Jakobovits Kittivel Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: A pszichológia jelenleg hogyan határozza meg az ihletet? Az alkotáshoz kapcsolódóan az ihlet mellett gyakran emlegetjük még a kreativitás és a flow fogalmakat is. Miben különbözik ez a három?
Jakobovits Kitti: Egységes meghatározást nehéz lenne mondani, de erről nem csak az ihlet tehet, ugyanez igaz bármilyen más fogalomra, amiért inkább a pszichológia egységességének „hiánya” tehető felelőssé. Ez a hiány nem feltétlenül probléma, de fontos szerintem a szakmán kívülről és belülről is látni azt, hogy számos különböző szemléletmód, iskola és irányzat létezik, ami mind a maga módján gondolkodik ugyanazon jelenségekről, és ad nevet ugyanazon tényezőknek. A kognitív szemlélet az ihlethez biztosan az észlelési folyamatok és az ingerek agyi továbbítása, valamint feldolgozása felől közelítene, a pszichoanalitikus a tudattalan tartalmakról, mélylélektani feszültségekről és szabad asszociációról gondolkodna, az evolúciós szemlélet pedig valószínűleg az adaptáció és a fitness-ráta vonatkozásában vizsgálná a fogalmat.
Amiben szerintem mégis lehet közös pontot találni, az az, hogy az ihlet vagy ihletett állapot egy más állapotot feltételez, és ezért felkelti a figyelmet – a tudományosat és laikust egyaránt –, ezért igyekszik ki-ki a maga eszközeivel megközelíteni, megérteni, vizsgálni.
A flow fogalma hasonló az ihletettséghez, de talán az ihlet egy komponense a több elemből felépülő flow-nak (van például mellette azonnali visszacsatolás, nem túl nehéz, de nem is könnyű elérendő cél stb.).
A kreativitás meg aztán valószínűleg a legnagyobb halmaza ezeknek a fogalmaknak, és mindkét másikat is magában foglalja. A kreativitás nem igazán egy állapot, hanem tágabb fogalom, míg a másik kettőt inkább így jellemezhetnénk, és időben jobban behatárolható jelenségek. Alapvetően a kreativitáskutatásban megkülönböztetnek hétköznapi és rendkívüli, vagy művészi, akár tudományos kreativitást: a hétköznapi gyakran egy ötlettel vagy problémával kezdődik, például, ha nem szilárdul meg a bevonat a tortán, akkor ki kell találnom valami megoldást, hogy mégis vállalható legyen, vagy ha tanárként nem tudom figyelemre bírni a diákokat, akkor be kell vetnem valamiféle kreatív technikát.
Még egy irányzatot illesztve a felsorolásba, az egzisztenciális, fenomenológiai megközelítés azt mondja a művészi kreativitásról, hogy alapvetően egy úgynevezett alkotói impulzussal kezdődik, amely egy olyan életeseményben gyökerezik, ami valamikor nagy hatást gyakorolt az alkotóra vagy az ő személyiségére – ezt angolul existential imprint-nek nevezik. Az inspirációt vagy ihletet e megközelítés szerint a következők jellemzik: általában az érzékek mentén indul, az alkotó számára úgy tűnhet, hogy figyelmeztetés nélkül és meglepő módon (de közelebbről megvizsgálva ritkán marad alaptalan); kontextus nélküli, önálló formában jelenik meg, amely benyomást tesz a tudatban; érzelmi jelentőséggel és egzisztenciális mélységgel bír; az illető a hirtelen emelkedettség és öröm pillanatát éli meg, ami a mindennapi terhektől való megszabadulás érzését is kelti. Mindennek alapja pedig egy tiszta tapasztalatnak vagy pure experience-nek nevezett állapot, ami valahogy a hétköznapi tudat mögötti valóságot lebbenti fel.
Ágoston Enikő Anna: Csoportos terápiát is vezetsz írók számára, ahol az alkotás lélektani folyamatával, irodalomterápiával keresitek a megoldást a felmerülő nehézségekre. Milyen jellemző megakadásokat tapasztalnak az írók, és milyen megoldások működtek?
