Bódi Katalin, Mécs Anna és Patat Bence
Mitől működik egy irodalmi műhely? Hogyan lehet egy fiatal szerzőt úgy segíteni, hogy közben megtalálja a saját hangját? Milyen szerepe van ma a tehetséggondozásnak, és mit tanulhatnak egymástól a pályakezdők és a már elismert alkotók? A Fiatal Írók Szövetségének idei táborában líra-, próza-, kritika- és műfordító műhelyekben dolgoztak együtt a résztvevők és műhelyvezetőik. Körkérdéssorozatunkban a tábor tapasztalatairól, az alkotói közösségekről és az irodalmi mentorálás kihívásairól kérdezzük a műhelyvezetőket.
Ha meg kellene fogalmazni a FISZ-tábor esszenciáját, mit mondanál el? Miben más ez a közeg, ez a munkafolyamat, mint egy egyszeri irodalmi esemény vagy workshop?
Mécs Anna: Itt a teljes figyelmünket egymásnak adjuk. Ez alatt a négy nap alatt máshogy nyílik meg az idő, van valamiféle végtelenségérzés. Sokféle tér nyílik meg a táborban: a műhelyek mellett ebédnél, a medencében, a pódiumbeszélgetéseket hallgatva, a buli alatt – így sokféle arcát ismerjük meg egymásnak. Valamiféle meztelenség ez, de a jó értelemben. Nehezebb maszkolni vagy elbújni, jobban adjuk és vállaljuk magunkat.
Bódi Katalin: Én idén voltam először FISZ-táborban, ráadásul műhelyvezetőként, amely feladaton Balajthy Ágnes kollégámmal osztoztam. Műhelyvezetésben neki is ez volt az első alkalom, így nagy izgalommal készültünk a táborra. Én életkorban már nem vagyok annyira közel a táborozókhoz, de úgy éreztem, ennek a ténynek túl nagy jelentősége nem volt, illetve nagyon sok olyan kollégával és hallgatóval üdvözölhettük egymást örömmel, akiket vagy Debrecenből vagy más egyetemekről köt össze erősebb vagy vékonyabb szállal kollegiális, illetve baráti kapcsolat, közös barát, illetve ismerős. Különleges tér- és időesemény volt a FISZ-tábor, nagyon intenzív öt nap, amikor alig figyeltem a külvilág eseményeire, ki sem tettem a lábam a tábor területéről, zárt térben csak étkezések és az alvás idején tartózkodtam, fűben, fák árnyékában, tóparton ültem, sétáltam. Figyeltem, olvastam, hallgattam, kérdeztem, válaszoltam. A baráti közeg és a szellemi intenzitás mellett pedig a nyitottság és a figyelem volt a meghatározó, az, hogy a műhelyezők többsége valóban azért jött, hogy csiszoljon az írásgyakorlatán, tanuljon a kritikaműfajokról, az írástechnikáról, a kortárs irodalmi közegről, illetve a szépirodalmi és tudományos folyóiratokról. Fontos volt ezzel együtt a szakmai kapcsolatok kialakítása, megerősítése, más gyakorlatok és más szellemi műhelyek megismerése.
Patat Bence: Egy szokványos irodalmi rendezvény vagy workshop jellemzően legfeljebb néhány órán át tart. Az érdeklődők odamennek, aktívan vagy passzívan részt vesznek valamiben, aztán mennek tovább a dolgukra. A táborformátum éppen a jó értelemben vett összezártság okán izgalmas: intenzívebb és kötetlenebb együttlétet tesz lehetővé, a szakmai és az emberi oldala is jobban ki tud bontakozni. Minden résztvevőre és mindenféle beszélgetésre jut idő, akár a műhelyeken belül, akár egy reggelinél.
Milyen szempontok alapján dolgoztál a műhelyedben? Mit szerettél volna, hogy a résztvevők mindenképpen hazavigyenek magukkal?
Mécs Anna: Fontos volt számomra, hogy minden szöveghez ugyanolyan komoly figyelemmel nyúljunk, és a koncepciótól a nüanszokig sokszintű visszajelzés rajzolódjon ki a beszélgetés során. Szerettem volna, ha a megmutatkozás jó érzését és konkrét tanácsokat, használható megközelítésmódokat is elvihetnének a műhelyezők.
