Szita Szilvia: A tenger felszámolása
Szita Szilvia A tenger felszámolása című verseskötete 2025-ben jelent meg a Parnasszus Könyvek kiadásában. A kötet meghatározó tematikai csomópontjai a kirándulás, a természetjárás, az elindulás motívuma. Szita költői repertoárját ezek a témakörök mindig is meghatározták. Az első, 2016-os Térkép nélkül kötete kifejezetten az utazásokra, az ember és természet viszonyára fókuszál. Az egy évvel későbbi megjelenésű Gézlapok pedig a betegség, a halállal való szembenézés kérdésköreit járja körül.
A Tenger felszámolása ragaszkodik a Szitát eddig foglalkoztató témákhoz, a kötet olyan helyszíneket vonultat fel, mint a tó, a tisztás, az erdő. A természeti képződmények mellett megjelennek a lírai én számára fontos, identitásképző terek is, melyek jelentése és jelentősége folyamatosan átalakul az emlékezés és a fizikai eltávolodás következtében. Megváltozik például a szülői ház szerepe, egyszerre lesz ismerős és idegen, felértékelődik a falu, értéket képviselve a várossal szemben. Ahogy azt a cím is jelzi, alapvető kötetrendező motívum a víz és a tenger, melyeknek jelentőségét hangsúlyozzák a cikluscímek is. Ezek egytől egyig a tengerhez és a hozzá kapcsolódó képzettársításokhoz kötődnek.
Az első ciklus az Apály, amely egyfajta várakozó állapotot idéz meg. Ebbe a megkonstruált befogadói pozícióba lép be a lírai én a Nyílt vereség című kötetindító versben. A szöveg felvonultat számos olyan elemet, amely felidézi a falusi sörözőkre jellemző hangulatot: „Kupakok a falon, egy barna / keretes óra, mellette tévé, / az alkohol és a dohány / bútorokba ivódott, kihűlt szaga.” (7.) Nemcsak a kistelepülések atmoszféráját és jellemző pillanatait örökíti meg, de az ismerős helyszínektől való eltávolodást is láthatóvá teszi. A helyszín idegenné válik a versbeszélő számára, és ő is idegenként tűnik fel az egykor megszokott környezetben. A lírai én idegenségtapasztalatát a fia jelenléte oldja, aki soha nem tartozott ehhez a közösséghez, éppen ezért elvárások nélkül, kötetlenül feloldódik az élethelyzetben. A beszélő identitáskeresése rétegzetten történik: múlt és jelen, vidéki és városi életmód, női és férfi lét kérdései feszülnek egymásnak. Ettől nem válik túlterheltté a szöveg, hanem érzékletesen feltárja, hogy a személyiség sok szempont szerint el tud bizonytalanodni. A vershelyzet hétköznapisága ellenére meglehetősen izgalmas kérdéseket feszeget, utal az egyén és terek különös kapcsolatára, valamint a nyelvi elidegenedés kérdésére is: „Szavaik gyerekkoromból ismerősek, / de jelentés már nem tartozik / hozzájuk.”; „Neki ez a nyelv / nem az otthon szétszórt hamuja.” (8.) A kívülállóság tapasztalata mellett megképződik a melankólia hangulata is, a lírai én plasztikusan reflektál erre: „De visszafelé nem vezet út, / soha nem vezetett.” (8.) Ezzel a sorral rögzíti a múlt elérhetetlenségét, egyértelművé teszi, hogy bizonyos helyzetek, pillanatok nem megismételhetők. A Nyílt vereség hangsúlyos narrativitása révén novellaként is jól működne. A lírai én megérkezése után belép a számára már ismeretlen térbe, ahol szembesül az idegenséggel, és végül fiával elindulnak, folytatják utazásukat a vidéken. A kívülállóság élményét a zárlatban egy meghitt pillanat oldja: „felém fordul, és váratlanul / kezébe fogja kezem” (9.). A fiú nemcsak az idegen világ embereit érti, hanem anyja megélését is mélyen átérzi, ezzel enyhítve a veszteségtudatot. Ugyanakkor kissé zavaró, hogy bizonyos szöveghelyeken egy-egy sor didaktikussá válik. Ez az érzékenyen megkomponált versnyelvben feltűnővé válik: „Bár ne lógnék ki közülük / a kosztümömmel, az ékszereimmel, / a festett szememmel!” (7.) Számomra ez a sor nagyon direkt, de lehetséges, hogy én már-már túlzottan kedvelem a ki nem mondás köré szervezett retorikát. Az ennyire konkrét mondatok visszatérően jelennek meg a kötetben, s ezek némileg kizökkentettek az olvasás folyamatából.
