Fleurs du Mal,
illatosan idézzük a klasszikusokat.
És hazudunk, hazudunk megállíthatatlanul.
Legfőkképp a jövőről, hogy még van idő bejárni Európát,
felfedezni generációnk mediterránjait,
akik vakmerőbben írnak nálunk, és végezetül
vöröses narancssárgán világítva rohanni az Égei-tengerbe.
De hazudunk a felelősségről is, hogy megtanultuk, mit jelent
esküvőt, családot tervezni ebben az országban,
elkerülni a hitelkényszer csapdáit,
karriernek nevezni a tanársegédi állást.
Illúzióink törékenyek.
Költözéskor a járdán keresztben átcipelt ablaküveg,
amin néha, különösen boldog óráinkban
áttörünk, mint a napfény.
Mit álmodhatnak a körút vasportekintetű munkásai?
El mernek-e jutni így a tengerig,
vagy biztosra mennek elalváskor is,
villogó szemhéjaik alatt egy balatoni úticéllal?
Beosztják a képzeletet, mint a minimálbért.
Rántotthúsos szendvicseket, Rákóczi sört csomagolnak,
árnyékos helyek hiányában a napra terítve a törölközőt,
ránehezednek a nemzetiség minden súlyával.
Egy lángost kikérnek mégis, sajtos-tejfölösen, megadva a módját.
Olajos, csillogó szájjal a feleségek irányába csókolnak,
aztán – felfeküdve rá – munkát adnak a víznek.
Szabaddá áznak néhány rövid óra alatt.
Egyáltalán, a munkásoknak lehetnek álmaik?
(Megjelent az Alföld 2025/5-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Krizbai Gergely Krizbo grafikája.)
Hozzászólások