Bódi Katalin: Nem tudtuk pontosan felmérni előzetesen, hogyan is lehet az összesen hét műhelyalkalmat tartalommal feltölteni, így az első alkalomra, szerda délutánra egy ismerkedős beszélgetést terveztünk, amikor mindenki elmondta, milyen gyakorlattal, tapasztalattal, nehézséggel érkezett a táborba. Beszélgettünk a folyóiratokról, a print és az online lapok helyzetéről, a kritikusi tevékenység megítéléséről és fontosságáról. Azt ezt követő három naphoz egy-egy fontos, releváns témát kapcsoltunk, amelyekhez előzetesen kértünk néhány kritikát elolvasni: egy-egy alkalommal tehát rövid műhelyvezetői bevezető után beszélgettünk elsőként a populáris kultúra műfajairól és a róluk írható kritika lehetőségeiről (erre a napra meghívtuk L. Varga Pétert, a Prae folyóirat főszerkesztőjét), majd irodalom és közéletiség (politika, társadalmi érzékenység) kérdéseiről, végül pedig a kortárs világirodalom magyarországi helyzetéről. Mindegyik nap jutott egy-egy műhelyalkalom a tábor kezdetét megelőzően beküldött kritikák, illetve tanulmányok megbeszélésére, elemzésére. Mind a tematikus beszélgetések, mind pedig a szövegelemző alkalmak esetében fontos volt az egymásra való odafigyelés, a méltányos bírálat megfogalmazása, az eltérő szemléletek felismerése, elfogadása, közelítése. Nehéz röviden megfogalmazni, de talán letisztult az utolsó műhelyalkalom végére a képlet: fontos a nyitottság a másikra, a saját vélemény határozottsága, a nyelvi igényesség, s mindez átlendíthet azokon a félelmeken, hogy sokan úgy érzik, nem ismertek fel minden kontextust, vagy nem tartják elég érdekeseknek saját meglátásaikat, elég eredetinek saját stílusukat. Legyünk türelmesek önmagunkkal is.
Patat Bence: Eddig Nádasdy Ádám vezette a műfordító műhelyt, de mivel belőle csak egy volt, akkor sem tudtam volna az övéhez hasonló programot összeállítani, ha akartam volna. Az életkor, forrásnyelvek, műfajok és tapasztalat tekintetében is heterogén csapatnak igyekeztem minél többféle szöveget mutatni, a líra mellett nagy hangsúlyt fektetve a prózára is. A résztvevők által választott szövegek közös élveboncolása és tipikus fordítási problémák megvitatása mellett különösen fontosnak tartottam, hogy a pályakezdők vagy pályájuk elején járók gyakorlati tanácsokat, tippeket, ötleteket is kapjanak a kiadókkal vagy szerkesztőkkel való kommunikációt és együttműködést, a karrierépítés első és további lépéseit illetően is.
Mitől válik szerinted valóban jó irodalmi műhellyé egy közösség? Mit tud ez hozzáadni az alkotói fejlődéshez, amit az egyéni munka nem?
Mécs Anna: Ha sikerül megteremteni egy olyan hangulatot, ahol el lehet mondani a benyomásainkat a másik szövegéről anélkül, hogy az sértő lenne, akkor jó úton járunk. És ha azt érezzük, hogy mindannyian azért agyalunk, ötletelünk, mozgósítjuk tapasztalatainkat, hogy a másiknak segítsünk a szövegét fejleszteni, az csodálatos – és úgy érzem, ez maximálisan megvalósult a műhelyben. Együtt dolgozunk egymásért. Amit hozzátesz az egyéni munkához képest, az a sokféle szempont és a párbeszéd komplexitása, ami csupán ott élőben, a csoportos beszélgetés közben tud kibontakozni. Ahogy egymásba fonjuk benyomásainkat, reagálunk, eszünkbe jut valami, nem értünk egyet – abból bomlik ki spirálisan az, hogy mi is van a szövegben. Egyedül sokszor nehéz ennyire a mélyére ásni, és pár lépés távolságból, kívülről, sok szemmel ránézni a szövegünkre.