A nosztalgia, a múltba révedés a könyv meghatározó hangulati elemei. Ezeket az érzéseket mutatja fel a Kísérlet és a Nagyszülők, melyek egymás mellé kerültek a kötetben. A Kísérletben a már tapasztalt, felnőtt nő szemszögéből értelmez a lírai én. A faluból elkerült szüleinek életéről ad látleletet, akik az újonnan épült városi lakótelepen próbálnak boldogulni a gyermekneveléssel és az élettel. Az új közeg bár kényelmet nyújt, mégis idegenként hat a fiatal szülők számára, akik még keresik a helyüket ebben a szerepkörben. A szöveg nemcsak a szülővé válás nehézségeire mutat rá, hanem a városiasodás kritikája is megfogalmazódik benne. Minden új, de jellegtelen, történetük nincs sem a tárgyaknak, sem az épületeknek, és a mesterségesen kialakított természet is még formálódóban van: „árnyékot adni a sok frissen ültetett fa / nem tudott” (10.). Az urbanizáció kérdéseire tulajdonképpen válaszként érkezik a Nagyszülők. A rövid, tizenhatsoros vers erénye, hogy a falu teljes eszköztárát kiteríti, az elemek pedig nem felsorolásszerűen, hanem történetbe ágyazva jelennek meg. Az emberek csak utalás szintjén szerepelnek, a címben jelzett nagyszülők sem jelennek meg a szövegben. Így erős hiánytapasztalat keletkezik, ezt az érzetet a rendezetlen, elhagyatott udvar is erősíti: „Fehérre meszelt disznóól, / mellette düledező tyúkól, elhajtott, levágott / állatok megürült helye.” (11.) A zárlatban megidézi az elmúlást, amely ugyan fájdalmas, de mégis esztétikai értékkel bír: „A rozoga lécekre / a festéken átütő foltok rajzolnak mintát.” (11.) A melankolikus kép a vigasztalódás lehetőségére mutat rá: felmenőink, régi tereink nem szűnnek meg létezni, emlékként tovább élnek, az életünkre tett hatásaikat tovább hordozzuk.
A ciklus utolsó versében egy szerepcserés helyzet képződik meg: míg a Nyílt vereségben a lírai én lép be saját múltjának terébe, addig a Fénykép helyettben a beszélő édesanyját kíséri el múltjának helyszínére, ahol a vidék pusztuló világa jelenik meg. A gyermekkor helyszíne nemcsak hanyatlik, de jelentősen át is alakult, a megváltozott környezet látványa letaglózza az édesanyát. Érzelmeikre a lírai én nyíltan reflektál: „Gyerekkora tereinek alig felismerhető, / rossz másolatát nekem könnyebb nézni.” (16.) Végül a helyszíntől való teljes elidegenedés történik meg, ahogy az új tulajdonos feltűnik: „Az udvaron megjelenik / egy férfi, keresünk-e valakit, kérdezi, / felmegy a lépcsőn, keze a kilincsen.” (16.) A kilincsre tett kéz látványával lesz végleges az elszakadás a régi környezettől.
