Moskát Anita, Fehér Renátó, Szőllőssy Balázs
Mitől működik egy irodalmi műhely? Hogyan lehet egy fiatal szerzőt úgy segíteni, hogy közben megtalálja a saját hangját? Milyen szerepe van ma a tehetséggondozásnak, és mit tanulhatnak egymástól a pályakezdők és a már elismert alkotók? A Fiatal Írók Szövetségének idei táborában líra-, próza-, kritika- és műfordító műhelyekben dolgoztak együtt a résztvevők és műhelyvezetőik. Körkérdéssorozatunkban a tábor tapasztalatairól, az alkotói közösségekről és az irodalmi mentorálás kihívásairól kérdezzük a műhelyvezetőket.
Ha meg kellene fogalmazni a FISZ-tábor esszenciáját, mit mondanál el? Miben más ez a közeg, ez a munkafolyamat, mint egy egyszeri irodalmi esemény vagy workshop?
Moskát Anita: Nagyon erős közösségépítő szerepe van. Ezt annyira fontosnak gondolom, hogy nem is szoktam házi feladatot adni a műhelyezőknek, épp elég, ha abban a napi kétszer két órában szövegekkel foglalkoznak. A maradék időben menjenek előadásokra, beszélgessenek, kiránduljanak, bulizzanak, mert ezek az informális kapcsolódások legalább annyit érnek, mint a szövegekre kapott visszajelzések. A tábor végére szoros, támogató kapcsolatok alakulnak ki a résztvevők között, amelyek akár életre szóló alkotói barátságokká is válhatnak.
Szőllőssy Balázs: Az én életemben, irodalmi közeghez való viszonyulásomban eleve különleges pozíciót foglal el a FISZ-tábor, hiszen ott lehettem az elejétől kezdve hosszú évekig szervezőként, így biztosan nem tudok teljesen objektívan véleményt mondani róla. Ismerem azt az oldalt is, ahol azon dilemmáznak, hogy kik legyenek az előadók, a műhelyvezetők, a „sztársáv” résztvevői, azon kínlódnak, hogy ki maradjon le a túljelentkezések miatt, megoldják, hogy mégis legyen ilyen-olyan kábel az elszakadt helyett, és így tovább. Másfelől most hosszú évek után először voltam újra ott végig egy új szerepben, és öröm volt látni, hogy az a különleges atmoszféra, ami korosztálytól függetlenül minden jelenlevőt magával ragad, továbbra is él és virul: itt a világtól elvonulva tényleg a lényegi dologra tudunk koncentrálni, mindezt semmiképpen sem karót nyelten és kioktató módon, hanem inkluzívan, lazán, a megosztás örömével. Azt hiszem, ez az az esszencia, ami miatt sokan beszélnek poszttábori depresszióról, ami miatt sokan évek óta visszajárnak, úgyhogy köszönet illeti a szervezőket, akiknek az elképesztő háttérmunkája meg se látszik menetközben, olyan flottul megy minden.
Fehér Renátó: Egy ilyen táborhelyzetben hatványozottan látszik, hogy mennyivel több is a szakmánk születő szövegeknél, intellektuális fáradozásnál. Vajon tételesen hány darab e-mail, hány darab telefonhívás, hány megemelt kiló, hány megtett kilométer volt szükséges ahhoz a társelnököktől, elnökségi tagoktól és önkéntesektől, hogy ez a tábor: legyen? (Utalt erre Korsós Gergő is a tábor könyvbemutatós kerekasztalán, pedig beszélhetett volna csupán a kötetéről is.) Reggeli, ebéd, vacsora, elegendő kávékapszula a büfében, papírmunka, végtelen hosszabbító a következő konnektorig, táncos-tracklist. Észben tartani a teljes to-do listet, átlátni a folyamatokat. És akkor mindemellé még horgolt kapibarát (aka: vízidisznó, az idei tábor címerállata) is kaptak a műhelyvezetők.
Milyen szempontok alapján dolgoztál a műhelyedben? Mit szerettél volna, hogy a résztvevők mindenképpen hazavigyenek magukkal?