Bódi Katalin: Nehéz kiszámítani, hogy adott létszámú csoport tagjai hogyan tudnak együttműködni, illetve meghatározó tud lenni a különbség a képességekben, a tanulmányokban és a végzettségben, sőt, a célokban is. Az adott műhely vezetőjének, koordinálójának nincs könnyű feladata, hiszen figyelemmel kell lennie ezekre az eltérésekre, folyamatosan ügyelnie kell arra, hogy mindenki szóhoz juthasson, a határozottabb, bátrabb hangok mellett megszólaljanak a visszahúzódóbb műhelytagok is, kifelé is látszódjanak a műhely értékei. Egymás erősségeiből és hibáiból jól lehet építkezni, ahogyan meg lehet tanulni a megszólalást, a vitát és önmagunk színrevitelét is. Ugyanakkor nem veszélytelen az állandó versengés sem, valahogyan tudatosítani kell mindenkiben saját képességeit és határait, a fejlődés lehetőségeit és korlátait. Én egyébként magányban és csendben tudok a legjobban gondolkodni és írni, órára készülni, de többek között az (irodalmi) társas események és beszélgetések töltenek fel igazán élménnyel, lelkesedéssel, kíváncsisággal.
Patat Bence: Egy műnek annyi olvasata létezik, ahány olvasója, és ekképpen a lehetséges műfordítások száma is szinte végtelen. A közös munka során a résztvevők benyomásai és meglátásai, illetve egy-egy szöveg párhuzamos fordításai mind érdekesek és értékesek, mivel segítenek a művet egy kicsit más megvilágításba helyezni és összetettebb módon szemlélni.
Mit jelent ma számodra a tehetséggondozás? Hol húzódik a határ a tehetség felismerése, a mentorálás és a szakmai kritika között?
Bódi Katalin: Az alkotó emberek, legyen szó szépírásról, szakszövegek írásáról vagy órán zajló szövegelemzésről, nagyon igénylik a visszajelzést, a figyelmet, adott esetben a vitát, a meggyőzés lehetőségét. Nem szoktam direkt módon „válogatni” hallgatók, illetve műhelytagok között, mindenkire igyekszem odafigyelni, és szemináriumokon, beszélgetős alkalmakon nem leuralni a csoportot, vagy visszaélni a pozíciómmal. Általában gyorsan letisztul, hogy egy csoportban milyen erőviszonyok vannak, ki szeret minden egyes alkalommal megszólalni, ki szorong a szerepléstől, kinek vannak meglepően eredeti meglátásai, ki szereti rendkívüli módon a vitát, illetve ki hallgat végig, majd nyűgöz le esetleg a félév végén egy eredeti látásmódú dolgozattal, esszével vagy kritikával. Mindig, minden kérdésre próbálok válaszolni, mindig, minden megkeresésre igyekszem odafigyelni, ha például valaki egy megírt szöveget küld el véleményezésre, esetleg publikálási szándékkal. Ezekben az esetekben első a támogatás és a biztatás, ugyanakkor a szakmai szempontokat sem szabad elengedni. Tudományos diákköri eseményeken, hivatalos bírálatok készítésekor, szakmai szerkesztések folyamatában ugyanakkor már sokkal erősebb tudományos szempontokat kell érvényesíteni, adott esetben szigorúbb, kritikusabb megjegyzésekkel. Sokakat ez bizonyosan elkedvetlenít, számos olyan hallgató van azonban a látóteremben, akik így tudnak szárnyra kapni, szakmailag látványosan fejlődni, írástechnikájukban finomodni.
Patat Bence: Ugyanabból a szövegből lehet tíz vagy akár száz különböző érvényes fordítást készíteni, ezért úgy érzem, hogy ezek a területek – főleg a tábori műhelyen belül – nem választhatók szét élesen. Elsősorban azt tartom feladatomnak, hogy nyelvi, stílus- és megközelítésbeli fogódzókat próbáljak adni az általános érvényű szabályokkal kevéssé szegélyezett műfordítói tevékenységhez, illetve minél több alternatív megoldást villantsak fel vagy segítsek felvillantani, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiatalabb műfordítók egyre inkább rátaláljanak a maguk útjára.
