Kodolányi Juditot ‒ a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusát ‒ Illyés Gyulához nem csupán szakmai, hanem rokoni szálak is fűzik, hiszen a költő unokája. Törekvéseinek egyik célja, hogy árnyalja a költőről kialakult képet. Kodolányi Judittal Acsai Roland beszélgetett.
Vannak-e az 1983-ban elhunyt nagyapjáról, Illyés Gyuláról gyermekkori emlékei? Ön az egyetlen unokája? Milyen apa és nagyapa volt a költő?
Amikor nagyapám, Illyés Gyula elhunyt, én négyéves voltam, a bátyám pedig hét. Mi vagyunk az egyetlen unokái. Minthogy ugyanannak a háznak a szomszédos lakásaiban laktunk a nagyszüleimmel, napi kapcsolat volt közöttünk. Mesélték, hogy minden nap meglátogatott bennünket. Konkrét emlékem alig van róla, csupán egy-egy villanás. De határozottan emlékszem a jelenlétére, és arra, hogy a család minden tagjában ott volt a jelenlétének tudata. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor meghalt: amikor megmondták, hogy nem jön haza többé a kórházból. Aznap este a televízióban egy emlékadás volt, a család a nagyszüleim készülékén nézte a műsort.
Később olvastam persze műveit, és láttam, hogy Illyés gyakran említ bennünket, unokáit a naplóiban: szeretettel és figyelemmel ír a szűkebb családjáról. Ez egyezik az emlékeimmel is. Édesanyám alakja sok életrajzi műben, kisebb prózában és versben feltűnik, de a kedvenceim a közös fotóik. Anyám kisgyermekként mindegyiken sugárzik a boldogságtól. Azt hiszem, Illyés nagyon jó apa lehetett.
Illyés Gyula Babits Mihály egyik legsikeresebb szellemi örököse volt, és a Magyar Csillag főszerkesztőjeként a Nyugat folyóirat szellemiségének továbbvivője. Maradtak-e az Illyés-hagyatékban Babitshoz fűződő tárgyi emlékek, levelek?
Igen, több levél is fennmaradt Babits Mihálytól vagy a feleségétől, Tanner Ilonától/Török Sophie-tól. Illyés nekik írt leveleit pedig az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Ezek kivétel nélkül megjelentek már publikációkban és kötetekben. Illyés Gyula írói hagyatékához tartozik több, a Nyugat folyóirattal és kiadótársasággal kapcsolatos dokumentum is. Ezeket édesanyám, Illyés Mária a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta, amikor Illyést a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották. Ugyanakkor több olyan anyag van, amelyek közvetve érintik Babits Mihály személyét. Például a Babits Emlékkönyv, amelyet Illyés szerkesztett Babits halálát követően, és az ahhoz kapcsolódó, szerteágazó levelezés, amelyben Illyés számtalan magyar írót és művészt kért fel az Emlékkönyvben való részvételre. Ezek nagyobb részét is publikáltuk már.
Érdekes az, amit Babits szellemi örökségéről mond. Ők ketten valóban nagyon közel álltak egymáshoz a harmincas években. Szerkesztőtársak voltak, és a közös munka során barátokká is váltak. Illyés úgy fogalmaz valahol, hogy a visszahúzódó természetük volt hasonló, emiatt nyerhette el Babits bizalmát akkor, amikor sokan konfliktusba kerültek vele, eltávolodtak tőle. Azt Babits is említi – a Puszták népéről írott elismerő bírálatában –, hogy Illyés és ő egy vidékről származnak, de számára teljesen ismeretlen volt korábban az a világ, amelyet fiatalabb pályatársa az olvasók elé tárt. Más tények is inkább a különbségeket erősítik, hiszen Illyés stílusa, költészete friss és modern volt a maga korában, szemben a klasszikussá váló Babitscsal, aki egészen más tematikában, más költői hitvallást szólaltatott meg. De kétségtelen, hogy Babits a Nyugat főszerkesztésében Illyést szánta utódjának. Nem pont így történt. A Nyugatot betiltották, a helyette megalapított Magyar Csillag azonban mégis annak a folytatása lett.
Illyés Gyulának 1941 után kimondott célja volt, hogy Babits „szellemi örökségét” – ez az ő kifejezése – továbbvigye. Ezalatt főként a Nyugat folyóirat szellemiségét értette, és azt a humánus értékrendet, amelyet a világháború éveiben nem volt könnyű nyíltan képviselni. 1945-ben is ezzel az elgondolással látott neki Illyés a közéleti szerepvállalásnak, az irodalmi élet szervezésének. Azonban, hogy ez mennyiben volt valójában Babits öröksége, és mennyiben egy, az ő nevével legitimált – kétségtelenül humánus és a szellemi szabadságot hirdető – saját, illyési értékrend, ez részletes kutatás tárgya lehetne. Számomra az is kérdés, hogy mit jelent a szellemi örökség „sikeres képviselőjének” lenni. Maradéktalanul továbbvinni egy talán már túlhaladott eszmerendszert? Jól boldogulni a világban? Felhőtlen és elismert életet élni boldogan? Olyan műveket írni, amelyeket sokan olvasnak? Mindezek közül, azt hiszem, csak a legutolsó lehetett Illyés osztályrésze, a többiben ‒ bár talán sokan ezt másként hiszik ‒ komoly nehézségei akadtak.
Az előző kérdésem Illyés tanítványi szerepére vonatkozott. Arra lennék most kíváncsi, milyen mester volt? Az tudható, hogy Váci Mihály őt tartotta példaképének. Rajta kívül kik voltak még a tanítványai?
Azt hiszem, Illyés tanítványa bárki, aki annak vallja magát. Illyés nem alakított maga köré iskolát, nem volt fiatalabb írókból álló köre, akiket nagy tanítóként inspirált volna. De a hatása nagy volt, sokan ismerték, szerették, és adtak a véleményére. Kortársai közül többekkel szoros, évtizedekre nyúló barátságot alakított ki. Ahogy őt is segítették fiatal költő korában, ő is segítette az utána következő generációkat. Megjelenési lehetőséget adott nekik folyóiratokban, fordításokat kért tőlük az általa szerkesztett kötetekhez, különféle művek megírására buzdította őket, és ha tudott, anyagi támogatást is nyújtott: például Kossuth-díja jelentős részét is szétosztotta a nehéz helyzetbe került írótársai között. Levelezéséből kitűnik, hogy nagyon támogatóan viselkedett a nála fiatalabb társaival. Sok nevet említhetnénk, de a legismertebbek közülük Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Fodor András, Csoóri Sándor… a teljesség igénye nélkül. Sokan inkább a barátai lettek, nem a tanítványai. Azt hiszem, ez embertípus függvénye is. Ő nyitottabb és elfogadóbb, ugyanakkor magányosabb alkat is volt ahhoz, hogy iskolát alapítson.
A Magyar Csillagról 1942-ben azt írja Illyés, hogy elsődleges célja a különálló szekértáborok megszűntetése, egybevonása volt. Egy politikai oldalak felett álló irodalmi lap a minőség hívószavának égisze alatt. Állítása szerint így sikerült „néhány hónap alatt nemcsak feloldani, hanem rögtön avulttá is tenni újabb irodalmunk legfontosabb kérdését: a népiesek és urbánusok nevezetes ellentétét”. Ugyanebben a bejegyzésben ezer körüli új előfizetőről, megvásárolt példányról szól, mely szám épp eme törekvése miatt nőtt ekkorára. Hogyan vélekedik a kérdéskörről?
Igen, innen származik a „szekértábor” kifejezés, amelyet ma is emlegetnek. A lénye épp az a demokratikus gondolat, hogy bár mindenki a maga útját járja, ha baj van, össze lehet, össze kell fogni azokkal, akikkel a lényeges dolgokban egyetértünk. Illyés az irodalmi élet területén is így képzelte el a dolgokat. Ha belegondolunk, hogy a háború alatt a propaganda, a munkaszolgálat, a háborús hírek, a zsidóüldözés, a lapok betiltása, a nélkülözések és korlátozások milyen nyomasztó hatással lehettek az emberekre, jobban megértjük az akkori értelmiségiek kétségbeesett, kultúrába vetett hitét. Illyés nem a közéletet, nem az író közösségi véleménynyilvánítását tartotta elvetendőnek, hanem azt a napi politikát, amely kijelölte az emberek helyét, és nem hagyott számukra szabad választást a sorsukat illetően. Ettől akarta távol tartani az irodalmat, és így akarta a politika keltette ellentéteket elsimítani.
Sajnos, Illyésnek végül nem lett igaza. Néha az az érzésem, hogy még ma is küzdünk a népi–urbánus vita örökségével. Miközben voltak tetten érhető különbségek a kor írói között – származás, kulturális háttér, témaválasztás, problémacentrikusság, költői formakincs tekintetében –, maguk az írók is sokkal összetettebben látták e jelenséget. A népi és urbánus író „definíciója” sem volt egyértelmű, az ellentétes oldalakra besorolt szereplők sokszor barátok, társak voltak. Éppen a Magyar Csillag idején, a második világháború irodalmi sajtójában lehet sok olyan cikket olvasni, amelyek ezt az ellentétet tudatosan szították, miközben maguk az érintettek is tiltakoztak, hogy ilyen értelemben ellentétben állnának egymással. Illyés valójában ezt a nagyon is politikai célú manipulációt akarta az irodalom teréből száműzni. Nem sikerült, és a népi–urbánus ellentétet néha még ma is emlegetjük, mintha nem lenne teljesen anakronisztikus. Azonban fontos megérteni az ilyen régi problémák gyökereit. Általuk érthetjük meg közelmúltunk, vagy akár a jelenünk irodalmi, kulturális jelenségeinek egy részét is.
Ami Illyés megjegyzését illeti a Magyar Csillag példányszámaival kapcsolatban, a forrásaink azt mutatják, hogy a Magyar Csillag indulása után valóban megnőtt az előfizetők száma. Illyés egy helyen kiszámolta, hogy ha minden példány több emberhez is eljut – biztosan így volt –, milyen sok olvasója lehet. Pontos adatot nem tudunk, a szerkesztőség ugyanis, a dokumentumok nagy részével együtt, az ostrom alatt megsemmisült. Egyébként az elterjedés hátterében, mint mindig, összetett okok álltak. Például a Nyugat Kiadó kombinált előfizetése, amelyben a folyóiratot is terjesztették, vagy az, hogy a háborús sajtóintézkedések miatt már csak kevés baloldali gondolkodású, valóban kultúrával, irodalommal foglalkozó lap jelenhetett meg. Illyés rengeteg olvasótól kapott pozitív visszajelzést. Van egy levél a hagyatékban, amelyben egy munkaszolgálatról visszatérő férfi írja meg Illyésnek, hogy egy szelet kenyeret cserélt el egy Magyar Csillagért. Ez hihetetlen dolog.
Az egyik kedvenc Illyés-rímem egy jambikus alexandrinokban írt versében található, és így hangzik: „hozza a füstölőt, mert kaptárakat füstöl, / méhek donganak el a túlért saszla-fürttől…” Számomra ebben a rímben minden benne van. Önnek melyik a kedvenc Illyés-műve, és melyik a kedvenc Illyés-sora?
Ez egy gyönyörű sor, és nem véletlen, hogy éppen egy költő füle hallotta ki belőle Illyés eltéveszthetetlen szórendjének, mondatalkotásának szépségét. Kétségtelen, hogy Illyés szövegei – a prózája és a versei is – sok munkát igényelnek az olvasótól. Szoktatni kell hozzá a fülünket, felfogóképességünket, mert elsőre nehéznek hathatnak. Azt hiszem, a gondolkodása volt egészen sajátos, s minthogy a gondolatok tükre a nyelv, idő kell a megértéséhez.
Az én egyik kedvenc versem az Óda a törvényhozóhoz. Ebben írja, hogy „A lét tegyen rendet, ne a halál!”. Hogy ne az legyen a törvény, hogy mindenki egyforma, hadd legyünk mind a magunk módján emberek. És azt is, hogy a költő, aki az emberi szellem és lélek mélységeit kutatja, nem kevesebb, mint bármely más kutató: „megmutatni, amit a jövő / a szívben érlel, / mint fölfedni / ibolyántúli fénnyel, / mi lesz holnap kötelező / közöttünk, emberek; / mi az, mi idegünkben közeleg! / Évmilliárdok távolából / évmilliárdok távolába.” A szellemi embernek, a szavát hallató írónak-költőnek nagyon fontos feladata van. Mint az egyén esetében az önreflexió, a társadalom számára a költő az, aki visszajelzést ad, aki távlatból nézve látja, mi történik velünk, merre tartunk. Azt hiszem, hogy valamikor ‒ talán még Illyés életében is ‒ megvolt az értelmiségnek, a költőknek e szerepe, azonban később ez megváltozott. Amikor ez a vers íródott, 1965-ben, már más korszakot éltek.
Elmondaná az olvasóknak, min dolgozik most? Milyen feladatok tartoznak Önhöz? Hogyan képzeljük el egy muzeológus napját?
A muzeológusi munka meglepően izgalmas és változatos. Én a Kiállításszervezési és -rendezési Főosztályon dolgozom, így a feladatom a kiállítások projektvezetése. Ez egy elég kreatív munka, ahol a kiállítás létrehozásán dolgozó kollégákkal (a kurátorral, a látványtervezővel, a grafikussal, a kivitelezővel, a kiállítási informatikussal, de még a villanyszerelővel is) működünk együtt. A kiállításokat a koncepció megalkotásától az utolsó kép helyre akasztásáig kísérjük végig, sőt, még tovább is. Minden napom más, ahogy minden egyes kiállítás is különbözik. A mi osztályunk továbbá részt vesz annak a kitalálásában, hogy milyen kiállítások valósuljanak meg a múzeumban, mi korrektúrázzuk a szövegeket, és intézzük a kölcsönzéseket is.
