Kamaszok és a bátorság

Három kortárs ifjúsági regény (Piret Raud: Segítség, Anyu összement!, Dorota Kassjanowicz: Sziasztok, Farkasok!, Stájn Emma: Ketten indultak)

A kamaszkori nehézségeket feldolgozó ifjúsági irodalomból választottam három meseregényt, illetve kalandregényt, amelyek ennek a két korcsoportra bontható (8–13 éves kiskamaszok és 14–18 éves kamaszok) korosztálynak a különböző életkihívásaira adnak sajátos és koherens esztétikai választ. Ugyan ezek a kötetek ledobják magukról a hazai piacon a fajsúlyosabb emberi dilemmákkal foglalkozó irodalomnak szánt és annak járó „nehéz témák” vagy „segítő könyv” matricázást, mégis, a szembesítés értelmében kegyetlen kérdéseket tesznek föl. Hőseik komoly bátorságot igénylő megküzdési utat járnak be, mintegy megküzdési ajánlatként a kamasz olvasóknak. Összetett nyelviségük, komplex narrációs technikáik, valamint egyedi poétikai világuk által alkalmasak a katarzis kiváltására, az önismeret elmélyítésére, és akár a pszichológiai elemzésre, irodalomterápiás alkalmazásra. Eközben teljesítik az ifjúsági irodalomnak azt a kívánalmát, hogy az eseménylánc, a narratív értelemben vett „károkozás”, illetve „hiány” helyreállításán keresztül ne csak a világ összetettségét mutassák föl, de a fikción belül lehetséges megoldásokat is nyújtsanak. Ez az egyéni olvasónak vagy diákközösségeknek segíthet az adott témakört árnyaltan áttekinteni, hasonló, megütköztető valós élethelyzeteket behelyettesítve azokat a fikciós keretezés biztonságában feldolgozni.

Piret Raud: Segítség, Anyu összement!, fordította: Patat Bence

Cser Kiadó, 2021

A lelki bántást, a közönyt, az önbecsülés hiányát, a traumát fizikai élményként, testi változásként mutatja a kiskamaszoknak szóló regény, szatirikus, abszurd humorral. Sander anyukája összemegy, egyre kisebb lesz, ahogy különböző fizikai (betegség) és lelki (Allen bácsi elhagyja) bántások érik. A károkozás tehát külső és részben családi eredetű. Aksel, az osztálytárs láthatatlan, még felhőfejű anyukája számára is. Piret Raud a „megbízhatatlan felnőtt”, „magára utalt gyerek”, ma úgy mondanánk: a parentifikált gyermek gyerekirodalmi hagyományát folytatja, mellyel még Eric Kästner nevezett be az ifjúsági irodalomba. Az egyedülálló szülő megbetegszik, ezért összemegy, nem tud gondoskodni utódáról. A másik, akinek felhőbe burkolózik a feje, magával van elfoglalva. Maciklubot vezet, így nem is akar kapcsolódni a fiához. A harmadik, egy nagyhajú nő lop, ellopja az összement anyukát Sandertől, a negyedik, az anyának udvarló Allan bácsi a bajban magára hagyja a családot. Minden felnőtt diszfunkcionális tehát. Ilyen körülmények között kell Sandernek helytállnia. A bátorsága valóban a mesebeli királyfik hőstetteihez mérhető, hiszen egy zsebben ellopott miniatűr anya megtalálása és kiszabadítása nem kisebb feladat, mint megmászni az üveghegyet, és kiszabadítani egy királylányt a sárkány fogságából. A mai, hétköznapi környezetben játszódó történetnek a szociális valóságra asszociáltató fájó éleit a szerző illusztrációjának groteszk fejű ceruzafigurái még tovább fenik, azonban a társadalmi-családi közöny ábrázolását a meseregény nézőpontváltásai tompítják. Nem csak Sander az elbeszélő, aki egyes szám első személyben mesél egy konstruktív, parentifikált én megoldandó feladatairól, de Muri, az örök optimista kóborkutya is. Az ő nyomorúságos helyzetéből, egy még alacsonyabb perspektívából már a Sanderrel való találkozás, kapcsolat is felfoghatatlan csoda. Ez a narratív megoldás a regény esztétikai sikerének sarokpontja. A két nézőpont ugyanis fokozatosan találkozik, amennyiben kettejük között szoros kapcsolat, méghozzá stabil, biztonságos kötődés alakul. Végül el is tudják engedni egymást egy időre, immár biztonságosan kötődnek, ahogy végül Sander anyukája is a megfelelő távolságba engedi, szerepébe állítja (helyére rakja) Allen bácsit.

