Gregor Lilla és Matuz Bence beszélgetése Erdős Attila és Tellinger András önmentő énvesztés című könyvéről
Gregor Lilla: Erdős Attila önmentő énvesztés című kötetét olvasva-értelmezve sok nehézségbe ütköztem. A versek hol nagyon nehezen adják meg magukat a befogadó értésének, hol pedig olyannyira könnyen, hogy az teszi gyanússá az érthetőséget. Mindehhez járulnak a versek mellett megjelenő grafikák, Tellinger András kollázsszerű, geometrikus formákból építkező munkái, amelyek önmagukban is olvasható sorozatot alkotnak, ugyanakkor a versekkel való összefonódásuk sok helyen enigmatikus. E kötet értelmezéséhez, olvasásához hívtam segítségül Matuz Bencét.
Matuz Bence: A címadó vers, az önmentő énvesztés a következő problémát fogalmazza meg: „ez a szerűség bánt engem, / a féle, fajta, a stílusában, / hogy a jellemző-lágerben / önmagam mint típust lássam”. Az volna tehát a probléma, hogy a versbeszélő nem akar valamiféle általánosságba, konformitásba vagy totalitásba illeszkedni. Az önmentő énvesztés mint vers és mint kötet mintha a cím látszólagos paradoxona révén igyekezne összefoglalni az egyedi és az általános viszonylatának problémakörét. De épp ez az, amit a kötet írásmódja nem képes érzékeltetni. Ha a lírai én nem akar a „szerűségben”, a „típusban” elveszni, miért fogalmaz folyton általánosságokban?
Taródi Luca fülszövege is azt a kérdésfeltevést tulajdonítja a kötetnek – legalábbis az első bekezdésében –, hogy „nem érdemesebb-e választott töredékké formálni az ént, mint előre elrendelt egészként élni?”. A kísérőszöveg mégis arra a megállapításra jut, hogy a közismert „lenni, vagy nem lenni” kérdésre a kötet a „lenni és nem lenni” formulával felel. De hogyan gondolható el – vagy írható meg – olyan töredékesség, amely kiiktatja a kérdőjelet Hamlet dilemmájából, és egyaránt akarja összefoglalni a létet, valamint a nemlétet? Ha nincs kérdőjel, nincs választási lehetőség, hogyan lehetne az a bizonyos töredékesség „választott”? Amennyiben az a kötet vállalása, hogy a teljességben való feloldódás helyett a versbeszélő a nyelvi konformizmusból, a „jellemző-lágerből” kilép, miért fogalmaz általánosságokban? Némi jóindulattal és Tanos Mártonnal szólva[1] azt is mondhatnánk, hogy a szöveg ontológiai igénnyel íródott.
G. L.: Az ontológiai igényt, amit a kritikusok felvetnek, te is érzékeled ezek szerint.
M. B.: Igen. A kötet szerint itt létbölcselettel kellene találkoznunk, erről a törekvésről pedig eszembe jut akár Stéphane Mallarmé, Paul Valéry vagy Weöres Sándor, akik szintén megpróbálkoztak hasonló filozofikus versekkel. Az ő lírájukban viszont jóval több konkrét motivikát, fogódzót találhat az olvasó, mint Erdős Attila kötetében. Többször vannak olyan mondatok, amelyekben a szerző folyamatos melléknévi igenévvel jelöli az alanyt, mint a „teremtő”, a „találó” vagy a „kereső”. Tulajdonképpen alanytalan mondatokról van szó, nem tudni, ki vagy mi cselekszik, mint például a gyógymód és a műelemzés című versek esetében.
G. L.: Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy ezek a versek antik értelemben vett epigrammák? Létösszegző, rövid, tömör sírversek. Az fogódzót adna, hogy tudhatjuk: az alany nem más, mint a lírai én, vagy akár maga Erdős Attila.
A kötet első néhány olvasása után, amikor nem igazán tudtam merre indulni az értelmezéssel, Taródi Luca és Tanos Márton kritikáihoz fordultam (Taródi nemcsak fülszöveget írt ugyanis, hanem A megismerés végtelen körei címmel méltatta is a kötetet).[2] Ezekben azt vettem észre, hogy mindketten kiolvassák a versek mögül – vagy beolvassák mögéjük – azt a spirituális üzenetet, hogy azáltal fogja tudni a lírai én megtalálni önmagát, ha elveszti az énjét. Tanos azt írja, „a transzcendenshez kötődő lélek kiteljesedése felé a matériához kötődő én leépítésén keresztül vezet az út”. Ehhez a transzcendenciához való nyitottsággal próbáltam utána újraolvasni a kötetet.