Mi lepett meg leginkább az idei műhelymunkában? Volt olyan szöveg, pillanat vagy beszélgetés, amely különösen emlékezetes maradt?
Bódi Katalin: Mind a hét műhelyalkalom kivételes időtapasztalat volt, az egyenként kétórányi egységek nagyon gyorsan elteltek, amelyek végén még folytattuk kisebb körökben vagy négyszemközt a beszélgetést. A műhelytagok meghatározó többsége minden alkalommal hozzászólt a kijelölt témához, illetve a megbeszélésre kiválasztott szöveghez, volt persze olyan résztvevő is, aki talán túlzottan csendes megfigyelő volt. (Ez mindig zavarba ejtő, hiszen nem tudni pontosan, hogy a beszélgetés érdektelen számára, vagy a személyisége ilyen.) Jobbnál jobb kritikákat és kritikavázlatokat, tanulmányokat és tanulmányvázlatokat hoztak a műhelyezőink, a kevésbé erős szövegek is intenzív beszélgetéseket indítottak el. Ez a nyitottság és érzékeny figyelem minden alkalommal örömmel és megnyugvással töltött el. Nagyon sok emlékezetes eszmecsere volt, amelyek közül nehéz egyet kiválasztani. A némacsend című színházi előadásról (Katona József Színház, r. ifj. Vidnyánszky Attila) készített tanulmány elemzése során például beszéltünk az előadás-elemzés problémájáról, a klasszikus színházi-irodalmi hagyományok aktuális értelmezési lehetőségeiről, Hamlet figurájáról mint archetípusról, egy értekező szöveg felépítésének buktatóiról és elegáns megoldásairól. A Nelio Biedermann Lázár című családregényéről írt kritika elemzése során a kortárs világirodalmi jelenségekről, a siker okairól, a negatív kritika elegáns megoldásairól és a gonzó írástechnika jellegzetességeiről vitatkoztunk. Izgalmas volt a Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című kötetéről írt rövidkritika megbeszélése is, annak megmutatása, hogyan lehet korlátozott terjedelemben a legfontosabb értelmezői kontextusokat felvillantani, transzkulturális nézőpontból magyar irodalmat olvasni, az emlékezetgyakorlatról gondolkodni. Öröm volt az is, hogy voltak „vendégműhelyezőink” is, aki egy-egy alkalomra ültek be hozzánk kíváncsiságból, például egy tudósító a közéleti költészetről szóló beszélgetésre, egy prózaműhelyes a kortárs világirodalmas eszmecserére. És máris nagyon igazságtalan vagyok, hiszen mindegyik beszélgetésre jól emlékszem, és mindegyikből hozok magammal tovább valamit, a fenti példák a sokszínűséget és a gazdagságot hívattak felidézni.
Mécs Anna: Az nagyon tetszett, amikor az egyik műhelyező fogalmazta meg találóan, hogy mindannyian hasonlóval küzdenek: kinek-kinek megvan a maga jellegzetessége, „ismertetőjegye”, ami rendre kissé soknak bizonyul a hozott szövegben. Ez lehet a kissé modorosba hajló stílus, a szimbólumhalmozás vagy a túlzott töredékesség. És a fő kérdés, cél az, hogy miként lehet az adott szövegeket úgy kicsit tehermentesíteni ezektől a jellemzőktől, hogy ne veszítsék el azért egyediségüket, ami miatt meg emlékezetesek.
Patat Bence: Korábban csak laikusoknak tartottam workshopokat, üdítő volt (több vagy kevesebb tapasztalattal rendelkező, de mégiscsak) kollégákkal együtt dolgozni. Mindenkinek voltak izgalmas felvetései, kérdései, és nagyszerű volt látni, hogy a résztvevők a többiek hozzászólásait mindig pozitív, támogató észrevételként fogták fel.