Moskát Anita: Hogy nincs egyetlen jó módszer. Kezeljenek gyanakvással minden olyan kijelentést, amikor valaki elmondja, hogyan „kell” írni. Arra biztatom a műhelyezőket, hogy minél több módszert kipróbáljanak, és ebből a változatosságból találják meg majd azokat a részmódszereket, amelyek nekik működnek. Sokan úgy jönnek a műhelybe, hogy azt érzik, hogy az ő módszerükkel van valami gond, mert nem ez a legelterjedtebb, másként kellene írni. Nincs egyetlen helyes út.
Fehér Renátó: Bátorítani és szembesíteni igyekeztem, fegyelmezettséget mutatni, aztán hosszú karú taglejtések közepette lelkesen elkalandozni, tehát koncentráltnak és átéltnek lenni egyszerre. Egy műhelyhelyzetben – noha zsákbamacskát nem nagyon árulok – próbálom úgy kísérni a résztvevőket, hogy mindenki nagyon is lehessen és maradhasson önmaga. Előzetesen olyasmit ígértem, hogy ránézünk majd a versekre nagytotálból és irtó közelről. Hogy beszélünk majd eszményről, tétről, programról, korszakos kontextusról, kulturális hozzáférésről, konceptről és kompozícióról, hibapoétikáról és aprómunkáról. Pátoszról és iróniáról – előbbiről mintha ritkán, utóbbiról talán túl gyakran szoktunk. Hogy azonosítunk majd tendenciákat, leleplezünk trendeket, megőröljük az irodalmi közbeszéd közhelyeit. Többé-kevésbé talán ilyenre sikerült.
Szőllőssy Balázs: Nehéz erre nem túl hangzatos választ adni, de tényleg a szöveg örömét, a szöveggel való foglalkozás és a közös, konstruktív szövegelemzés értékét. A műhely során igyekeztünk közelről végigolvasni, a lehető legközelebb jutni a szövegekhez, ami persze immanensen magában hordozta a tágabb kontextusról való beszélgetést is. Talán a beszélgetés, az egymáshoz fordulás igényét tudta erősíteni ez a néhány nap, bár tény, hogy eleve kiváló társaságot fogtam ki ehhez.
Mitől válik szerinted valóban jó irodalmi műhellyé egy közösség? Mit tud ez hozzáadni az alkotói fejlődéshez, amit az egyéni munka nem?
Fehér Renátó: A közös olvasásnak, a közös értelmezésnek, tehát a beszélgetésnek vannak olyan erőforrásai, amelyek a műhely résztvevőit képesek egyre közelebb vinni az adott szöveg dilemmáihoz, melyekre az olvasataink megosztásával mutatunk rá. Közös szövegöröm: annak az evidens felismerése, hogy az olvasataink során új írás születik meg ahhoz képest, ahol a szerző abbahagyta/befejezte az íróasztalmunkát. A műhelybeli visszajelzések ezért nemcsak akkor segítenek, amikor bírálnak, hanem akkor is, amikor dicsérnek vagy egyszerűen elbeszélnek, mert olyan összefüggéseket tudatosíthatnak, amelyek kívül estek a szerzői fennhatóságon. Új horizont nyílik, amely a szerzőre vár majd egy következő változatban vagy egy következő szövegben.
„…nézd, jaj kész ez a vers is!” – bármelyik vers lehet utolsó, mindig a következő vers van legmesszebb. Bennem gyakran megvan ez az állapot: egyszerre óceáni érzés és rémület. De egy műhelyen érhet olyan inspiráció, amelyik útba igazít: a távol közelébe.
Ezért nincs is értelme azzal az elvárással menni el bármilyen műhelybe (hozzánk a Nincs-műhelybe, vagy hozzánk a Joyce Clubba biztosan nincs), hogy ott a műhelyvezető majd lediktálja a mindenkori jó szöveg kritériumait garanciálisan, és utána biztosan közöl majd az Alföld, az Életünk, a Nincs online vagy a Jelenkor. Mert egy műhely nem szerkesztési folyamat, nem szóbeli recenzió, nem laudáció és nem íróiskola. Mások a vállalásai és a kapacitásai. Ugyanakkor nincs demokratikus közbeszéd a tapasztalat figyelmes határozottsága nélkül, amely nemcsak állít, hanem kérdezni is tud, de amely nemcsak kérdez, hanem állítani is mer.