A Dagály előtt ciklus a betegség témakörét járja körül. A ciklus verseiben a beszédmód némileg megváltozik, a versek a megszólítás alakzata köré szerveződnek. A megszólított a betegséggel küzdő személy. Az egészségi probléma megrengeti a világba vetett bizalmat, felülírja az addig jól működő kapcsolati dinamikákat, elbizonytalanítja a létezést. A ciklus első szövege, a Szívoltár az interperszonális viszonyok kibillenését mutatja fel, ahol a lírai én bizonytalansága fogalmazódik meg: „bár néha azt álmodom: elhagysz, / másnak állítasz ilyen szívoltárt” (21.). A kétségek kiindulópontja az élet kiszámíthatatlansága, ahogy erre a vers is reflektál: „pedig a műtéted körüli / napok tanúsítják: nem ígérhetsz / úgy, mintha mindig te döntenél” (21.). A betegség a testre is kihat, átírva a párkapcsolati dinamikát. Ennek a fájdalmasságát érzékletesen mutatja meg az Átmeneti állapotok, ahol egy pár elhidegülésének kezdeti állapota rajzolódik ki: „Aztán azt kérdezted, aludj-e / a másik szobában.” (23.) Végül a lírai én egyedül marad, és egy erős, plasztikus képpel érzékelteti a kapcsolatában létrejött hangulatot: „A mosogatóba tett / kés a szikét idézte, amellyel a testedbe / metszettek, pedig a test a legszentebb / magánügy.” (23.) A kór teljesen átírja a hétköznapokat, mintha a betegség után semmi ne lehetne a régi. Erre utal a szöveg egy teljesen hétköznapi tárgy, egy konyhai kés szimbólummá válásával: „Súrolhattam bárhogy, nem / tudta visszakapni a mindennapi tárgyak / banális jeltelenségét.” (23.) A mindennapok átírtságával szembesít a Most minden kiderül, amelyben a lírai én rendkívül zaklatott napokat él át. Jóllehet, nem őt műtötték, de a másik fél érzéseivel, fájdalmával azonosul: „Én vagyok a nyílt seb, a megrongált bőr, / a vérző anyag, pedig te feküdtél / kés alá.” (25.) Valamint a jövő bizonytalanságát is felmutatja: „Eddig egyszerű volt élni, de / látod, most minden kiderül.” (25.) Kifejezetten izgalmas a betegségtematikát feldolgozó versek között a rövid, mindössze ötsoros Mire fölkelek. A vershelyzet alapja a másik fél átmeneti hiánya, csak apró nyomok jelzik jelenlétét: „Kávézacc, morzsák, átizzadt póló, hajszálak / – egy puzzle szerteszét szóródott darabjai.” (24.) A melankolikus érzést erősíti az „Ennyiből kell, hogy összerakjalak.” (24.) sor, amelynek tragikumán és az egész vers komolyságán enyhít a zárás játékossága: „Szerencsére szeretek játszani.” (24.)
A betegséggel terhelt párkapcsolati dinamikák után a partneri viszonyok alapvető nehézségeire mutat rá Szita a Napozókosár ciklusban. A Játék kávézói életképében bontakozik ki a kulcsjelent, mely érzékenyen reflektál a kötetben megképződő férfi-női dinamikákra: „A jobb vagy a bal kezemet kéred? / A lány választ, a fiú szétnyitja üres markát.” (29.) A várakozás, a reménykedés helyébe az üresség lép. A kötetben bár vannak idilli pillanatok, mégis alapvetően inkább a kapcsolatok végére, két ember eltávolodására koncentrálnak a szövegek. A Letakart fény egy fiatalkori szerelem végébe enged bepillantást, kiüresedett pillanatokat, nyomasztó tereket sorakoztatva fel: „A fodrászüzlet hátuljából nyílt az ablaktalan / szoba, amit egy hosszú hétvégére megkaptunk.” (30.) A szoba metaforája a múló érzéseknek, a kapcsolat beszűkölésének. A vers olyan tipikus élethelyzetekkel dolgozik, amelyek alapvetően jellemzik a fiatalkori párkapcsolatokat. A lírai én titkolózik szülei előtt, a másik fél nem tud leválni édesanyjáról, közben a hétvégét az apró szobában vészelik át egymás mellett.