A gyermek, aki ezt a könyvet olvassa, szintén nézőpontokat ütköztet és egyeztet egyazon helyzetről. Könnyen behelyettesítheti a saját élményeit, érzéseit, mivel a problémák allegorikus, mesei köntösben érkeznek. A szövegben nem explicit, hogy anyu rákos, csupán kikövetkeztethető. Nincs konkrét státusza Allen bácsinak sem, és a hűtlensége is csak a felnőtt olvasók számára nyilvánvaló, talán még a felnőtt szereplők számára is láthatatlan. A gyermeki nézőpont megszelídítő távolságának köszönhető mindez. A legyőzendő kár, a hiány lelki természetű, egy modern társadalmi probléma: az érdektelenség, közöny, szeretetlenség. Amikor a kiszolgáltatott kiskorú, aki gondoskodásra, hierarchikus és szimmetrikus bajtársias kapcsolatokra szorulna, láthatatlanná válik a szülő és az az osztálytárs számára is. Miért, vajon hol vannak a szülők? A válasz képletes, azaz egy remek allegórába kódolt. Allen felhőfejű anyukája Maciklubot működtet hölgyek számára, ahol a felnőttek a gyermekeket helyettesítő plüssökkel foglalkoznak. Röviden, a szülők infantilizálódtak. A Segítség! Anyu összement! jelen korunk társadalmilag újratermelt bátorságpróbájának rendkívül szellemes elbeszéléseként is olvasható.

Az abszurd képeken túl a szereplők helyzetét kibontó, elemző didaxis is megérkezik az elbeszélésben, ám csupán a 76. oldalon, és ott is jól érzékelhetően acélból, hogy a negatív cselekedetek mögötti sorsot, például Allen esetében az agresszió eredetét megértsük. Így a hasonló esetekben a reakcióinkat (a saját olvasói jövőnkben, a valóságban) helyesebben választhassuk meg. Pszichológiai értelemben is remek narratív megoldás, hogy megismerkedünk a gyerekek viselkedésének eredettörténetével, ugyanakkor a felnőttek motivációit homály rejti. Lélektani szempontból egy diszfunkcionális családban az aszimmetrikus szülő–gyerek kapcsolat szimmetrikussá válik. A parentifikált gyermek gyógyulása tehát éppen nem sikerülhet a gondoskodni képtelen szülők problémájának átérzésében és hordozásában, hanem önmaguk természetes igényeinek elfogadásában és a határhúzásban rejlik. Ezt segíti, illetve még inkább ennek eredménye a saját korosztályos kölcsönös kapcsolatok kialakítása (vö. A kötődési minták és a parentifikáció – Az életközepi válság kihívása és a leválás szükséglete című fejezet Bibók Bea könyvében). Sander mindent megtesz: elkötelezett a célja iránt, józanul mérlegel, és határozott döntéseket hoz a megoldás érdekében. Bátorságának jutalma, hogy a szerepek tisztázódnak, a szimmetrikus (gyerek–gyerek, gyerek–kutya) és az aszimmetrikus (szülő–gyerek) kapcsolatok helyreállnak. A narráció az abszurd képekkel megfogalmazott lélektani helyzetet (pl. pszichológiai fogalommal hideg-elutasító, azaz közömbös, lelkileg elhanyagoló szülő) ugyanezen a síkon oldja meg. Amikor a felhőfejű anyuka sírni kezd, elered az eső, így oszlik a pára, egye kisebb a felhő, végül előtűnik az anya arca, aki így megláthatja végre a saját kisfiát. Ebből kifolyólag a többiek is meglátják az elhanyagolt gyereket. Allen bácsi a csúcsjelenetben történtek hatására szintén belátásra jut, és a regresszív állapotból (ő is részt vesz egy mackóklubbon) cselekvésbe lendül.

Az elbeszélés humorát és kulcsát a nézőpontváltásokon kívül (Sander elbeszélése / Muri elbeszélése) az a feszültség adja, ami az abszurd képeket szervezi. Ez a szervezőerő a hétköznapi élet és a csodás elemek távolságából, nehéz illeszkedéséből származik. Az elbeszélők és más megszólalók ugyanis nem veszik természetesnek a csodás elemeket, vagyis hogy Sander anyukája összemegy, Aksel láthatatlan. A teljesen hétköznapi dolgok, cselekvések, fizikai törvények világába próbálják illeszteni, ott próbálják megokolni, megérteni a jelenségeket, és következtetéseket levonni. „Azért van itt ez a lyuk, mert láthatatlan voltam, és a kabátom zsebén lévő lyuk is láthatatlan volt – mentegetőzött Aksel. – Hisze senki nem varrhat be semmit, ami nem látszik.”