Szőllőssy Balázs: Ismét csak a párbeszédet tudnám hangsúlyozni: ha a szerző a műhelyen résztvevő különböző személyiségek, karakterek fénytörésében, más szemszögből tudja látni a saját szövegében azt, hogy mi működik és mi nem, és ha a társaság tagjai egymást segítik ebben, akkor olyan javaslatokat, gondolatokat tud hazavinni, amelyekkel a saját munkáit tudja egzaktabbá, kompaktabbá, ha tetszik, „ütősebbé” tenni. Természetesen ez a néhány nap, akármilyen intenzív is, csupán az attitűdöt tudja megmutatni, amolyan rapid randi ez a műhelyezéssel, annak minden előnyével és hátrányával együtt, de lehet, hogy épp ezért jó, hiszen a különböző leosztások miatt a visszajáró táborozók is újabb szempontokkal gyarapodhatnak az újabb és újabb műhelytagokkal és műhelyvezetőkkel való találkozás révén. Emellett a más és más irodalmi háttérből érkező résztvevők olvasmányaikat és más művészeti élményeiket is meg tudják osztani egymással. A mi műhelyünk végére is egészen komoly olvasmánylista gyűlt össze, amiből biztosan nem ismert senki sem mindent – talán még egy zine-t is csinálunk valamikor.
Moskát Anita: Empátia, kíváncsiság, odafordulás. Egyenlőség. A műhelyben mindenkinek a véleménye egyformán fontos. És műhelyvezetőként az elejétől kezdve arra figyelek, hogy ne alakuljon ki valamiféle hierarchia, hanem mindenki szava ugyanannyit érjen, és mindenki ugyanolyan bátran elmondhassa a véleményét. Szövegekkel dolgozunk, de emberek vannak mögötte, és ezt egy pillanatra sem szabad elfelejteni.
Mit jelent ma számodra a tehetséggondozás? Hol húzódik a határ a tehetség felismerése, a mentorálás és a szakmai kritika között?
Moskát Anita: Nem az a nehéz legtöbbször, hogy felismerjem a tehetségüket, mert általában az felragyog, és a műhelyezők is érzik, amikor egy nagyon jó szöveg kerül eléjük. Sokkal nehezebb feladat az, hogy a szerző érezze a saját tehetségét. Gyakran a legjobbakat fogja vissza az önbizalomhiány, nem érzik még magukat késznek, hogy folyóiratokhoz küldjenek szövegeket, vagy elbátortalanodnak egy-egy elutasítástól. Folyamatosan kételkednek magukban. És egyébként ez jó is. A kétségek visznek előre, és sarkallnak arra, hogy jobbá váljunk. De a kétségeikkel együtt vannak az év 360 napján. Ezért ebben az 5 napban én szeretném az önbizalmukat is erősíteni, vagyis hát reálisan visszatükrözni azt, ahol tartanak.
Szőllőssy Balázs: Lehet, hogy ez teljesen szubjektív nyelvi élmény, de a tehetséggondozás szó nekem kicsit olyan, mint a pedagógia meg a melegétkeztetés – teljesen érvényes, már-már patinás, és nem is vagyunk képesek lecserélni valamire, ami mégis kortársabban hangzana és igazabb volna arra, amire vonatkozik (a FISZ-táborban zajló melegétkeztetést leszámítva, az teljes mértékben melegétkeztetés). Mintha a jelentéstartalom valahogy elkülönböződött volna már az eredetitől, de mégis, valahogy tologatva, le lehetne még fedni a szóval. Nem biztos, hogy baj, ha nincsenek intézményi keretei a tehetség felismerésének, pláne azt tekintve, hogy milyen, finoman szólva sem sikeres kísérletek zajlottak erre az utóbbi időben. Talán jobb is, ha a szerzőnek magának kell megméretnie magát olyan független szerveződések által működtetett fórumokon, mint amilyen a FISZ-tábor vagy a FISZ-műhelyei is, itt – vagy máshol – találva rá arra a közegre, azokra a „mesterekre” és pályatársakra, akiktől a támogatást és a jó értelemben vett kritikát megkapja. Azt gondolom, hogy egy műhelyvezető szerepe leginkább az, hogy facilitáljon – bár lehet, hogy csak ebben érzem magam a legkényelmesebben, így számomra ez az evidens pozíció –, a beérkező „inputokat”, szerzőket és szövegeiket kell a lehető legjobban elhelyeznie a létrejövő beszélgetés terében. A táborban szerencsém volt, mert legfeljebb olykor lassítanom kellett a szárnyalni vágyó gondolatok röptét, hogy mindegyiknek teret tudjak adni, a csoport egyik tagjának sem volt szüksége különösebb ösztökélésre.