Az Espresso című versben egy reggeli életképnek lehetünk tanúi. A költemény erőteljes vizualitással bír, az eső áztatta kert képei megelevenednek a befogadó előtt. Ezt a képi tapasztalatot erősítik a melléknevek használata és a képzőművészet szókészletét idéző szavak, mint az élek, árnyék és a foltokban. Az Espresso vizuális világa akvarellszerű hatást idéz, párbeszédbe lépve a kötet címével is, amelynek központi eleme a víz. A vers erőssége az intenzív hangulatteremtés. Ez alapvetően meghatározza Szita költői repertoárját, és kiválóan alkalmas a nosztalgikus érzések – jó értelemben vett – felnagyítására. Legyen szó falusi életképekről, a gyermekkor pillanatairól vagy egy elmúlt szerelem felidézéséről.
A Szakácskönyv helyett központi témája az a fájdalmas tapasztalat, amikor egy kapcsolat lassan kihűl, és két ember csak létezik egymás mellett. A mű retorikája a folyamatosan ismétlődő cselekvések problematikáját emeli ki: „Történetünk visszatérő részleteit / kívülről tudjuk, de azért meghallgatjuk / őket.” (44.) A felszínen úgy tűnik, hogy minden rendben van, de a hétköznapi események mögött rejlő monotónia láthatatlanul kikezdi a kapcsolatot. A mindennapi, átlagos tevékenységek rögzítése mellett a szöveg hangja plasztikusan reflektál a dinamika átalakulására: „Csak már / nem fogjuk olyan szorosan / egymás kezét, és nem hisszük, / hogy megszépít a szerelem.” (44.) Végül feloldást nem kapunk, csak lamentálást a főzésről, mint ami esetleges kapcsolódási lehetőséget nyújthatna a felek számára. De a gasztronómia és a hozzá kötődő családi hagyományok egyáltalán nem foglalkoztatják a beszélőt, így megoldást ez sem jelenthet.
Az apahiány kap hangsúlyos szerepet a Szárazhomok ciklusban. Nemcsak azokat az élethelyzeteket veszi számba, amikor az apa fizikailag nincs jelen, hanem azokat a fájdalmas tapasztalatokat is, amikor a szülő mint tekintélyszemély elérhetetlenségével, igazságtalan kritikájával okoz életre szóló sérüléseket.
A Vasárnap egy hiánnyal átitatott életképet visz színre. Egy anya két gyermekével egy parkba indul piknikezni. A vers erénye, hogy gépies, apró mozdulatokon keresztül érzékelteti a másik fél jelen nem léte miatti fájdalmat, amelynek talán a gyerekek még nincsenek is tudatában: „Az anya szorítja a gyerekek kezét.” (49.), „Az anya szó nélkül csomagol.” (49.) Végül egy érzékletes képpel zár: „ünnepről visszamaradt / színes konfetti: elszórt / tojáshéj-darabkák a sárban” (50.). Ünnepinek egyáltalán nem nevezhető a vasárnapi piknik, a szétszórt és a földön hátrahagyott tojáshéjdarabok az elhagyatott vagy szétszéledt fiókák sorsát idézik, párhuzamot állítva az apa nélkül maradt gyermekek életével. A metaforikus versnyelv megjeleníti a hiány okozta fájdalmat, éppen ezért érzem túl direktnek az alábbi szöveghelyet: „Hárman vannak: / az elhagyatott anya és a két kisgyerek.” (49.) Az „elhagyatott” melléknév használata pont attól a sejtelmességtől fosztja meg a verset, amely egy újabb érzéktapasztalatot adhatna a szövegnek.
