Lackfi Jánossal Acsai Roland beszélget Esőtánc című verseskötete apropóján
Babits Mihály azt írja valahol, hogy az írógép billentyűzetében úgy lapul benne a mű, miként márványban a szobor. Mi erről a véleményed? Illetve géppel, vagy kézzel szeretsz inkább írni?
Inkább azt érzem, hogy sistergő, pörgő világunk van tele élő, lélegző művekkel, melyek lépten-nyomon szembeszáguldanak az íróemberrel. Egy fiú és egy lány sutyorog a kávézó asztalánál, édes szerelmespár, ja, nem: ha fülelsz kicsit, rájössz, hogy orvostanhallgatók, akik nemibetegségek latin neveit és tüneteit magolják. Nénike botorkál az utcán: most jön az ügyvédtől, ahol egyik gyermekét éppen kihagyatta a végrendeletéből, és az még nem tudja, hogy nincstelen. Egy melós alkaioszi sorban fogalmaz: „told ide, Berci, az ágdarálót”. A neten valaki tubus tőgykenőcsöt árul, más lábfétisfotókat. És így tovább. Éppen ezért mindig hordok magamnál jegyzetfüzetet, vagy kétszázat teleírtam már, itt sorakoznak a polcon. Még akadnak bennük eltemetett leletek. Persze nagyon sokat írok laptopon, óriási segítség ez a masina, mert a tiszta íráskép értéke felbecsülhetetlen! Én még írógépen kezdtem a pályát. Azzal a tapasztalattal, hogy egy átalkotott éjszaka után is csak összefirkált piszkozathalmok maradnak.
Ha már Babitsnál tartunk, a nyugatos költők közül kit érzel legközelebb magadhoz, s miért?
Kosztolányi a vértestvérem őrült, zakatoló életszeretetével, lázas idegességével és kutató szellemével. Folyton elérzékenyülő anyámasszony-katonája, de közben a világnak szamárfület mutogató csibész is. Nem hagyna ki egy kajla ugratást, egy kétes szójátékot. Könnyedén csapong ide-oda. Afféle Kádezső (Orbán Ottó nevezi így): sanzonos és mélabús, hajlamos mélységesen együttérezni akár a legantipatikusabb, legnyomorúságosabb figurákkal. A Nők Lapjában most megy egy sorozatom, amely Kosztolányi Alakok-kötetének újraírása. Különböző szakmák képviselőivel interjúzom, akárcsak annak idején ő, hogy a látleletekből összeálljon egy száz évvel későbbi kor-panoráma. Weöres a másik nagy kedvencem. Ő egy későbbi nemzedékhez tartozik, de már a szeme sem áll jól… Mallarmébb Mallarménál, aki kitalált népek mítoszait szobrászkodja virtuóz kőbaltával. Kölyökverseket ír, és sanzont, meg noktürnt, meg freskót, meg szimfóniát, meg miniatűrt, meg kollázs-szöveget, meg áldilettáns klapanciát, meg szerelmes dalt, meg pajzánságot, meg mindent, ami egy kerge tollból előszökhet. Egyébként válogattam egy Babits-kötetet is, amelyben bemutattam a „zsiványosabb” arcát.
A nyugatosokat az urbánusok közé szokás sorolni, de szeretném, ha néhány szót ejtenénk az irodalmi népiességről is. Úgy vélem, beszélhetünk egyrészt formai népiességről ‒ a népies versformák használatáról ‒, másrészt tartalmi népiességről, harmadrészt e kettő metszetéről. Mi a véleményed a népiességről? Illetve: népies költőnek tartod-e magad valamennyire? (A verseid egy része népies formákat használ, ám városi témákat dolgoz fel.)