Fehér Renátó: „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.” Ezt olvasom nap mint nap a falon az egyik munkahelyemen, a Gát utcai József Attila Emlékhelyen, idézet a Curriculum vitae-ből. Szerintem úgy érti, hogy köszöni szépen, nagyon sajnálja (lásd még: Nádas Péter, Világló részletek), de nem kell a felhajtás. Nem a felhajtás kell, nem az alélt sznobéria, nem a zsenikultusz, nem a felsőbbrendűség iránti f mint fenyegető áhítat, hanem a tisztánlátás. Ugyanezzel az erővel a Ferenc téri pajtások bármelyikéből, a Vokurka (Visnyai) Viliből, a Kulka Zoliból, a Kádinger Gabiból is lehetett volna nagy költő? Talán igen. Talán csak ők nem hallgatták olyan figyelmesen a Ferenc téri albérlő és színinövendék, Tittel Margit szavalatát, nem utánozták le, ahogy verset írt. Mert talán ők focizni még jobban szerettek, mert ügyesebben fociztak, mert erősebbek, jobban tápláltak voltak, mert nem voltak annyiszor éhesek. Talán ők nem lettek gyomorbajosak egy életre (ezt az életrajzi-egészségügyi részletet ma valamiért sokkal ritkábban emlegeti József Attilával kapcsolatban a pszichologizáló korszellem, mint a Rorschach-tesztet). Talán az ő apjuk nem lépett le. „Anyám világot hagyott rám, nem házat” – a Kész a leltárból kimaradt végül ez a sor, de azért szintén kint van nálunk a falon.
Én is számtalanszor mondtam már ki a tehetséggondozás szót, noha kicsit azért idegenkedem tőle. Lehet, hogy tényleg eleve azt gondolom, vagy mindig is azt gondoltam, hogy „egyszerűen” munka van. Hogy a tehetség nem a munka előzménye, hanem a munka következménye. A tehetség jegyében és reményében leélt életet úgy hívják, hogy munka.
Szóval inkább így fogalmazok: segíteni az irodalmi szocializációt. Makói és szombathelyi kamaszokét, ferencvárosi egyetemistákét, budapesti későbbindulókét, beszélgetéssel, műhelyezéssel, olvasókörrel, pályázattal, ösztöndíjjal, intézménnyel, szerveződéssel, mintaprogrammal, alternatívakereséssel és -építéssel. Avagy: ha a haza hív, én nem tudok nemet mondani. Ez is munka. Munkaórákat igényel. Ezért gondolom, hogy mindig is kevés volt csak petíciózással adni hangot a követeléseinknek és az esetleg jogos felháborodásunknak. És ezért éreztem úgy, hogy részemről (!) az egyéni áldozat, az egyéni bojkott sem volt elég, noha – sajnos talán nem mondtam egyenesen, kellő szolidaritással vagy elégszer – nagyrabecsülést váltott ki belőlem, amikor mások ezt választották az elmúlt másfél évtizedben.
Mi lepett meg leginkább az idei műhelymunkában? Volt olyan szöveg, pillanat vagy beszélgetés, amely különösen emlékezetes maradt?
Szőllőssy Balázs: Nem egy szöveg marad emlékezetes számomra, amit a műhelyezők hoztak, de talán az tetszett a legjobban, ahogy a résztvevők első körben nagyon sokszor egyöntetűen megállapították, hogy milyen jó ez a szöveg, így vagy úgy behúzza őket, volt, hogy a katartikus szó is elhangzott, majd fél-háromnegyed órával később alig maradt érintetlen sor a szövegből, mindegyikhez jött valamilyen jobbító vagy legalábbis értelmező hozzászólás. Ez az érettség, a felülnézeti értékelés képessége és az attól független érdemi szövegközi véleménynyilvánítás a műhelyezők részéről kifejezetten izgalmas volt, és egyre jobban ki is bontakozott az alkalmak során.
Moskát Anita: Minden évben úgy jövök, hogy azt akarom, hogy meglepjenek. Amikor először olvasol valakitől, akiről azonnal tudod, hogy mennyire szuper. Most is volt egy ilyen regényrészlet, és remélem, hogy könyv lesz belőle.