Jakobovits Kitti: Eddig egy ilyen csoportot vezettem 2023-ban, amelynek a tapasztalatait azóta is vizsgálom. Ennek a csoportnak a megoldáskeresés alapvetően nem is volt deklarált célja, inkább csak annak akart teret adni, hogy az alkotói nehézségek egyáltalán felmerülhessenek. Őszintén, biztonságosan, de nyersen és belátással. Persze akarva-akaratlanul is sok megoldás született csupán abból, ahogy a csoport dolgozott: ezek nem mindig konkrét tippek, jól bevált eljárások formájában jelentek meg, néha csak az élményben való osztozás vagy a csoport önmagára visszaforgatott reflexiója formájában.
A nehézségek vagy megakadások természetesen nagyon sokrétűek voltak, érdekes módon több nem is az alkotói lét „magányos” aspektusából, hanem inkább a társas vonatkozásaiból eredt: a művészközeg belső viszonyai és nehézségei; a tágabb társadalom véleménye a művészetről, művészekről; az elképzelt vagy valós olvasók, kritikusok visszajelzései; vagy a rokonok és ismerősök, akikről szeretne valaki írni, de fél, hogy mi lesz a reakció. De persze beszámoltak belső elakadásokról is, a csoportban is előkerült a sokat emlegetett alkotói válság vagy írói blokk, nagyon sokakat foglalkoztatott maga az írói identitás: ki az, és mikortól az, hogyan illeszthető be az „íróság” a személyiség többi alkotóeleme mellé, milyen a „jó” vagy „igazi” művész.
Ágoston Enikő Anna: Gyakran hallani azt a sztereotípiát, hogy a művésznek szenvednie kell, hogy alkothasson. Én ennek az ellenkezőjéről olvastam például Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor vagy Szabó Lőrinc alkotói vallomásaiban: az ihlethez kiegyensúlyozott érzelmi állapotra volt szükségük. Te mit tapasztalsz? Feltétel a rosszullét, vagy éppen a jóllétet igényli az ihlet?
Jakobovits Kitti: Azt tapasztalom, hogy az általad említett sztereotípiák nagyon aktívan jelen vannak mind a mai napig. Azt nem vitathatjuk el, hogy nehéz érzésekből/ről és élményekből/ről sok jelentős művészeti alkotás született, de nem szabad csak erre redukálnunk a kreativitás forrásait. Már csak azért sem, mert ahhoz, hogy művészeti szempontokból értelmezhető mű jöjjön létre, szükség van még az adott művészeti forma készségeinek ismeretére, és ne adj’isten még tehetségre is. Ugyanaz az analógia: ha látok egy szép tárgyat, és le akarom festeni, nem lesz túl szép a végeredmény, ha nem ismerem a színkeverés és az ecsethasználat fortélyait, úgy attól, hogy fájdalmas élményeket éltem át és leírom őket, még nem lesz belőlük jó irodalmi szöveg.
S ahogy azt te is mondod, nagyon sok írónál olvashatunk kifejezetten ellentétes álláspontot: ahogy én látom, a nagy regényírók például szigorú napirendet tartanak, egészséges életmódot folytatnak, korán kelnek, sportolnak, lassulnak, és kerülik az extrém devianciát. Vigyáznak magukra, ugyanabból az okból, amivel a bohémélet-pártiak is érvelnek épp az extrém élet mellett: mert önmaguk és az életük a fő munkaeszközük, s kell az alkotói forrás.
Nem gondolom, hogy egyik vagy másik mellett tudnék vagy akarnék állást foglalni, amellett azonban sokszor kiállok, hogy legalább ne éltessük – főleg nem kívülállóként – az őrült, az alkoholista, a naplopó, a semmirekellő vagy a szenvedő művész típusát, mert ez sok veszélyt rejt magában.
Ágoston Enikő Anna: Megkülönböztethetünk ihletett és őrült művészt? Mi lehet a félreértettség oka, amikor az alkotó a társadalom peremére kerül?