Dorota Kassjanowicz: Sziasztok, Farkasok!, Vas Viktória fordítása, Agata Dudek illusztrációival

Csirimojó, 2026

Ahogyan az előző regény címében a probléma, ebben a regénycímben a megoldás sejlik fel. Valaki, nyilván a főhős, tegező viszonyban áll a félelemkeltésre alkalmas vadállatokkal. Valóban, a regény metaszinten a félelem megszelídítésének az elbeszélése. Ahogyan az előző könyvben, itt is egy kutya szegődik társul a bátorságpróbán. Hasonlóan a Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című holland bestsellerhez (Annet Huizing, ford. Győri Hanna, Pagony, 2019), itt is egy a közelben lakó, így még éppen elérhető felnőtt válik Filip, a majdnem tízéves kisfiú segítőjévé a szeretetlenség próbatételei során. Agnieszka nagynéni szintén író, ahogyan Lindvin a holland lányregényben, és ő is a szavak erejével, a kiskamasz gondolatainak előcsalogatásával ér el eredményt, ahogyan Lindvin is Katinka szépírást tanuló, önmegismerő folyamatában. Filipnek az alkotás munkájával és örömével sikerül felszínre hoznia addig elnyomott, önkéntelenül fantáziákká lényegített érzéseit.

Filipnek az ürességgel, mintanélküliséggel szemben kell bátornak lennie. Ingerszegény a lakótelepi környezete, de sokkal súlyosabb, hogy üresnek látja a családi életét is, mivel a szülei nem ismerik, nem értik őt, csak tiltják és korholják. A felnőtteknek nincs egymáshoz sem nyelve, csak a veszekedésüket hallani. Filip először magának alakít ki egy belső fantáziavilágot, különös fantáziateremtményekkel: a murinákkal és a farkasokkal. Azután a fantázián belül kialakít egy kommunikációt, amelyben az állatokból és kitalált lényekből válik beszélgetőpartner. Majd Agnieszka nagynéni segítségével nyelvet talál a problémái elbeszéléshez, mesévé alakítja azokat. A folyamatnak ebben az utolsó szakaszában is az ürességet kell legyőznie: „A monitort fehérség öntötte el. Tiszta és félelmetes fehérség. Valami ismeretlent rejtett.” A papír ürességét szépirodalmi kommunikációval kell legyőznie. Filip és Agnieszka néni, illetve a képzeletbeli Senkiaz és Ásenki játékos, nyelvteremtő párbeszédeket folytatnak, amelyek Lázár Ervin Szökevény szeplők című meséjének nyitó párbeszédét juttathatják a magyar olvasóközönség eszébe.

– Micsirkász, cserkesz? – kérdezte.
– Cserkeszek – mondta a cserkesz.
– Mit cserkeszel?
– Lázrózsákat.
– Itt vannak az arcomon – nevetett Juli.
– Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő – szavalta a cserkesz.

– Ó, Fuvar jó áron!

– Ki? – kérdezte a nagynénje, mert nem hallotta.

– Fuvar jó áron! – ismételte meg Filip hangosabban.

– Az meg ki? Ismered? – érdeklődött a nagynénje.

– Kicsodát? – csodálkozott Filip.

– Hát a Fuvarjó Áront!