Szerinted milyen kihívásokkal találkozik ma egy pályakezdő szerző? Miben más most elindulni, mint amikor te kezdted?
Patat Bence: Ha a műfordítókról beszélünk, azt hiszem, ugyanannyira nehéz ma elindulni, mint harminc évvel ezelőtt. Olyan értelemben talán még nehezebb is, hogy sok digitális tartalommal kell versenyezni, és nemcsak az átlagolvasókban, hanem sajnos még a könyvszakma egyes szereplőiben is tudatosítani kell, hogy mire képes és mire nem képes a mesterséges intelligencia.
Bódi Katalin: Úgy tűnik, hogy az utóbbi években, évtizedekben mintha sokkal könnyebb lenne szakmai ismeretségeket építeni, illetve publikálni, mert nagyon sok fórum van, elsősorban az internetnek köszönhetően. Mindezzel együtt persze nem jó az, hogy a nyomtatott folyóiratok száma csökken, és a túlélők megjelenése, beszerezhetősége kiszámíthatatlan. Szinte mindegyik egyetemi városban működnek a bölcsészkarokhoz kötődő vagy azokon túli szellemi műhelyek, egészen frissek és nagy hagyományokkal bírók egyaránt, jó esetben egy-egy irodalmi folyóirathoz, múzeumhoz, színházhoz is kötődően. Rengeteg kötetbemutató esemény, fórum, fesztivál, konferencia, kerekasztal zajlik az irodalom és a művészetek körül, talán időnként túlságosan is nagy a zaj, hogy egyikre vagy másikra felfigyeljünk, jól válasszunk, felismerjük az értéket. Biztos vagyok benne, hogy az én egyetemista és pályakezdő időszakomhoz képest sokkal több lehetőség van, de ezzel együtt sem egyszerű előbújni, csatlakozni, szövegeinkkel ezekbe a terekbe belépni. Engem lenyűgöz, hogy a kortárs magyar irodalom meghatározó fórumává, és sokszor a debütálás platformjává vált a Kulter.hu, amely ráadásul nagyon igényes a kritikák szempontjából is – a portált debreceni, részben magyar szakos egyetemistáink alapították. A fiatal irodalom és a szakírás szempontjából szintén nagyszerű a Nincs online folyóirat, amely „fiatalok összművészeti portáljaként” határozza meg önmagát. A Szkholiont amiatt emelem ki, mert a debreceni alapítású és mindig fiatalok által szerkesztett print folyóirat minden egyetemista, doktorandusz és fiatal kutató számára nyitott, kifejezetten támogatva a debütálás lehetőségét.
Mécs Anna: A gazdasági, kulturális környezet éppen 2026-ra ért el egy olyan mélypontra, ahol minden szerző – így egy pályakezdő hatványozottan – megérzi azt, hogy nincs pénze az embereknek kultúrára, és hogy nem feltétlenül hívogató az írói életpálya. De ugyanakkor éppen most jutottunk el arra a fordulópontra, ahol ez elindul felfelé, és számos kezdeményezés, változás adhat reményt a pályakezdőknek is.
Emellett talán töredezettebb, egyúttal sokfélébb a kiadói körkép, mint mondjuk 15 éve, ami előny és hátrány is lehet pályakezdőként. Nehezebb benne navigálni, vagy eldönteni, hogy mi számít nagy dobásnak, szakmailag nívósnak, viszont nem egy-két bevehetetlen bástyán múlik, hogy az ember el tud-e indulni.
Emellett régebben talán nem volt ekkora nyomás a szerzőkön, hogy „folyamatos önmarketinget nyomjanak”, most mintha anélkül végképp láthatatlan maradna egy pályakezdő szerző és a könyve, holott nem ennek kellene döntőnek lennie.
Mit tanultál idén a résztvevőktől? Volt olyan kérdés vagy nézőpont, amely téged is tovább gondolkodtatott?
Patat Bence: Különösen érdekesnek és tanulságosnak tartottam az ugyanazon szövegből készült párhuzamos fordításokat, és jó néhányszor rácsodálkoztam egy-egy kreatív megoldásra. Mivel viszonylag kevés verset fordítottam, izgalmas volt belepillantani a lírafordítás időnként feneketlen mélységeibe.