Jakobovits Kitti: Az elég stabilan végigkövethető az emberiség történelmében, hogy a művészek mindig is megkülönböztetett helyen voltak: hol peremen, hol központban, de valamilyen szempontból más volt a megítélésük, mint „az egyszerű halandóknak”. Ebben fontos szerepe volt az ihletett állapotnak, különösen azokban a korokban, amikor még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, a pszichológia, a pszichiátria, és erősebbek voltak a vallási vagy spirituális világszemléletek. A Föld egészen különböző pontjain gondolták úgy, hogy amikor a művész alkot, valamiféle révületbe esik – bizonyára ez látszott is a viselkedésén, ahogy például a sámánokén is –, és ilyenkor gyakran ráadásul nem is maguktól írtak, hanem isteni sugallatra, felsőbb üzeneteket közvetítve. (Akkor még nem volt túl nagy divat az autofikció.) Ezt a különös képességekkel bíró közvetítőt tisztelet, félelem, megbecsültség övezhette – bár szent és őrült között mindig is bizonytalan volt a határvonal, a fellelkesült és ihletett művészt pedig aztán még könnyebben lehetett összekeverni bármelyikkel.
Ma már elméletileg meglehetnek az eszközeink annak megállapítására, hogy valaki ihletett vagy őrült (bár a mi az őrültség és van-e őrült kérdéskörbe most nem megyek bele): a tudomány fejlődésével lettek karakterizáló készleteink arra, hogy diagnosztizáljunk valakit. Ez, úgy gondolom, sok esetben segít, többen viszont nem, mert egy-egy címke és diagnózis igen meghatározó, ezért jó, ha körültekintően bánunk velük. Mindenesetre úgy vélem, hogy a félreértettség minden korban fennáll, hiába ennyire fejlett a pszichológia, még ma is nagyon sok mindent nem tud – vagy csupán eldöntöttük, hogy tudja. A peremre kerülés pedig soktényezős, mindig függ a lélektani dolgokon túl a társadalmi, gazdasági és egyéb szempontoktól is.
Szociálpszichológiai alapokon mindig megkülönböztetjük azt, aki más, mint mi, ezért az ihletett művész és az én – erőteljesen idézőjelben – „józan eszem” máris két remekül elhatárolható halmazt hoz létre – azáltal, hogy ilyen csoportokat hozunk létre, definiálni tudjuk magunkat, és a többiek között elfoglalt helyünket.
Aztán az már egy másik kérdés, hogy miért olvassuk el a művét, és érdekel bennünket a „háttérsztori” meg a kulisszatitok, ami pont arról szól, amitől első körben elhatárolódtunk. Igazából ez a közelítési és távolítási vágy örökmozgó: a művész megjelenít művében valamit, ami belőlünk azonosulást vált ki: közel érezzük magunkhoz, de ez az azonosulás nem biztos, hogy felvállalható vagy kívánatos így eltávolítjuk magunktól azzal, hogy ő más, őrült, művész, mi nem vagyunk ilyenek. Aztán újra megérint minket egy mű, megmutatja, hogy belemerülhetnénk a saját élményünkbe, és kezdhetnénk vele valamit úgy, ahogy tette ő is: ezt nem akarjuk, ezért visszadobjuk neki: – „én nem vagyok író, ez meg olyan művészdolog”. A művész ilyen értelemben sokszor helyettünk él meg dolgokat, olyan vágyakat és tapasztalatokat, melyek bennünk is ott vannak, de valamilyen oknál fogva nem felvállalhatók. Mi pedig folyamatos ellentmondásba kerülünk azzal, hogy közel merészkedünk-e ahhoz a tükörhöz, amit mutat, vagy megmaradunk a biztonságos elhárításban.
Ágoston Enikő Anna: Az Irodalomterápia című könyvedben sokat írsz arról, hogy fiziológiailag és lelkileg pozitív hatásai vannak, ha valaki folyamatosan leírja az érzelmeit. Ha az érzelemkifejező írásnak ennyi pozitív hatása van, akkor mégis miért vetődik fel az őrült vagy a szenvedő zseni sztereotípiája? Az esztétikailag értékes szöveg alkotása más lelki folyamatokat mozgat?