A gyerek, aki sokba került és a Tiszta apja egymás párjaiként is olvashatóak, családi mintázatok, hagyományok átörökítéséről olvashatunk a versekben. A gyerek, aki sokba került két versszakból áll. Az első strófa a traumát kiváltó helyzetet vázolja fel, amelyben az apa financiális szempontból értékeli a gyermeknevelést: „A kocsmában egy haverjának meséli, / milyen sokba kerülsz.” (52.) A szavak nemcsak bántják a gyermeki lelket, de egészen pusztító hatással bírnak, a szülői kinyilatkoztatás fia tudattalanjába süllyed: „A szavak megkövülnek, elsüllyednek benned, / évekig a mélyben fekszenek háborítatlanul.” (52.) A trauma súlyosságát mutatja, hogy a fiú sokáig nem emlékszik apja szavaira. A második versszak a felidézés tere. Az emlékezés aktusán keresztül nyerhet feloldozást a sérült gyermeki én: „Alámerülsz, / és felhozod a köveket.” (52.) A felelevenítés tragikuma egy játékos helyzetben oldódik fel, amely szimbólumként is értelmezhető, hiszen a gyermeklétet idézi fel: „Kacsáztatod őket, egy / ideig a stégről figyeled a koncentrikus köröket, / majd amikor elfogytak, vállat rándítasz, / rájössz, hogy már nem érdekel az egész.” (52.) A vershelyzet implikálja a feloldozhatóság lehetőségét, a kövek elfogyásával az apai szavak hatása is csökken: „Lassan elsimul a víz.” (52.) Teljes feloldozás azonban nem, vagy csak nagyon nehezen érhető el, ahogy ez a Tiszta apja című költeményben megmutatkozik. A gyermek felnő, ő is apai szerepbe lép, és minden igyekezete ellenére bizonyos örökölt mintákat ismétel: „Viszed később edzésre, / zongorára, külön angolra. Olykor / sóhajtozol, hogy a véredet szívja.” (53.) A Tiszta apja rámutat, hogy a tudatalatti minták meghaladása hatalmas feladat, és gyakran nem lehet teljesen felülírni a kialakult sémákat. A vers címe a generációkon átívelő körkörösségre utal, a „tiszta apja” megjegyzés mögött meghúzódó egyéni tapasztalatokra, amelyekben sokféle érzés meghúzódik. A versben szereplő apa mindent megtesz, hogy jobb szülő legyen, a verszárlatban mégis érezzük a feladat teljesíthetetlenségét: „Bármibe kezd, neki sikerülni fog, / rá nem mondja majd senki, / hogy tiszta apja.” (53.) Ez a zárlat nem más, mint egy szülői kívánság, jövőbe vetett vágy, amely túl illuzórikus ahhoz, hogy megvalósulhasson.
Bár a ciklusban az apatematika hangsúlyos, a lírai én egyéb családi dinamikákat is szemrevételez. Például az Orgona ágában megjelenő gyermek békítő szándékkal lép fel, hogy elsimítsa az anya és nagymama problematikus viszonyát. Azonban gyermekként nem láthatja át a felnőtt kapcsolatok dinamikáit, próbálkozása eleve kudarcra ítélt. De a beszélő figyelme a házi kedvencek családban betöltött szerepére is kiterjed. A Csíkok és foltok egy kisállat elmúlásáról szól, a gyermeki érzékelés egyediségén keresztül. A gyerekek a macska halálát nem értik, de érzik, hogy valamilyen visszafordíthatatlan esemény áll az állat eltűnése mögött. A lírai én az apa szájába adja a kötet egyik alapvető tapasztalatát. A mondatban egyszerre összpontosul a melankólia és az elmúlás kettőssége: „Úgy gondoljatok rá, mint / egy vízfoltra, ami felszáradt a napon,” (57.) A megjegyzés a vigasztalás szándékával hangzik el, ennek ellenére fájdalom és gyász összpontosul benne.
A Hullámverés ciklusban a betegség tematikája ismét hangsúlyos, de nem partnerkapcsolati szempontból, hanem az idősebb hozzátartozók egészségének romlása kerül középpontba. A kötet egyik csomópontját jelentik a folyamatosan átalakuló családi viszonyok. Az utolsó ciklusban, a Labdajátékban már a genealógiai emlékezet, az elutazás, búcsúzás kerül hangsúlyba. A víz motívuma sem csak a hangulatiság fokozására szolgál, hanem a lírai én és a versben szereplők identitásához szorosan kapcsolódó elemként. „Egyenletes / morajlásuk a tengert idézi (persze az / másképp morajlik, tudom, éltem / mellette).” (76.) – olvashatjuk a Szombat estében, melyben a külvilág zajai a tenger hangjává változnak. A Költözésben a lírai én már egyes szám harmadik személyben beszél egy éppen költöző nőről, aki számára a tenger nagyon fontos, most mégis eltávolodik tőle: „Távolodnak a tengertől, pedig / a nőt mindig a nagy vizek éltették.” (79.) A lakhelyváltás mindig felveti az identitás átalakulásának kérdését. Jelen esetben a víztől való elszakadás fontos változás az egyén életében, ezzel együtt a szöveg rámutat arra is, hogy a költözés nem jár együtt a személyiség teljes megváltozásával: „bár a kocsi hátulját lehúzzák / az ismerős tárgyak, és a kamion / is elindul holnap a bútorokkal” (79.).
A tenger valódi jelentése és egyúttal a kötet címe a záróversben kerül feloldásra. A Glaz egy lokál felszámolásáról tudósít. A lírai én leltárszerűen sorolja fel a tengerhez kötődő jellegzetes tárgyakat, amelyek a költözés során eltűnnek: „A kék polcoknak, a hínárköteget / idéző égőfüzéreknek is távozniuk kell.” (89.) A hely átmeneti állapotában idegenné válik, eladásával egykori jelentősége megszűnik létezni. A záróvers szintén erős vizualitással rendelkezik, a megüresedő tér ábrázolásában a színek, a látás tapasztalata hangsúlyos szerepet kap: „Csak amikor minden nyom eltűnt, és a / festékesvödrök elnyelték az egykorvolt / színeket.” (89.) A lokál bezárása elkerülhetetlen, ezt a zárósor nyomatékosítja: „a tenger felszámolásának terve végbemegy.” (89.) A kötetnek ezen a pontján bizonyossá válik, hogy a víz motívuma szorosan a lírai én személyiségéhez köthető. Így ez a zárlat nemcsak egy hely bezárására reflektál, hanem tágabb jelentésréteget nyit meg, az állandó külső és belső változás tapasztalatára utal. A sorsfordulatokkal az egyén identitása is alakul.
Elemzésem során többször említettem a melankólia, a búcsúzás és a visszaemlékezés szerepét a költeményekben. Felmerül a kérdés, hogy ezek mennyire képesek túlmutatni önmagukon, mennyiben tudnak lezárást adni akár a beszélőnek, akár a befogadónak. Nem biztos, hogy a versek vállalkoznak ezekre a feladatokra, és nem vagyok abban bizonyos, hogy erre feltétlenül szükség van. Az életképek hangulatisága az elmélyedést, lelassulást, az olvasó önreflexivitását szorgalmazza. Az expresszív képek gyakran a rövidebb versekben működnek intenzíven. A tájleírások mélyebb jelentésrétegeket nyitnak meg, a belső érzések tükreként működnek, a pillanat, a természethez közel kerülés fontosságát hangsúlyozzák. A tenger felszámolása olvasása során a befogadó közelebb kerülhet saját tereihez, és átértékelheti azok fontosságát, felmenőinek sorsát és jelenlegi kapcsolatait.
Szita Szilvia: A tenger felszámolása, Parnasszus Könyvek, P’Art sorozat, 2025.
Hozzászólások