Bódi Katalin: Felszabadító ereje volt annak, hogy a műhelyezőket mennyire foglalkoztatja a közélet, a társadalmi felelősségvállalás, a fiatalok aktív szerepének lehetősége az egyetemi, a kulturális és a szociális ügyekben. Ez az előzetesen beküldött kritikák és tanulmányok (-vázlatok) témaválasztásában is megmutatkozott, sokan írtak olyan könyvről, amelynek a témái érintkeztek a közösségi emlékezet, a történelmi traumák, a kiszolgáltatottság, a biopolitika stb. kérdéseivel. Mindez engem arra is figyelmeztetett, mennyire lényeges akár az alkotásban, akár a befogadásban a generációs váltásokra való odafigyelés és a generációk közötti párbeszéd figyelmes ápolása.
Mécs Anna: Két kérdés jut eszembe: egyrészt a személyesség kérdése. Mit oszthatok meg magamról? Mit oszthatok meg másokról? Hol húzódik ebben a jóízlés, és hol az esztétikai határ? Ezzel kapcsolatban felszabadító volt Szajbély Mihály és Terék Anna első délutáni beszélgetése, ahol tulajdonképpen arra jutottak, hogy – kissé túlozva – de hagyni kellene a lírai ént a fenébe, és felvállalni, hogy minden, amit a szerző ír, az belőle táplálkozik.
A másik kérdés, hogy hol van a homályosság és a túlmagyarázás között az arany középút? Igaz, hogy ha már azt érzi a szerző, hogy mindent túlmagyarázott, akkor is még az olvasók nagy része számára nehezen érthető? Erről is sokat beszélgettünk a műhelyen.
Mit keresel egy fiatal szerző szövegében? Mi az, ami felkelti az érdeklődésedet akkor is, ha a szöveg még nem kiforrott?
Mécs Anna: Szeretem, ha van a szövegnek egy olyan ritmusa, felépítése, ami izgalmas formát ad az adott témának. Szeretem az apró, pontos, meglepő megfigyeléseket. Szeretem, ha tud és mer humoros (is) lenni egy szöveg. Szeretem, ha úgy érzem olvasás közben, hogy van tétje a szövegnek a szerző számára.
Bódi Katalin: A legtöbb esetben nem tudható, hogy adott szerző felkérésre írt-e egy bizonyos kötetről, vagy ő választotta, miről írjon – mindenesetre a témaválasztás már eleve izgalmas lehet egy új hang megismerésében. Engem elsősorban a jó íráskészség, a kíváncsiság és a figyelmes olvasás ragad meg, ha túl tud lépni az ismertetés – egyébként egyáltalán nem egyszerű – feladatán, ha meg tud győzni arról, hogy elolvassam-e az adott kötetet.
Patat Bence: Néha felkapom a fejem egy-egy jól eltalált jelzőre vagy kifejezésre, és a nem szokványos, igazán kreatív megoldásoknak is örülni szoktam. Ez az eredeti szövegekre és a fordításokra is érvényes.
Szerinted milyen szerepe van ma egy olyan alkotóközösségnek, mint a FISZ, a kortárs magyar irodalomban?
Mécs Anna: Én közösség nélkül nehezen írok. Az indulásomban is fontos szerepe volt, hogy FISZ-táborban, majd FISZ-műhelyekben találtam közösségre, és mostani alkotói helyzetemben is a pályatársaim, kortársaim azok, akik segítenek a pályán maradni, visszajelzést kapni, reflektálni a helyzetekre, szövegekre, lehetőségekre. Ilyen alkotóközösségek nélkül könnyen motivációját vesztheti az ember, az odatartozás, a rendszeres találkozások, a szövegelemzés szerintem sokat segít abban, hogy fejlődjünk és a pályán maradjunk.
Bódi Katalin: A fiatalok irodalmi szocializációjában, kapcsolatépítésében, mentorálásában, pályakezdésének segítésében kifejezetten fontos.