M. B.: Én is próbáltam. Eszembe jutott, amit mondasz, de van bennem egyfajta ódzkodás a transzcendenstől, különösen akkor, ha nagy sietséggel találják azt meg. Jussunk el a transzcendenshez, de ne a második mondatban. Minél gyorsabban érkezik meg a szöveg metafizikus kinyilatkoztatásokig, annál inkább megreked a referencialitás lehető legegyszerűbb formáiban, vagyis nem érzékelteti, megjeleníti, ne adj’ isten ábrázolja a metafizikait, hanem pusztán megállapítja annak feltételezett létezését. Ez a direkt megállapítás ráhagyatkozik a nyelvre, azon keresztül a doxára, ami például A szellem fenomenológiájában egyet jelent a gondolkodás hiányával. És ebben a hiányban egyúttal a hitelesség hiányát vélem felfedezni. A parentézis, a kényszeredett vagy a négy sor a mindennapok másnapján című szövegek példázzák ezt a hiányt a legjobban, de szinte bármelyik versre rámutathatnék. Nem komplexitásuk, hanem végletes általánosságuk miatt bizonyulnak elvontnak ezek a szövegek. Mintha inkább vázlatok lennének megírandó versekhez.
Lilla: Példaként hoztad a műelemzés című költeményt – nekem a kötetbéli versek közül két kedvencem volt, épp ez az egyik. Kifejezetten viccesnek találtam, mert azt éreztem, hogy a műelemzések tényleg sokszor olyanok, ahogy az itt megmutatkozik: se füle, se farka. Ez a vers egymás mellé rakja a műelemzésekben gyakran felbukkanó paneleket, a frázisokat, amelyeket oda szoktunk rakni. Én ezt ironikusan olvastam… Illetve olvastam volna, ha a többi vers kontextusa megengedte volna ezt, de valahogy azokkal meg nem állt össze az ironikus-parodisztikus olvasat.
M. B.: Ki tudtad olvasni az emlékezés jellegadó alakjára grafikáján az egymásra halmozott betűket? Illusztrációként akár működhet is, ha az emlékezés nehézségére szeretné irányítani az olvasó figyelmét. A homályosabb emlékfoszlányokra emlékeztet, amelyekben nem tudjuk már elkülöníteni a történteket.
G. L.: Igen, arra az emlékezeti működésre, hogy nem tudod elkülöníteni, hogy mi hova tartozik. Emlékszem – vagy itt: látok, ki tudok olvasni egyes elemeket, látom az E betűket, meg az S-t, meg a Z-t –, de nem állnak össze egységgé, nem látom át az összefüggéseket köztük.
M. B.: A névelők hiánya is érdekesen válik zavaróvá a címben. Általánosságban vett emlékezésről lenne szó, vagy konkrét emlékezésről az alakra? Bizonyos értelemben minden emlékezés jelleget ad az emlék tárgyának, valamiféle metaemlékezésről olvashatnánk itt?
G. L.: Én úgy olvastam, hogy ez itt maga egy emlékezés. Mintha lenne ott egy alany, akinek a jellegadó alakjára emlékezünk. Ez lehetne megint sírfelirat, esetleg temetési beszéd. Ahol és amikor mindenki tudja, hogy kiről van szó, így elég annyit tenni címnek, hogy emlékezés jellegadó alakjára, majd elmondani a beszédet.
M. B.: Három ciklusra oszlik a kötet. Csak a másodiknak tudtam több-kevesebb magabiztossággal jelentést tulajdonítani, amelyben az írásbeliség témája dominál. A középső ciklus számomra egyértelműen az írásról folytat metadiskurzust. A harmadik pedig valamiféle átmenetiségre helyezi a hangsúlyt. Átutazás, átutazómámor, folyosók, hézagok szerepelnek a szövegekben, csupa átmeneti, köztes elem. Az első ciklust illetően vagyok a legbizonytalanabb. Talán ebben a részben kaphat helyet az énvesztés? Vakon találgatok. Ha így van, talán az volna a kötetkoncepció, hogy az első ciklus kaotikus bizonytalanságából lépünk át az írásbeliség valamivel letisztultabb dilemmájába? Nevezetesen abba az ambivalenciába, hogy az írás egyaránt jelentheti a diskurzus rögzítését és annak kiragadását a maga kontextusából. Egyszerre erősítheti meg és számolhatja föl az identitást és a jelenlétet.