Fehér Renátó: Sok mindent felidézhetnék. Ahogy Herbert Fruzsina versének (így: Meseköny) volt mersze majdnem minden sorvégen, akár szó közben – reggeliztetéskor, pelenkázás alatt, játszótéren, estimesélve, pofon idején – félbeszakadni, mert a vershelyzet ezt a formát követelte ki magának. Ott voltak Maros Márk meleg matrózai, akik Bretagne-ban kötnek ki, Palm Beachen ölnek vagy ölelnek, Ithaka felé vágyakoznak, miközben a csempész Rimbaud Királyréten forgat. Sing another song, boys! (©Leonard Cohen) Ráday Zsófia éppen megújítja egyébként is kiapadhatatlan líranyelvét, avagy milyen monológot ír a plüss borítású, műanyaglakatos naplójába Fiona, ha a Shrek 2-t Michael Haneke és Harmony Korine rendezi. Vagy Szamosvári Bencénél a Gwen Stefani-alteregó, akit – nobody puts baby in a corner – senki nem ültethet a sarokba, még a Plútónak beöltöző nemecsekernő sem. Az iskolai ámokfutás elmarad. És folytathatnám.
Szerinted milyen kihívásokkal találkozik ma egy pályakezdő szerző? Miben más most elindulni, mint amikor te kezdted?
Szőllőssy Balázs: Lényegében minden generációnak azonosak a kihívásai: a cél az, hogy meg kell írni a szöveget, ez nem változik, és ez a legnehezebb része az egésznek. Bizonyos értelemben könnyebb az önszerveződés és a kapcsolatok megteremtése most, mint húsz éve, kitágultak a kapcsolódás és a kommunikáció lehetőségei, ezzel együtt a nyelv és a távolság korlátai is átértelmeződtek, és a digitális tér a szövegek szabad áramlását is elősegíti, elsősorban a versekét, azt egy telefonon is simán el lehet olvasni. Talán ez a legnagyobb különbség, mert ezzel együtt az információs zaj és a hozzáférhető szövegek mennyisége is rendkívüli módon megnőtt, ma már nem elég bemenni a könyvtárba és megnézni, hogy milyen irodalmi folyóiratok vannak (ez persze húsz éve önmagában is borzalmasan soknak tűnt, és nehéz volt mit kezdeni elsőre a bőség zavarával), így kevesebb a támpont is, de a tábor résztvevőivel beszélgetve azért az a tapasztalatom, hogy ha valaki igazán keresi a közegét, akkor ma is rátalál.
Fehér Renátó: Az én irodalmi szocializációm jelentős részben a szigligeti JAK-táborokban, a szigligeti teraszon történt. Rengeteg mélységes mély beszélgetésre emlékszem onnan, némelyik elbizonytalanított (vétlenül, vagy mert ez volt a célja), némelyik még elkötelezettebbé tett (vétlenül, vagy mert ez volt a célja). A pályakezdés idején a tábori sűrűsödés számomra sokszor az önvédelem és az önvizsgálat terepe is volt: ki vagyok, ki maradok, ki lehetek, és kivé leszek ebben az új, választott (osztály)közösségben. Kiktől jobb tartani, kikben bízhatunk meg, kik a bullyk, kikkel sodródunk egymás mellé, kikkel tartunk egy lépés távolságot a kölcsönös nagyrabecsülés ellenére, kikkel tartozunk össze. Kóstolódó ifjúság.
De lehet, hogy ez nem is csak az irodalomról szól, és nem is kellett, hogy csakis az irodalomról szóljon, csak én voltam szorongó, szűklátókörű és koravén, amikor kérlelhetetlenül életet is választottam a hivatással együtt. Pedig közben tényleg és igazán derűsödtem, lett belőlem közművelődési dolgozó is, szóval immár Karinthynak is igazat adok: „az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat”.
Ezért ma már érthetően más a perspektívám: vannak például könyveim, amelyeket olyanok is olvasnak, akár a FISZ-táborozók közül, akiket nem ismerek. Nem műhelyezni, hanem műhelyt vezetni, tehát műhelyezni jövök: mostanra talán többet tanulok a nálam fiatalabbaktól, mint a nálam idősebbektől. Közben pedig a saját helyemnél és helyi értékemnél már sokkal jobban foglalkoztat a madártávlat: hogy milyennek látszik a szakma (ezen szelete), melyek a dilemmái, milyen a közérzete.