Jakobovits Kitti: Igen, ez elsőre egy jó kis paradoxonnak tűnik, de a kulcs szerintem abban rejlik, hogy a legtöbb ilyen kutatási eredmény egy meghatározott keretek között tartott módszertannal történő írásgyakorlathoz kapcsolódik. A legtöbb helyen ezt expresszívnek, vagy, ahogy te is említed, érzelemkifejező írásnak nevezik, és van néhány alapvető formai és tartalmi szabálya. Ezek, és nyomon követés, valamint szakértői feldolgozás nélkül valószínűleg a pozitív hatások sem lesznek olyan számottevőek.
Ha nem is az esztétikailag értékes vagy nem értékes írás között vonhatunk különbséget, de az esztétikai és a terápiás (/nem esztétikai) szándékkal írás közt már valószínűleg húzhatunk. Inkább az számít ennél a kérdésnél, milyen célzattal és fókusszal készül a mű, és habár ezek gyakran átfedik egymást, a szöveg írójaként jó, ha tudjuk, melyikről is van szó.
Volt egyébként egy olyan kutatás, amely kifejezetten azt vizsgálta, miért nincsenek jobban a költők attól, hogy írnak, és a nem elhanyagolható lélektani tényezők mellett sok nyelvészeti vagy a szöveghez kapcsolódó elemet talált. Nem volt mindegy például, hogy az írás narratív-e, hogy egyes szám első vagy egyes szám harmadik személyben íródik-e, vagy hogy mennyi kognitív, és mennyi affektív tartalmat fogalmaz meg. Összegzésképpen azt állapították meg, hogy a líra műfaja, amely gyakran töredékes, sűrített és inkább az élménybe belemélyedő, sem mint értelmező és történetmesélő, kevésbé „hasznos”, sőt, akár az élményben való bennragadást, a ruminációt és a továbblépés lehetőségének csökkenését eredményezheti.
Ágoston Enikő Anna: Nemrég megjelent A tudatos olvasás művészete című könyv a fordításodban. Sok tanácsot ad, hogyan legyünk aktívabban jelen az olvasói folyamatban, amely növeli a befogadás árnyaltságát is. A tudatos jelenlétnek van szerepe az írás, az ihlet állapotának megteremtésében is?
Jakobovits Kitti: Jókor teszed fel ezt a kérdést, mert épp ebben az időszakban fejezem be ugyanazon sorozat egy másik részének fordítását, amely a tudatos jelenlét és az írás kapcsolatáról szól. Pár hónap, és a könyv beszél majd erről a kérdésről helyettem.
Ez a kötet végig azt hangsúlyozza, milyen nagy és jelentős szerepe van, vagy lehet a tudatos figyelemnek abban, hogyan írjunk, váljunk íróvá, vagy egyszerűen hogyan fejezzük ki magunkat szavakkal. Mindebben természetesen előkerül az ihlet is, mint a már emlegetett különleges állapot – de a mindful szemlélet szerint ennek aktív alakítói lehetünk, ami kifejezetten ellentmond annak, amit régi korokból hordozunk maradványként, azaz, hogy az ihlet kívülről jön és az emberrel egyszer csak úgy megtörténik. A tudatos jelenléttel megteremthetjük magunknak az időt és a teret, hogy ihletetté váljunk, hogy észrevegyük, ha azok vagyunk, és azt, hogy szöveggé tudjuk formálni az ihletet. Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, ha az embernek alapvetően néha eszébe jut lélegezni vagy körbenézni maga körül, az már fél siker. De az önmagunkra és környezetünkre való tudatos figyelemmel ezeknél egészen mélyebb szintekre is juthatunk, ami pedig az általunk írt szövegek mélységére is hatással lesz.
Ágoston Enikő Anna: Mikor beszélhetünk egy alkotó kiégéséről? A kiégéshez vezető út első fázisaiban a munka iránti lelkesedés intenzíven tapasztalható. Az ihlet motiváló mechanikája elindíthat valakit a kiégés felé? Mit lehet tenni, hogy ezt megakadályozzuk?