Patat Bence: Mivel nem vagyok szerző, csak feltételezni tudom, hogy az efféle szakmai műhelyek – amelyekből nem sok van – nagyon fontosak a pályakezdők számára a szakmai fejlődés és a bemutatkozási lehetőségek terén, a későbbiekben pedig egy „kályhaközösséget” jelenthetnek, ahová mindig vissza lehet térni megmelegedni.
Ha egyetlen tanácsot adhatnál annak, aki most kezdi komolyabban venni az írást, mi lenne az?
Mécs Anna: Kis formával induljon. Sokan rögtön nekiugranak egy regénynek, miközben úgy gondolom, hogy mondatot írni, felépíteni egy szöveget, kigyomlálni a gyerekbetegségeket rövidprózán lehet a legjobban.
Bódi Katalin: Olvasson sok kortárs és klasszikus szépirodalmat, illetve próbáljon meg irodalmi rendezvényekre járni, „irodalmi ismeretségeket” kötni.
Patat Bence: A kérdést a műfordításra vonatkoztatva azt mondanám, olvasson minél többet magyarul, és böngésszen párhuzamos fordításokat, mert nagyon sokat lehet tanulni belőlük.
Mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat a FISZ-táborban: akár a műhelyedben, akár azon kívül?
Mécs Anna: Amikor találkoztam az egyik táborozóval, akit még 2014-ben ismertem meg egy tehetséggondozó táborban, ahol ő tizenpáréves lehetett. Fehér Renátó tartott ott is líraműhelyt az iskolásoknak, én pedig neki segítettem – nem mint író, hanem mint táboroztató, mert akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd én is műhelyt tartok. Megható volt most felnőttként találkozni vele, úgy, hogy a táborban Renátó, én és ő is itt vagyunk.
Egy másik szép pillanat volt, amikor a Szövegpokolban felolvasott az egyik műhelyezőm, akinek már a műhely során a többiek is visszajelezték, hogy az elmúlt 1-2 évben milyen sokat fejlődtek a szövegei. A Szövegpokol alatt pedig mellettem állt az egykori műhelyvezetője, és ő ugyanezt súgta a fülembe. Megható ez a figyelem, ahogy „észre van véve” a változás.
Bódi Katalin: Sok ilyen volt, de ha egyet kell kiemelni, akkor az első este zajlott beszélgetés Terék Anna költővel, az egyik líraműhely vezetőjével, akit Szajbély Mihály kérdezett. Izgalommal, aggodalommal telve érkeztem meg Királyrétre, és estére, túl az első műhelyen, megnyugodtam, átlelkesültem, lenyűgöző volt a hatalmas fenyőkkel körbeölelt udvar. Tulajdonképpen egy tankönyvi portrébeszélgetés zajlott le, amelyből kirajzolódott Terék Anna pályakezdése, költészetének alakulástörténete, nyelvi-kulturális-társadalmi környezete, a délszláv háború kollektív és individuális traumája, legfrisseb kötetének megírási folyamata, kompozíciója, pszichológusi hivatásának kihívásai, látásmódja és sajátos humora. Mindeközben pedig érzékelhettük a kérdések megfogalmazásában, a beszélgetés finom és diszkrét irányításában Szajbély tanár úr költészeti, irodalmi közéleti, társadalomtörténeti stb. tudását, a világra való nyitottságát, ami magasba emelte Terék Anna verseit, és átlelkesítette a hallgatóságot.
Patat Bence: A tábor negyedik napján egy kisebb csoport invitált a medencébe, hogy csatlakozzak a röplabdázásnak álcázott labdaütögetéshez. Időnként ki-, be- vagy visszaszállt valaki. A rekkenő nyári melegben hirtelen megcsapott egy szinte valószínűtlen észak-európai hangulat: fiúk, lányok, kamaszok, húszasok, harmincasok és magamfajta vénebbek, ügyesebbek és ügyetlenebbek, műhelyezők és műhelyvezetők játszottak önfeledten, mindenféle hierarchiától mentesen. És valójában a műhelyen is ugyanez történt.
Fotók: Oláh Gergely Máté / FISZ-tábor 2026
Hozzászólások