A virtuális térben, ahol mára az ébrenlétünk egy jelentős részét töltjük, talán egysíkúbbnak, sematikusabbnak, egyúttal zaklatottabbnak, frusztráltabbnak mutatja magát a szakma, mint amilyen, nem függetlenül az elmúlt másfél évtized ember- és szolidaritáspróbáló normarendjétől. Ezért jó, ha ilyen (tábornyi) alkalmakon az „irodalmi élet” láthatóságversenyének görcse – amely immár generációfüggetlen, viszont ma talán virálisabb, tehát bénítóbb, mint tizenöt éve volt – fellazul. Amennyiben az irodalom tényleg csak alul-, pontosabban: brutálisan aránytalanul finanszírozott élményjószág, nem pedig munka, akkor valóban az algoritmus-láthatóság és a többiek figyelme lehet csupán a juss és a konc, és akkor valóban életre-halálra meg kell harcolniuk egymással a benne résztvevőknek. Már az is új sikerkritérium, ha több az irigyünk, mint az olvasónk. Miközben meg előtérbe kerülhetnének a közös ügyek, a közös tervek, a közös inspirációk. Éjszakába nyúlik egy véletlen small-talk, amelyből aztán már szakmai szövetség hajnalodik ki. Élet és irodalom. Ebből pedig akár ki is sarjadhat a felszabadító és életképes alternatívája a szektakényszernek és -arroganciának, a blikkfangos szerepjátéknak, vagy a mentalitásnak, amelyik nem tud megelégedni azzal, hogy jó verset ír, hanem győzni is akar: legyőzni, lepublikálni a kollégát.
Egy FISZ-tábornyi sűrű idő azzal a hosszabb távú tisztánlátással is járhat, hogy mennyi párhuzamos valóság, párhuzamos kánon, párhuzamos poétika létezik a közegben, annak egy szeletében. Én azt mondom, Arundhati Roy, te azt mondod, Moskát Anita, és szeptemberben majd könyveket cserélünk. Az irodalom nem zéróösszegű játszma. Mert esztétikai értelemben a közmegegyezések kellően tágasak lehetnek. És semmiről nem vagyunk elkésve. A figyelmes, tájékozott és elkötelezett munka mégiscsak örökös előfeltétel, még ha ilyen turbulens időkben úgy is tűnhet, hogy néha már az informalitás, az opportunizmus vagy a fölényeskedés is legitimál. Pedig csak a munka.
Negyvenhat éves szerző, hivatalosan talán már nem is jöhetne műhelybe, egy huszonnyolc négyzetméteres garzonban él, ahol tizenöt évet dolgozott a debütkönyvén, a kéziratot visszadobta nemrég a Magvető, de megjelent máshol, született róla néhány méltató hírlapi kritika. Ismerős? Szomorú? Pedig ez Kertész Imre pályakezdésének története. És nem tudom, hányadszor idézem a Kertészt búcsúztató Spiró-beszédet, de máig sem találtam vigasztalóbb mondatot szembenézni az alkotói munka sosem múló, olykor kilátástalan kihívásaival és dilemmáival: „Nem nyűgözte előítélet, hiúság, irányvonal, képzelgett önkép, honi és külföldi, hivatalos vagy ellenzéki irodalmi szempont.”
Moskát Anita: Több a lehetőség. Amikor én kezdtem, kevesebb fajta utat választhattunk. Nagyobb volt a kapuőrök szerepe, ha rajtuk nem jutsz át, az egy végleges elutasításnak tűnt. Most sokkal több helyről el lehet indulni, és sokkal több módon. Jobban meg is tudja találni a kezdő azt a közeget, ami passzol a személyiségéhez. Ugyanakkor sokkal nagyobb a zaj, az AI kattintásra generál annyi szöveget, amit ők évek alatt írnak meg, és ez el tudja venni a kedvet. Pedig most sokkal jobban szükség van autentikus emberi hangokra, mint valaha.
Mit tanultál idén a résztvevőktől? Volt olyan kérdés vagy nézőpont, amely téged is tovább gondolkodtatott?