G. L.: Ugyanakkor a harmadik ciklus az is, amelyik a külső nézőpontokat, a külső történéseket bevonja. Ennyiben pedig lehet az átmenetiséget a belső én és a külső világ közötti átmenetként érteni. Az első ciklus kaotikus énvesztése, amit említettél, pedig az identitáskeresés egyik lépése volna? Itt érdemes szerintem odairányítanunk a figyelmet a kötet vizuális szegmenseihez, az önmagam kísérlete verscím oldalára. (64.) Nyolc embert látunk, pontosabban nyolc sziluettet, olyan alakokat, mint a kép, ami megjelenik, ha valakinek Facebookon nincs profilképe. Ez a képegyüttes az önmagam kísérlete verscímmel párban az eddig is tematizált identitáskeresést új kontextusba, a közösségi médiákban felépített identitások kontextusába helyezi. Ebben a közegben pedig ismét nem csak egy identitás rendelődhet egy emberhez, ezáltal szórva az identitást, és felszámolva egységességét – és persze a jelenlétet is, amire utaltál, egy újabb módon.
A gyógymód című vers utolsó sorai szintén az egészlegesség témájához szólnak hozzá: „minden egészet eltört / egyetlen részletért” (31.). De miközben megidézi a Kocsi-út az éjszakában szavait („minden egész eltörött”), valamiféle ágenciát vállal vagy vállaltat ahhoz képest, beilleszt egy cselekvőt a helyzetbe.
M. B.: Ezek szerint a kötet megkísérli kiforgatni azt a modernitástapasztalatot, ami az Ady-versben is megfogalmazódik. A gyógymód című szövegben ahelyett, hogy a versbeszélő pusztán megállapítaná „minden egész” feltöredezését, inkább olyan alanyra utal, aki „minden egészet eltört”. Mintha ez az alany kívül lenne a modernségen abban az értelemben, hogy nem elszenvedi, hanem okozza azt. Ami nonszensz, de egészen merész.
G. L.: Olyan szempontból talán mégsem nonszensz, hogy több helyen utal rá a kötet, hogy itt arról lenne szó, hogy ő belülről a saját lényét teszi részlegessé azért, hogy megmentse önmagát. Bár ezekről a dolgokról én alapvetően pszichoanalitikus paradigmában gondolkozom, és úgy látom, a kötet nagyon nem – izgalmas lenne megfejteni, itt mi az én egységét és töredezettségét firtatni képes beszélő elméleti paradigmája.
M. B.: A parentézis kezdősora, „(a létezését nem megélte […]” 23.), A szavak csodálatos életéről című előadást juttatja eszembe, ahol Esterházy megidézi a metadiskurzusokkal, és általában a problematizált nyelvvel szembeni kritikus hangokat: „Miért nem tetszik átélni, miért mindig csak reflektál?” Erdős verse illeszkedni látszik ebbe a posztmodern paradigmába abban az értelemben, hogy az összeférhetetlenséget is zárójelbe helyezi, mégpedig szó szerint, hiszen a teljes szöveg jelenik meg zárójelben, és úgy végződik, hogy az E/3-mal jelölt ismeretlen alany „csak annak volt ellentéte, / aminek nem lehetett hiánya)”. Ebben a versben valóban nincs semmiféle jelenlét vagy átélés, a versbeszélő zárójelben írja le a teljesen ismeretlen „ő”-t, ami puszta hiányként értelmezhető. A jelenlét efféle felszámolása pedig hasonló énvesztést von maga után, mint az Esterházy-féle nyelvkritikus narrátor bizonytalansága. Nincs tehát alany, sem jelenlét; ami marad, egy zárójeles reflexió.
G. L.: Miközben, hogyha egybeolvassuk a kötetet, akkor ez a vers maga – parentezisként – be van oda ékelve a versek sorába, mintha azt mondaná, hogy egyébként tudom ám, hogy most csak reflektálgatok. Ennyiben pedig metareflexív gesztus a vers.