Elképesztően jókor kérdezed, mivel mostanában elkezdtem népdalos, középkori himnusz-szerű versdalokat írni. Egyszer csak feltört ez a forrás, már az Esőtánc-kötetben is szerepel pár ilyen szöveg. A klasszikus dikciót keverem benne korunk valóságelemeivel, barbár nyelvi alakzataival. Nem előkép nélküli dolog ez nálam, hiszen énekelhető népdalzsoltáraimat a Hej, Sionról fúj a szél-kötetben gyűjtöttem egybe, és rengeteg népdalimitáció pörgött ki a tollam alól az elmúlt évtizedekben. A folk-vonzáshoz az is hozzátett, hogy legalább kétszáz olyan zenés versimprón vettem részt, amelyek alkalmával nyílt színen rögtönöztem-rögtönöztünk szövegeket ismert népdalok ritmusára, hol egyedül, hol költő-kollégákkal (Szabó T. Annával, Molnár Krisztina Ritával, Varró Dániellel, Babiczky Tiborral, Kiss Judit Ágnessel és másokkal). Ezeket a zenészek azon frissiben tálalták a nagyérdeműnek. Az általam tizennégy éven át szervezőként és állandó fellépőként jegyzett Kapolcsi Kaláka Versudvaron kísérleteztük ki ezt a típusú irodalmi látványosságot, melyből rengeteg „újnépdal” született. Jelenleg Bognár Szilvivel készülünk Nagy László századik születésnapjának zenés-verses megünneplésére. Bár költőként a Lator László által is továbbadott újholdas eszmények szerint indultam el, a népi nemzedékekkel felröppent szüleim ‒ Mezey Katalin és Oláh János ‒ hatása is érezhető. A folk-kultúra ‒ Tömörkénnyel, Móriczcal, Illyéssel, Szabó Pállal, Erdélyivel és Kormossal ‒ identitásom alapköve.
Az Esőtánc a Hallod-e, te tükörképem című nagy verssel kezdődik. Nem véletlenül lett ez a könyv nyitánya. Orbán Ottó-átiratnak (Hallod-e, te sötét árnyék) is tekinthető, ám el is szakad tőle. Egyrészt miért esett erre az Orbán Ottó-versre a választásod, másrészt mi a véleményed az átiratokról?
Több kötetnyi újraírt, újraélt klasszikus vers kalandja áll már mögöttem. Vörös István kollégámmal rebootoltuk a klasszikus gyerekköltészetet (Apám kakasa) és a legütősebb magyar nagyverseket (Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta), valamint a legikonikusabb honi pop- és rockdalokat (Csavard fel a szöveget!). A nemzedékek fájdalmas és gyönyörűséges váltakozását, bennünk-újraéledését elsíró, elujjongó kötetnyitó szöveg valóban beékelődik a magyar lírahagyományba. Egyszerűen azért, mert ahogyan a nagyszülők, dédszülők fülcimpáját, orrvonalát kutatjuk gyermekeink, unokáink arcán, ugyanúgy használjuk Tóth Árpád, Balassi, Csokonai szófordulatait, képeit, dallamait. Belélegezzük és kileheljük az ősöket, nem kényszer vagy feladat az ő hangjukon megszólalni, hanem egészen természetes, anyanyelvi párbeszéd, évődés, összeborulás, tiszteletadás…
Az Egyesség otthon című Petőfi-hommage-od (ugyanazokban a 7-es, 6-os jambusi periódusokban íródott, mint az Egy estém otthon) Oláh János költőt idézi meg, az édesapádat. A visszanéző megköszöni című vers pedig Mezey Katalin költőnek, édesanyádnak szól. Ha néhány szóban meg kéne fogalmaznod, melyek a legfontosabb dolgok, amiket tőlük tanultál, mit mondanál?
Az irodalmi munka, a végtelen csiszolgatás igényességét, keservét és szeretetét. A gyermekkori otthon falát borító tízezer könyv beszédes némaságát, megszólító erejét. A földhözragadt, kétkezi dolgok ‒ tyúktartás, begyújtás, ásás, kapálás, kerítésfestés ‒ örömét és keservét. Azt, hogy az értelmiségi nem feltétlenül kétbalkezes balfék, akinek kezéből bénán kiesik a kalapács vagy a metszőolló. A sport szeretetét, hiszen édesapám mellett segédedzősködtem a dzsúdó-órákon, és megtanultam, hogy (akár az irodalomban) csak a nagy mennyiségű befektetett gyakorlás hoz eredményt.
Az Akarsz-e habzsolni? című Kosztolányi-újragondolásod feleségednek, Bárdos Júliának szól, ahogy a Mint a boltív angyalszárnya című szép műved és a Petőfi anapesztusait lebegtető A földi, a mennyei juss című is. Neki mit, illetve miket köszönhetsz?
Jobb önmagamat. Az életre, sőt, az örök életre szövetkező házastárs egy fantasztikus önnevelési kézikönyv: hiszen mindig ott botlik meg a közös életünk, ahol nekem fejlődnöm kell. A párkapcsolat is munka. Juli a vérét, olykor kis híján életét is adta értem, értünk: hat gyermekünket szülte meg, tehetetlen drukkolással álltam mellette, próbáltam segíteni őt mindannyiszor a kórházban. Gondoskodása is létfontosságú nagycsaládunk zakatoló gépezetében. Csodás szakács, menedzser, háziasszony, rendszerező, és közben művész: festett bútorai díszítik otthonunkat is. Példaképem abban, amilyen mélyre megy az emberi kapcsolatokban: összefut valakivel a piacon, és az illető pár perc múltán már élet és halál húsbavágó kérdéseinél jár, szemében könnyekkel. Kevés ember képes így megnyitni a szíveket, mint ő.
Képeid mindig plasztikusak, láthatók szemben a ma dívó absztrakt képekkel. A kedvencem a Fragile című költeményedből származik: „Mennyire törékeny […] egy kapcsolat, / egy élet, tulajdonképpen / tálca talpaspoharat viszünk / szemben a tolongó áradattal, / és reménykedünk.” Szerinted, mitől jó egy költői kép?
Tetszik, ahogy Pierre Reverdy megadja a szürrealista kép definícióját: minél távolabbi valóságelemek minél szorosabb összekapcsolódása. Fontos, hogy a párhuzam szembeszökő legyen, és jó, ha a hasonlat vagy metafora két külön világot ránt össze. Egy másik nagy kedvencem, Julio Cortázar szerint, ha kijelentem, hogy „az élet szomorú”, akkor elszomorodom, ám ha átfogalmazom arra, hogy „az élet olyan, mint a hagyma, miközben hámozom, könnyezek”, akkor ujjongás is társul a kínhoz, hiszen sikerült elcsípni valamit a dolgok lényegéből. Mikor A ló meghal, a madarak kirepülnek soraiban az európai csavargásból visszatért Kassák így fogalmaz: „szegény anyámnak egész citromfeje lett az éhezéstől”, akkor több sornyi valóságot sűrít össze egyetlen szóban. A „citromfej” összeaszalódást, sárgaságot, kedvetlenséget, sőt, ráncosságot is jelent, hiszen a citrom láttán nyálkahártyánk ‒ mondhatni ‒ összehúzódik. Így hoz létre végtelenül kibontható nyelvi ZIP-fájlokat ez a csodás és termékeny eszköz.
A könyvedben számos mű a vallásos, illetve istenes versek témakörébe tartozik. Kiket tartasz ebben a témában elődeidnek, és melyik a kedvenc magyar vallásos versed?
Gyerekkoromban egy szavalóversenyre megtanultam Berzsenyi Fohászkodását, melyet egy régi magyar dallamra ámulatomban elénekeltem Ausztrália „Grand Canyon”-jának ‒ a Blue Mountainnek ‒ egyik csúcsán járva. Benne van a teremtés ámulata és áhítata, de leborulás és életösszegzés is, tehát egy nagyon tömény szöveg. De nyilvánvalóan zsigeri szinten bennem él Pilinszky, Babits, József Attila vagy Szilágyi Domokos hangütése is ‒ ezek nélkül talán megszólalnom sem lehet. De a kevésbé ismert Vasadi Péter felkavaró poétikája is fontos számomra. Meg a Valaki jár a fák hegyén egyszerű és kozmikus Kányádija. Rengeteget tanultam a neoavantgárdtól: Tolnai Ottó átlényegítései, Oravecz Imre világhasználati utasításai, Domokos István nyelvroncsolásai eszméletlen sokat segítenek a nyelvi megformálásban. Újabb, népies hangulatú isteneseimben pedig egymásba karolva kánkánozik Parti Nagy Lajos, KAF és Utassy József. Jó kis duhaj tánckar!
A köteted egy Illyés-parafrázissal végződik, az Egy mondat a kegyelemről cíművel. Ebben az alkotásban egy negatív fogalmat (zsarnokság) cserélsz le egy pozitív, vallásos fogalomra. Pozitív beállítottságú embernek tartod-e magad a magánéletedben, és annak tartod-e magad az írásaidban?
A monomániás, mérgező pozitivizmusnál kevés dolog idegesítőbb, mivel lehetetlen kivakarni életünkből a tragikus színeket, vérfoltokat, rozsdafoltokat. Viszont megszállott szenvedőgép sem szeretnék lenni, de ahogyan egy maratonfutó fogalmazott: kevés értelmes dolog van a világon, amiért ne kellene valamennyit szenvedni. Ugyanakkor hajlamos vagyok a kényszeres poénkodásra is. A komikumot költőként igyekszem úgy használni, hogy legyen ellensúlya is, és groteszkbe csapjon át, mint mondjuk Hrabalnál. Szóval engem az a humor érdekel, és az a pozitivitás, amelyik képes elmélyülni. Amelyik magába oldja a komor színeket és a vérző árnyalatokat is. Úgy mondanám, hogy józanul reménykedő ember vagyok. Látom és fájlalom a pusztulást, de hiszem, hogy a végső szó a feltámadásé.
Hozzászólások