Moskát Anita: Az egyik alkalmon sokat beszélgettünk arról, ami szorongást okozott néhány résztvevőnek, tényleg kell-e minden nap írni, vagy ez egy hiedelem. (Az. Nincs olyan, hogy „kell”, ugye.) Sokat gondolkodtam utána, vajon mik az én még mindig meglévő, téves „kelljeim”.
Szőllőssy Balázs: A már emlegetett olvasmánylistán számomra is voltak új szerzők és szövegek, de a különböző nézőpontok ütköztetése során is volt olyan meglepő szempont, ami eszembe se jutott volna – a legizgalmasabb élményem az volt, hogy az egyik szövegről, amit előzetesen olvasva nem találtam igazán erősnek, legnagyobb megdöbbenésemre egyöntetűen az a vélemény alakult ki, hogy nagyszerű vers, majd a műhelytagok hozzászólásai engem is egészen meggyőztek erről.
Mit keresel egy fiatal szerző szövegében? Mi az, ami felkelti az érdeklődésedet akkor is, ha a szöveg még nem kiforrott?
Szőllőssy Balázs: Szerencsére jelenleg nem vagyok olyan pozícióban, hogy nagyon keresgélnem kéne a fiatal szerzők szövegei közt, de a kiforrottság szintjétől és attól függetlenül, hogy az illető szerzőként fiatal vagy sem, mindig kitűnik, hogy valódi élmény és szándék van-e a szöveg megírása mögött, vagy csak alibi és erőlködés. Az utóbbiakkal teljesen felesleges foglalkozni, és nagyon udvariatlan dolognak tartom kierőszakolni azt, hogy más is elolvassa.
Fehér Renátó: Önazonosságot és megszállottságot. Nyelvet és kompozíciót. Közvetettséget és megrendítést. Az igyekvő imponálás helyett a kudarc megkísértését. Kockázatvállaló mértéktartást. Hagyománytudatot és transzgressziót. A megmunkálás monomán szigorát és a világállítás féktelen szabadságát. A szembesítés becsületes inzultusát (©Mészöly Miklós). Vigaszt. És ilyenkor szokás még előzékenyen hozzátenni, tompítandó a mondandónk súlyát, hogy: játékosságot. A mindenséggel mérjük magunkat, kijelentő módban.
Moskát Anita: Az egyéniséget. Ha választanom kell egy tökéletesre kimunkált, de biztonsági játékos szöveg, valamint egy kicsit még bizonytalanabb, de egyéni, merész, sokat vállaló szöveg között, én az utóbbit választanám. Sokkal könnyebb valakit megtanítani arra, hogyan csiszolja az eszköztárát, mint arra, hogyan legyen bátor.
Szerinted milyen szerepe van ma egy olyan alkotóközösségnek, mint a FISZ, a kortárs magyar irodalomban?
Moskát Anita: Egy biztonságos inkubátor és közösség, ami segít irányba állni az alkotói pálya felé.
Fehér Renátó: Egy kvázi-új kultúrpolitikai helyzetben ért minket ez a hőkupolás nyár: az első világvége, amit együtt töltöttünk (©Selyem Zsuzsa). Első FISZ-táborunk a NER után. Ez az állapot önreflexiót és új öndefiníciót is követel mindenkitől ebben a napsütötte sávban, távol a szolipszizmus árnyas és hűvös pincemagányától. Követel még kiújuló öntudatot, irodalompolitikai képzeletet, közösségi ambíciót, tettvágyat, illúziót.
Szőllőssy Balázs: A FISZ is része annak a hálózatnak, amit – ma már kicsit fennkölten, már-már patinásan hangzik, de még mindig a legjobb kifejezés – a szabadság kis köreinek nevezhetünk. Sajnos ez a magyar nyelvi közegben és földrajzi értelemben vett régiónkban nem egy nagyon széles hálózat, éppen ezért is gondolom, hogy már a puszta létével inspirálhat arra, hogy még több ilyen kör jöjjön létre, minél több kapcsolódással, nem csupán a kortárs magyar irodalomra korlátozva ezeket a kapcsolódásokat, hiszen azok így válnak igazán termékennyé. Ennek révén és ezzel a létmóddal válik igazán hitelessé az eredeti célja is: a lehetőség megadása és a lehetőség felmutatása az újabb és újabb nemzedékek számára.