M. B.: Pontosan. A saját hang felé című ars poetikus szöveg is izgalmas metapoétikai szempontokat vonultat föl. Ez a vers tulajdonképpen az önreflexiót, a költészetet és a viszolygást hozza szoros asszociatív viszonyba. Ez a viszolygás a nyelv önreflexiójának, más szóval a modern költészetnek végpontjaként is értelmezhető a szövegben: „szövegtérként föl-lehajtott / térképzetet szöveg alkot, / zaklatásig szétszaggatva / zsúfolódik végszavakba, / meghatároz, kiszolgáltat / fulladásig viszolygásnak, / zsarnokságig önértelmez, / öncsalása költészet lesz” (37.). A nyelvi önreflexió tehát viszolygásig, és valahogy épp ezáltal költészetig fajul, ami érdekes lehetne, ha a vers nem maradna az abszolút kinyilatkoztatás – vagyis a nyelvileg kevéssé érdekes referencialitás – terepén, és kifejtené ezt az egyébiránt remek ötletet.
M. B.: Az önfelejtés feltétele című vers felmutat egy már-már mulatságos önellentmondást – amely önellentmondás talán maga az önfelejtés feltétele. A kezdősor feltételes módban állapítja meg, hogy „ha elárulnám teljesség-tömören: / »ez csak egy visszajavított öröklét«, / akkor lehetnék nagymúltú jövőtlen, / vagy egy múlt nélküli jövőkép” (13.). Az önfelejtés itt olyan mértéket ölt, hogy már a második sor megfeledkezik a kezdősor feltételes módjáról, a harmadik pedig a rögtön megvalósult potencialitásról, vagyis arról, hogy a versbeszélő ténylegesen kinyilatkoztatta gondolatát az öröklétről.
Csak a múltban vagy csak a jövőben létezni – ebben a dilemmában megintcsak felmerül az írásbeliség egyik nagy dilemmája, nevezetesen, hogy az írás csak a már meglévőt rögzíti, vagy a kontextustól való függetlenedés miatt csak jövőbeni jelentéstulajdonítás révén kap értelmet.
A kérdés, amit a kötettel kapcsolatban feltehetünk, végső soron nem más, mint hogy lehet-e általános nyelvi jelekkel megfogalmazni valami töredékeset és partikulárisat. Elérhető-e a szubjektum nyelvileg? Megfogalmazható-e nyelvi úton a személyiségtapasztalat?
G. L.: Ugyanakkor a kötetben, ami alapján felveted ezeket a kérdéseket, ugyanannyi, vagy még egy picit több grafikai alkotás van, mint nyelvi. Már csak mennyiségét tekintve is úgy tűnik, a vizualitás nem illusztratív szerepet tölt be, de a tartalomjegyzék is erre enged következtetni, amennyiben a verscímek mellett a hozzájuk tartozó geometriai formák is szerepelnek.
M. B.: A kérdésfeltevést tehát kiterjeszthetjük az ekfrázis-problématika, a kép verbalizációjának kérdésköre felé?
G. L.: Vagy épp az ellenkező irányba, hogy ha elégtelen a nyelv, akkor mit lehet mellé rakni, ami teljesebbé teszi. Csakhogy a versek épphogy elkerülni igyekszenek a teljességre való törekvést, vagy adott esetben lebontani a teljességet.
M. B.: Pontosan. Bár igaz, hogy önellentmondásosan szólnak a teljesség ellen, hiszen ex katedra kijelentésekkel és a legáltalánosabb fogalmakkal operálnak. Épphogy a versek igyekeznek mindent magukba foglalni. Tekintettel arra, hogy ezek a szövegek rendre valamiféle autenticitást és egyediséget próbálnak megragadni, az általános fogalmazásmód teljességgel ellentmond a kötet sugalmazott célkitűzésének.
G. L.: Vajon nem lehet akkor az egésznek ironikus olvasatot adni? Mert iróniát azért vélek felfedezni itt-ott. Ironikusan olvasható például a lábjegyzet című vers melletti grafika (55.). Csak részben kiolvasható szövegeket tartalmazó sávokat látunk itt, egész pontosan latin szavak, szókapcsolatok tűnnek fel. Az oldal felépítéséből az adódik, mintha lenne egy főszöveg, alul pedig a lábjegyzet, azonban a főszöveg is részleges a sávos láttatás miatt, a főszövegben egész szavakat sem lehet kiolvasni, míg a lábjegyzetben igen. Úgy tűnik, mintha a lábjegyzet ennyiben valóban kiegészítő, magyarázó jellegű lenne. A kiolvasható részletek azonban mégsem köthetők semmihez, az egyik mondat fordítása például: a házfőnök egy barátom volt. Nekem ez szórakoztató volt, hogy az egyedüli kiolvasható részletek a lábjegyzetek, amelyek nem kapcsolódnak semmihez. A lábjegyzetelés mint írásmód eleve tudományosságot sugall, ha ráadásul latinul van, az még inkább elemeli a mindennapostól, még nagyobb ívűvé vagy intellektuálisabbnak tűnővé teszi. Ugyanakkor a latin nyelv arra is biztosíték, hogy kevesen férjenek hozzá, hogy igazából azt írod, hogy a házfőnök egy barátom volt. Szerintem ennek a grafikának ez szép iróniát ad.