A „nehéz téma” a történet előrehaladtával végül ebben a regényben is konkretizálódik, igaz, áttéttel. Először nem egy szereplő mondja ki, nem is a történetben részt vevő (idiogenetikus) narrátortól értesülünk róla. A regény közepén is túl hangzik el egy helyzetdiagnózis, kárfelismerés, mégpedig Filip meséjének narrációjában. A Metalex nevű királyról szóló mesét Filip dühében kezdi írni a számítógépbe, mert az apukája semmilyen kérlelésre nem hajlandó teljesíteni a vágyát, hogy együtt elbiciklizzenek a közeli szép rétig. Metalex király esete a fiával ennek az eseménynek a párhuzama. A király eltűnt fia keresésére indul, miután senki nem találta meg helyette.  Az idézet a kisfiú számítógépes írásának központozatlan stílusát mutatja: „Egy éven és még egyen át bejárta a palotát szobáról szobára és minden emeletet és mindent de nem találta meg. Mert egyáltalán nem ismerte a saját fiát és fogalma sem volt róla, hogy mit szeret és mit nem és milyen álmai vannak és mitől fél…”  Néhány oldallal később a főhős szájából is elhangzik mintegy általánosságban: „Másoknak egy majdnem tizenegy éves gyerekük van, mégsem tudnak róla szinte semmit…” Míg a történet első felében a nagynéni tovább nyitogatta Filip szunnyadó fantáziáját, addig a második felében váltakozva olvashatjuk a megindult és kapaszkodókat talált fantáziából feltörő cselekmény bonyolódását, illetve a mese kurzívval szedett, egyre bővülő oldalait. Ahogyan saját meséjének, úgy a valóságnak is (mi lesz, ha anya elolvassa a mesét) borúlátó végkifejletet kölcsönöz a gyermek. Azt képzeli, hogy az anyja megbotránkozik, és elítéli. Ám ezt csak álmodja. Ekkor Agnieszka néni a pozitív végkifejlet iránti bizalomra biztatja őt: ritka tapintatos módon, szinte észrevétlen befolyásolva a gyereket, elképzelteti a minta nélkülit. Ami nemcsak Filip szüleinek várható viselkedésére, de egy ismeretlen boldog jövőre is vonatkozik, amelyik teljesen más, mint a jelenlegi. A lezárásban a narráció technikája árulja el, hogy a kiskamasznak sikerül legyőznie a félelmét. Itt válik az inkább ifjúsági regény műfajú szöveg meseregénnyé. Ugyanis az olvasó számára, és ez nyilvánvalóan Filip megélését közvetíti akkor is, ha egyes szám harmadik személyben értesülünk róla, némileg összeolvad a gyermek által írt fikció és a regénybeli valóság. A zárójelenet megoldásának helyszíne Filip meséjéből származik (miközben Agnieszka néni házában vagyunk a valóság szerint), Filip anyukája mégis egy fatönkön üldögél, egy szép erdőben, ahol Filip fantáziaállatai is jelen vannak. Mindenki az anya reakcióját várja a mese olvastán. A „Sziasztok, Farkasok!” ezen a szöveghelyen is szerepel, és itt már nem csupán a bátorságot, vagyis a félelem legyőzését asszociálja. A természetesen odavetett köszönés annak elismerése, hogy a nehézségeknek helye van az életünkben, ahogyan a jövő-fantáziáknak is. Filipnek azt a reményét sugározza a vadállatok ismerősként üdvözlése, hogy egy teljesen más jövő is elképzelhető. Az üresség teleírható. (A regényhez foglalkozásterv is elérhető Csörgei Andrea tollából. Letölthető a kiadó honlapjáról.)

Stájn Emma: Ketten indultak

Manó Kiadó, Menő könyvek, 2026

A regény által fölvetett, komoly bátorságot igénylő feladat (károkozás) a kultúrsokk. Ez egyrészt a mesterséges kiindulóhelyzetből adódik, amely műfaji eredetű; időutaztató regénnyel van ugyanis dolgunk. Mint ilyen, két történelmi élethelyzet, kultúra áll feszültségben egymással; ebben a szövegben jelenkorunk és a II. világháború. 

Levint és húgát robbanás éri, miközben rokonlátogatásra érkeznek Sziondára. Majd hirtelen 1944-ben találják magukat, és testi érzetek sorozatán át tapasztalják a háború felkorbácsolta emberi erőszakosság brutalitását. Levint besorozzák leventének, dolgoztatják, megalázzák, majd miután mémet fest egy templomban kifüggesztett Hitler-képre, megverik, halálra ítélik. A szövetségesek bombázása menti meg a kivégzéstől, miközben húgát eltalálják. Ezt a történetet szakítják meg Levinnek a pszichológusával a rendőrségen, klinikán zajló párbeszédei, terápiája. A jelenben Levinnek húga eltünéséről, hollétéről kellene számot adnia. A regénycím ezt a helyzetet és a verbalizálhatatlan traumát, az önvádat és a bűntudatot kódolja. (Az időváltó szerkezetre épül azonos kerettörténettel a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozata, melynek kiemelkedő, hasonlóan gazdag történelmi kutatómunkával készült darabja például Zágoni Balázs Szamos-parti Hollywood című regénye.)