Ha egyetlen tanácsot adhatnál annak, aki most kezdi komolyabban venni az írást, mi lenne az?
Szőllőssy Balázs: Folytassa, ebből baj nem lehet!
Moskát Anita: Legyen alázatos, legyen kész fejlődni, és tanulni sokat, de ez soha ne menjen annak a rovására, ami őt igazán érdekli. A legnagyobb veszély, hogy a tehetséggondozási folyamat során a szerző elveszíti a saját hangját, a témáit, és elkezd ahhoz idomulni, amit a közeg megerősít. Lehet, hogy divatos témákkal gyorsabb sikert lehet elérni, bár ez sem garantált. De a szerzőnek muszáj ahhoz ragaszkodnia, amire ő, és csak ő képes, ami elválaszthatatlan a személyiségétől és a világlátásától.
Fehér Renátó: Olvasás. A formálódó irodalmi programját (értsd: hogyan írja meg, amiről írni akar?) kísérje olvasmánylista, de elsősorban ne tematikus szempontok alapján válogasson. Fedezzen fel magának életműveket, de ne pont ugyanazokat, amelyeket mások is éppen felfedeznek ebben a negyedévben. Ne mintát keressen, hanem rokonságot. És ne sorokban keresse a rokonságot, hanem munkamódszerben, szemléletben, világállításban, retorikában. Elég tágas a Magvető Világkönyvtár, az Európa Modern Könyvtár, a Kozmosz Könyvek és a Lyra Mundi is, a friss megjelenésekről nem is beszélve: kis nyelvek, mikrokiadók, szevasztok!
Önsorsrontó szirénének, hogy legyünk pont olyanok, mint mindenki más körülöttünk. Mondd csak, ma mit nyilvánított mérvadónak a kommentszekció rögtönítélő közvéleménye. Nem hozzáasszimilálódni kell a status quóhoz, hanem beletanulva kikezdeni azt. „Arról a bizonyos pozícióról van ugyanis szó, amelyet elfoglalunk a világ értelmezésekor – kilépünk a centrumból, a valóság közös, megszelídített és általánosan elfogadott megtapasztalásából. Tudatosan keressük azt a nézőpontot, amely mostanáig nem volt egyetemes, és amely a maga újszerűségében megmutatja, amit eddig nem vettek észre, amire nem figyeltek fel. Aki nem eléggé excentrikus, abból nem lesz jó író. Az excentricitást ápolni és kényeztetni kell magunkban, mert csak a centrifugális tendencia teszi lehetővé, hogy meglássuk mi rejlik és mi történik az egyezményes társadalmi horizonton kívül. Azt is helyesnek tartanám, ha a mostani és jövőbeni írók állandóan kontrollálnák, hogy tudják kizökkenteni magukat a centrumban rostokolás komfortos, de minden alkotóra nézve pusztító állapotából. Alkotóra semmi sem annyira veszélyes, mint az intellektuális mainstream.” Ezt a bátor, szelíd és alázatos szívű Olga Tokarczuk írja Az érzékeny narrátor című esszékönyvében (ford. Hermann Péter, L’Harmattan, 2024, 189–190.). Nem is tudok jobb tanácsot adni ennél, ha már én is ebben a szellemben próbálok dolgozni minden nap.
Mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat a FISZ-táborban: akár a műhelyedben, akár azon kívül?
Fehér Renátó: Mindjárt a megnyitón Juhász Tibor felolvasott egy verset Nádasdy Ádám örökös műhelyvezetőtől. Jól láthatóan – óriások vállán – táborozunk itt.
Moskát Anita: Kezembe fogni egy korábbi műhelyezőnek a megjelent regényét.
Szőllőssy Balázs: Nehéz kérdés, de ha csak egyet emelnék ki, akkor Juhász Tibi felolvasását a tábornyitóról, ami megerősítette azt, ami amúgy is érezhető volt: az örökös műhelyvezető Nádasdy Ádám szelleme ebben a táborban is jól láthatóan lógott velünk – remélem, elégedetten nyugtázta, ahogy igyekeztünk felérni az örökségéhez.
Fotók: Oláh Gergely Máté / FISZ-tábor 2026
A sorozat első része itt olvasható, ahol Bódi Katalin, Mécs Anna és Patat Bence válaszolnak a kérdésekre.
Hozzászólások