Ópapa meséje Szibériáról
Fúrtunk egy lyukat a vagonba’,
azon keresztül végeztük a dolgunkat,
a fejünket letakartuk pokróccal, hogy ne lássanak.
Aki meghalt, elégették. A mozdonyt halottakkal fűtötték.
Az erőseket kiválogatták, a gyengéket elégették.
Akit elvittek elégetni, azt elégették, és otthagyták elégetve.
Nem volt kegyelem.
Rohadt élet ez, elégetik az embert, aztán fizetnek érte.
Az ördögöknek megbocsátunk, de a szárnyasokat levágjuk?
Ha meg nem tetszik valami, megcsókolhatom a fenekem!
Kerékcsattogás ’47-ből
A három mozdony tolatni készült:
végeláthatatlan hosszan marhavagonok mögötte,
akkora lendületet kapott a szerelvény a lejtőn,
csak a szomszéd falu előtti domb állíthatta meg.
Újra bepöfögtek a vagonok az állomásra,
a vasutasok szalutáltak, ahogy kell,
pedig az előbb is szalutáltunk, ahogy kell,
aztán még egyszer szalutáltak, ahogy kell.
A kéményekből szikrák repkedtek az ég felé,
elhagyta a völgyet, a falut a kocsisor,
benn letérdepeltek a szűkös marhavagonokban,
vagy kuporogtak a zsákok között.
Már meghályogosodtak a szemek a sírástól,
egy hete állt a szerelvény a véméndi állomáson,
ki a himnuszt énekelte, ki sírós hangon zsoltárokat,
kihallatszott a kerékcsattogás gyorsuló ütemén át.
Az ómamák és ópapák egyirányú jeggyel szálltak vonatra,
a marhavagonok eldöcögtek, elkattogtak a Duna mellett,
Szlovákián, Csehországon, Szászországon át Schwarzwaldig,
Sztálin bajszán és a hegyeken át az óhazába vissza.
A félig üres faluban sírt az éhes jószág, vonítottak a kutyák,
az üres telepesházakba máshonnan elűzöttek költöztek…
Kit érdekelt, ki tömte azt a párnacihát vagy a dunyhát?!
Közben ezüst felhők között tétován bolyongott a telihold.
(Megjelent az Alföld 2025/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Székelyhidi Zsolt fotográfiája.)
Hozzászólások