M. B.: A grafikák sokat segítenek, de vizuálisan hasonló mértékű absztrakciót mutatnak fel, mint a szövegek, hiszen túlnyomórészt nem figuratívak, hanem geometriai alakzatokat ábrázolnak. Ezáltal matematikai jellegű megértést tesznek lehetővé, ami szintén végletesen absztrakt jelentésrétegekben mozog. Például a már említett feltételes módú kezdősort („ha elárulnám teljesség-tömören”) egy hiányos kockát ábrázoló grafika, más szóval egy még be nem teljesült, úgymond feltételes módban létező alakzat egészíti ki. De talán a parentézis című versnél tűnik a legegyszerűbbnek kép és szöveg viszonya; itt a címhez híven zárójelek szerepelnek a grafikán. Sajnálom, hogy a leggyakrabban puszta illusztrációként tűnnek föl a képek, különösen ha arra gondolok, hogy konkrét életképekkel talán izgalmasabb feszültséget lehetett volna létrehozni az általánosságban megfogalmazott szövegekkel kontrasztban. Így viszont csak absztrakciók találkoznak absztrakciókkal.
G. L.: A versek és a képek absztrakciós szintje valóban hasonló, de nem gondolom, hogy egy helyben állna – mintha a kettő együtt mozogna, és a kötet végéhez közelítve csökkenne. Amikor a harmadik ciklushoz érve a versekben konkrétumok kezdenek megjelenni, helyszínek, személyek, monogramok – Miskolc, Tiszai, Split, P. Gy., Kákabai –, akkor a képek is konkrétabbakká, kevésbé absztrakttá válnak, fogynak a geometrikai formák. Ilyen például az átutazómámor melletti, madártávlati felvétel egy szántóföldről (58.). Ezek a fajta versek már Mezei Gábor száraztengerének konkrétságát, helyhez és időhöz kötöttségét idézik nekem.
M. B.: Miközben ha a geometriai alakokat vesszük figyelembe, a ciklusok egymásutánját tekintve mintha egyszerűsödés menne végbe a grafikák terén. Az első ciklust hatszög, a másodikat négyszög, az utolsót háromszög jelöli.
G. L.: De nem is pusztán egyszerűsödés! A hatszög sokszor úgy van megrajzolva, mintha egy kocka térbeli ábrázolása lenne, azaz a hatszögből négyzetbe való haladás nemcsak, hogy egyszerűsödés, hanem lehet ugyanazon térelem különböző nézőpontjaiként is érteni. Épp úgy, ahogy a versek az ént igyekeznek leépíteni – de itt egy egyszerű nézőpontfordítással sikerül a geometriai formán egyszerűsíteni. És ha az énvesztés a kötet egyik kulcsmozzanata, talán az egyszerűsödést is lehetne az énvesztéssel analóg folyamatként olvasni. A veszteség pedig – az egyszerűsödés, a leépítés – maga a cél.
M. B.: Végül is igen. Sikerül kivonnia magát a hatszög totalitásából, hogy aztán csak a háromszög maradjon. Végső soron a háromszög a geometria egyik alapvető eleme, számos síkidom területe számolható ki a háromszög területe segítségével. A háromszög tulajdonképpen egyfajta alapegysége a geometriai gondolkodásnak. Talán hasonló fundamentumig akar egyszerűsödni a versbeszélő is.
Erdős Attila: Önmentő énvesztés, Napkút, 2025. Könyvterv és grafika: Tellinger András
[1] Tanos Márton, Nyelven innen és túl, Képírás, 2023, hozzáférés: https://kepiras.com/2023/10/tanos-marton-nyelven-innen-es-tul
[2] Taródi Luca, A megismerés végtelen körei, Képírás, 2024, hozzáférés: https://kepiras.com/2024/10/tarodi-luca-a-megismeres-vegtelen-korei-erdos-attila-uj-koteterol
Hozzászólások