Jómagam úgy érzem, hogy Illyés esetében egy valóban és kivételesen nagy, klasszikus írótehetségről van szó, akinek eme tisztán irodalmi nagyságát némileg elhomályosítják a politikai szereplései. Ön mit gondol erről?
Ezt én másképp látom. Illyésnek konkrét politikai szerepvállalása – bár kérdés, ez a kifejezés mit takar és mennyire pontos – kevés volt. Fiatalon, a két világháború között persze különféle mozgalmak közelében is tevékenykedett, mint például a népi mozgalom, a Bartha Miklós Társaság vagy a Márciusi Front. Ezek egy részéről – a dokumentumok és más források hiányában – túl keveset tudunk. 1945 után, amikor úgy látta, hogy tényleges változást lehet elérni számára fontos területeken, a szegényparasztság helyzetében, valóban képviselője volt a Nemzeti Parasztpártnak, de már 1946-ban lemondott a tisztségéről, még a fordulat éve előtt teljesen visszavonult a közélettől, és igyekezett elérhetetlenné válni azon politikai erők számára, akik be akarták vonni őt saját törekvéseik támogatói közé. Ebben az időben kezdődött belső emigrációja, amelynek nagy részét Tihanyban töltötte, teljes elszigeteltségben. Ezt a magányt csak a hozzá hasonló, a közélettől eltávolodott vagy onnan eltávolított értelmiségiek társasága törte meg, és 1956: amikor újra reménykedve, majd később a bebörtönzött írók védelme érdekében kezdett cselekedni. Mindez részletesen kiolvasható a Naplójegyzetek 1956-57 – Atlantisz sorsára jutottunk című naplókötetből, amely 2016-ban jelent meg. Az enyhülés nagyon nehezen jött, még a hatvanas években megjelent köteteiből is bőségesen cenzúráztak ki verseket. Az akkori politikai hatalom azonban szívesen állította be úgy a helyzetet, mintha Illyés is az ő oldalukon állna, hiszen lám, megjelennek a művei. Talán ez sokakat megtévesztett.
Hozzá kell tenni, hogy Illyés számára nagyon fontos volt a közösségi felelősségvállalás – nem szerepvállalásnak nevezném, hiszen itt nem címekről és állásokról volt szó. Az ő meglátásai szerint az írónak, költőnek nem kizárólag a saját vágyairól, problémáiról kell írnia, hanem az általa képviselt közösségnek kell hangot adnia. Azoknak, akik maguk nem tudnak szólni, vagy hiába szólnak a maguk ügyében. Hosszú élete alatt mindig volt néhány olyan téma, amely foglalkoztatta, amelyről esszéket, publicisztikákat, de verseket és drámákat is írt. Élete utolsó szakaszában például ilyen volt a határon túli magyarok – akkor valóban elég keserves – sorsa. Számos írása született ebben a témában, és folyamatos harcban állt azért, hogy ezek megjelenhessenek, kellő figyelmet kapjanak. Ez valóban elhomályosítaná a költészetét?
Illyés szerencsére nagyon sokat írt: hitt a munka éthoszában és a szakmai tudásban. Nem telt el úgy nap, hogy ne vette volna kezébe munkaeszközét, a tollat. Hatalmas életmű maradt utána. Ennek tetemes része már kiadásra került. Szinte hihetetlen, hogy még mindig akadnak kiadatlan írásai.
Már többször gondoltam azt, hogy fel van tárva a teljes hagyaték, de ezek után került elő az Ítélet előtt címen kiadott, befejezetlen regény és az 56-os napló is… Viszont most tényleg úgy gondolom, hogy a kéziratdobozokba vagy könyvek közé becsúszott néhány kéziratlapon kívül már nincs olyan Illyés-mű, amelyet ne publikáltunk volna. Akad azonban még pár szövegváltozat ‒ mert Illyés gyakran átírta, sokáig javítgatta a verseit –, valamint több olyan rövid publicisztika, amely csak korai periodikákban, újságokban látott napvilágot. Ez utóbbiakból egyébként néhány éve már kiadtunk egy válogatást Mi az, hogy idő? címmel, amely nagyon népszerű lett.
Köszönjük szépen a beszélgetést!
Hozzászólások