A másik narratív elem, ami a kultúrsokkot okozza a hős számára, az maga a választott történelmi időszakban rejlő abszurditás, az 1944-es év magyarországi kaotikus (társadalompolitikai) viszonyai. Közelebbről az erőszak térnyerése az emberi viszonylatokban. Az elbeszélő hős, vagyis a genetikus narrátor, Levin így fogalmazza meg: „Azelőtt soha nem figyeltem fel arra, hogy mennyire más tud lenni egy ember idegen közegben. Nem találok kapaszkodót, hogy hová pozicionáljam az imént történteket…”

A Ketten indultak alapgondolata szerint a kamaszok által az online világban keresett és átélt erőszak őseik életében valóság, fizikai tapasztalat volt. A másik kultúra: a háborús helyzet, a valóságos erőszak átélése elrettentő, kiábrándító (ennek párhuzama a szövegben eredeti dokumentumokból idézett katonai behívók és toborzóbeszédek, majd a véres és kiábrándító következmények ellenpontozása). „Ismerem a háborút. Az életem része: ezt játszom, ezt nézem a Netflixen.” Majd az érzéketlenségig gyakorolt erőszakról, az ölés rutinjának élményéről, annak érzéketlenné tévő hatásáról beszél. Akár csak a párhuzamos időszeletben Irén, aki egy felforgató, életveszélyes káosz közepén a kutyájuk halálával kapcsolatban mondja: „Mink mán hozzászoktunk ehhez fiam, a mifélénknek mán befelé folyik a könnye…”  A tájnyelv használata irodalmi műben mindig problematikus, az idegenség esztétikai élménye és az olvasó kultúrájához képest automatikusan alárendelt státusza miatt. Ezzel keveri Stájn Emma a hétköznapi és a szleng stílust, valamint a magyar kamaszirodalmi piacon ritkán előforduló trágársággal („édes faszom”, „köcsög”, „a picsába”). Feltehetően a nyers, erőszakos közeg érzékeltetése, a hősre tett sokkoló hatás kidomborítása a célja az elsődleges nyelvezetnek, mint ahogyan a történetben gyakran ábrázolt, visszataszító testi működések megjelenítésének („ne fossam össze magam”, „tökösen megszívja az orrát […], hogy a slejmet a felperzselt fűre pattintsa”) – visszatérően szagérzeteken keresztül. A kulturális feszültséget a 21. századi 17 éves Levin szatirikus-lakonikus kommentárjai, értelmezései is közvetítik: „Lassan sorszámot kell húzniuk azoknak, akik likvidálni akarnak!”; „Valószínűleg az egyik takarmánytárolót érte találat […] LOL, tisztára mint a moziban! És a popkorn grátisz!”

A szöveg önértelmezését, vagyis a lehetséges értelmezések egyikét némi didaxissal, tehát minimális áttéttel, a pszichológus Ilona szájából kapjuk: „Talán, ha a figyelme elkezdene kicsit kifelé is irányulni… a magához közel állók szenvedését, problémáit, szükségleteit is érzékelni, akkor talán a környezete ugyanúgy viszonozná ezt a fajta erőfeszítést, és talán segíthetnének egymáson. A megbékélés azzal kezdődik, hogy megpróbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni, és megérteni, mit miért tesz még akkor is, ha nem értünk vele egyet…” 

A könyv végén találhatóAK dokumentarista összefoglalók a leventemozgalomról és a korabeli tagok, a 13–16 éves ifjak elhurcolásáról és tragikus sorsáról a nyugati hadifogságtól az orosz Gulagig, másodszor a battonyai krátertó keletkezésének históriájáról, illetve harmadszor a nemzeti ménes történetéről megdöbbentő erejű, elborzasztó tényeket közölnek. Fölvetik azt a dilemmát, hogy vajon olvasói számára ezek a nyers adatok, vagy inkább egy valóban megtörtént eseményeket és létező helyszíneket is felvonultató, de nyilvánvalóan fiktív (időutazásos) irodalmi mű alkalmasabb a kultúrsokk élményének fölkeltésére. Igaz, a függelék nem kínál fel módozatokat a narratív értelmű károkozás, hiány helyreállítására.

A kiadó a regénybeli fikció és történelmi valóságelemek kiegyensúlyozottnak szánt libikókája szellemében az eredeti (?) dokumentumokat írógép-tipográfiával közli, a szerző gyermekkori fotóját, illetve holokauszttapasztalatait a fülön publikálja. A fejezetrészeket döglegyek sormintája választja el egymástól, ezt a legyet (talán mint valami memento mori üzenetet) fém-formátumban kapjuk a könyvhöz.

Piret Raud: Segítség, Anyu összement!, fordította: Patat Bence, Cser Kiadó, 2021.

Dorota Kassjanowicz: Sziasztok, Farkasok!, Vas Viktória fordítása, Agata Dudek illusztrációival, Csirimojó, 2026.

Stájn Emma: Ketten indultak, Manó Kiadó, Menő könyvek, 2026.

Hozzászólások