Jakobovits Kitti: Megmondom őszintén, nehezen kapcsolódom a kiégés fogalmához, de ez azért van így, mert ahogyan az utóbbi években sok más pszichológiai szakkifejezést, ezt is sikeresen elinfláltuk, hisz beépítettük a köznapi szókincsünkbe. Használjuk, ha kell, ha nem – még arra is azt mondjuk, kiégtem rajta, ha valamit kínosan viccesnek találunk. Ezt megint csak azért tartom problémásnak, amiért valahol a szenvedő művész kollektív képzetét, mert elveszi a fókuszt arról, aki tényleg érintett, és arról, ami a valós kiégést jelenti.
Ezért egyébként én is kíváncsian tekintek arra, milyen az alkotói kiégés, mert még nem gondolom, hogy teljesen megismertem a természetét. A hosszú és téttel rendelkező munka elvégzése utáni fáradság valószínűleg nem az, és a „nem jön az ihlet” sem igazán. De ha valaki két hete nem ment ki a házból, jelentős szorongást él át, nemcsak a művészi folyamatait, de a mindennapi feladatait sem tudja már ellátni, akkor már beszélhetünk kiégésről.
Ahogy mondod, ennek fázisai vannak, nem állandóan jelenik meg mindegyik, vagy nem mindig ugyanolyan sorrendben, de mindig vannak kezdetibb „jelek”, amelyeket jó, ha észre tudunk venni.
Hogy az ihlet pontosan hogyan vezethet ide, ha vezethet, érdekes kérdés. Valószínűleg az a ritka és jelentős mértékű bevonódás, amelyet ilyenkor egy alkotó megélhet, például könnyen vonja magával azt, hogy kevesebb figyelem jut a hétköznapi önellátásra, mozgásra, étkezésre, alvásra, pólócserére. De itt megint csak fontos szerintem az idői perspektívája – ha ez egy napig vagy hétvége erejéig történik, nincs olyan nagy gond, mintha hetek óta tartó állapotról beszélnénk.
Aztán ott van a már említett megfeszített munka utáni elfáradás – az ihlet felfokozott állapotában rendkívüli teljesítményekre is képesek lehetünk, ami után természetes, ha egy kimerülési fázis jön. De ha ezt különösebb maradványtünetek nélkül kipihenjük, akkor a szervezetünk rendben működik.
Az is felmerülhet, hogy sokszor azt mondják, a kiégés könnyen fenyegeti azokat, akik szeretik a munkájukat, mert ők hajlamosak túldolgozni magukat, kevesebb szünetet tartani, azzal kelni, azzal feküdni. Persze a munka szeretetében pont, hogy egy csomó protektív tényező van, ami meg épp megóv a kiégéstől, így nem lehet megjósolni a végeredményt, de az írás iránti szenvedély, eltökéltség, fizikai, idegrendszeri és lelki igénybevétel meg tudja viselni az embert.
Valószínűleg ebben a megelőzés kulcsfontosságú, hiszen nyilván jobb el sem jutni a kiégésig – de persze lehet, hogy nem mindig megspórolható az önmagunkról való megfeledkezés, vagy a hajnali órákig tartó gépelés. Szóval, ha nem is a megelőzés, de valamiféle homeosztázis fenntartása. Ha egy szélsőség felé nagyon kilengtünk, utána mindenképp álljunk meg, és nézzük meg, hogy vagyunk. Ha kell, kompenzáljunk, töltődjünk, állítsuk vissza az egyensúlyi állapotot.
Ágoston Enikő Anna: Milyen az egészséges ihletállapot általánosságban, és hogyan tartható kiegyensúlyozott kereteken belül?
Jakobovits Kitti: Úgy sejtem, hogy olyan, amiben nem veszítjük el teljesen önmagunkat: bele tudunk merülni, de közben reflektáltak is maradunk. Az ihletnek nem kell olyan dolognak lennie, ami csak úgy szabadon jön meg megy, együtt élhetünk vele tudatosan, és hatással is lehetünk rá. Ebből kiindulva a többit viszont mindenkinek magának kell kitapasztalnia – hogy ő hogyan tud vigyázni magára, hogyan tud, hogyan nem tud alkotni, hogyan akar, hogyan nem akar alkotni, mennyit bír, mennyit akar bírni, mit tud tenni azért, hogy többet bírjon, és azért, hogy ne tolja túl.
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások