Bódi Katalinnal, Guld Ádámmal, Pataky Adrienn-nel és Szilágyi Zsófiával Szirák Péter beszélget
Szirák Péter: A levélről szóló minikonferenciánk előadásait Bódi Katalin, a Debreceni Egyetem docense, Szilágyi Zsófia, a Szegedi Tudományegyetem professzora és Guld Ádám, a Pécsi Tudományegyetem docense tartották. A most következő kerekasztal-beszélgetésen kiegészülünk Pataky Adrienn-nel, az ELTE biopoétikai kutatócsoportjának tagjával, az Irodalmi Magazin és az Irodalomtörténet szerkesztőjével, aki más mellett foglalkozott Babits Mihály és Gellért Oszkár, valamint Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs levelezésével. Szerintetek a levelezés információtechnológiai-kultúrtechnikai változásai gyökeresek? Vagy a levelek üzenet- és érzelemközvetítő szerepe egyfajta antropológiai konstans?
Pataky Adrienn: Walter Benjamin már a múlt század harmincas éveiben észlelte, hogy megváltozott az emberek egymáshoz való viszonya: hűvösek és távolságtartók lettek – ezért juthatott válságba a levelezés. 1936-os, Német emberek címmel összeállított könyvében 18–19. századi leveleket adott közzé álnéven, kommentárokkal. E kötet hatvanas évekbeli újrakiadásának utószavában Adorno kimondja, hogy a levélforma elavult: „aki még képes gyakorolni, ősi képességekkel bír; tulajdonképpen többé már nem lehet levelet írni. Benjamin könyve a levél emlékműve.” Adorno szerint a levélíráshoz naivitás szükségeltetik, de annak híján vagyunk, s a világ nem a humanitás felé tart, épp ellenkezőleg. A technológia felől közelítve a levelek útján való érintkezés mint kommunikációs forma hanyatlása biztosan nem volt független a telefon elterjedésétől sem, amely először tette lehetővé nemcsak az azonnali visszacsatolást, de a távollévő hangjának hallását is (a telefonról, a hatalmába kerítő csengésről is írt Benjamin egy rövidke esszét) – a mai jelenségek (internet, videócset) nyilván ezeken is túlmutatnak. Innen nézve önmagában a levelezések számának drasztikus apadása nem biztos, hogy értékcsökkenés – a különböző időszakokban a különböző generációk másként tartanak kapcsolatot. A távolságot áthidaló, nem jelenléti, írott beszélgetések száma a 21. századra valóban radikálisan kevesebb lett, de egy részük csupán közeget, hordozót váltott: például átkerült a papíralapúról az elektronikus színtérre. A levelezések sajtó alá rendezése tekintetében éppen a 20. század elejével-közepével foglalkoztam először, ekkor, a Nyugat korszakában, Babitséknál a napi szintű kapcsolattartásnak csak az egyik formája volt a levél, a személyes találkozást szintén helyettesítő telefon, illetve a ma már nem létező távirat ugyanúgy jelentős volt. Többek között ezért sem érdemes messzemenő következtetéseket levonni egy-egy válaszlevél hiányából: amikor nem ismerjük a levélre írt reflexiót, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az a levél elveszett, hanem lehetséges, hogy meg sem született, mert a válasz személyesen vagy telefonon érkezett, de el is sikkadhatott. A Babits–Gellért-levelezés különlegessége nemcsak az, hogy elsősorban munkaügyi volt (a célja egy szerkesztőség munkájának a gördülékennyé tétele, a pragmatikus, napi ügyek megoldása, az információcsere, illetve a szerzőkkel való kapcsolattartás), bár találhatók a gyűjteményben személyes, magánéletre vonatkozó, érzelemdúsabb levelek is, hanem az is, hogy csupán azért jöhetett létre, mert Babits a családjával az év melegebb hónapjait az esztergomi Előhegyen található villájában töltötte, ahol nem volt telefon. Ennek a banalitásnak köszönhető, hogy betekinthetünk a Nyugat folyóirat ezen években zajló szerkesztési mechanizmusába, a két szerkesztő gondolkodásmódjába, és természetesen kirajzolódik a levélváltásokból és táviratokból egy kapcsolattörténeti ív is. Egy levél átgondoltabb érzelem- és gondolatközvetítésre ad lehetőséget, mint az élőbeszéd, és nemcsak a címzettre, de a feladóra is hatást gyakorol az, ahogy saját alkotói magatartását, írói és szerkesztői öntudatának aktuális állapotát, gondolatait a világról papírra veti, és megosztja valaki mással. „A levél által megnyitjuk önmagunkat mások tekintete előtt” – írja Foucault, amitől a címzett(ek) is megnyílhat(nak) a feladó felé. Persze nem is csak misszilis lehet egy levél, sokszor épp az a célja a már-már napló- vagy kiáltvány jellegű, fiktív leveleknek, hogy azokban a szerző a gondolatait szavakba foglalja, vallomást tegyen, álláspontját nyilvánosan fejtse ki. Ma már talán kevésbé, de az előző évszázadokban a levél erős identitásformáló erővel is bírt, például egy (írástudó) család a kollektív eseményeken (keresztelőtől temetésig) és az olyan kapcsolattartási gyakorlatokon keresztül jött létre és tartotta fenn magát, valamint az érzelmek folyamatos cseréjét, mint a levél – az éveken, évtizedeken át tartó levelezéseknek sokkal inkább az érzelmi, mint az információátadó szerepe lehetett meghatározó, persze a kettő nem választható el egymástól.
Szilágyi Zsófia: Sok irányba lehetne Péter kérdéséből elindulni, és én az előadásomban nem véletlenül vettem fel a személyes szálat, azért is hoztam bevezetésképpen saját leveleket, mondjuk, annak kapcsán, hogy mennyire nem lehet mindent elhinni, amit egy írói levelezésben olvasunk, hiszen mi sem mindig az igazat írtuk, mert tényleg elég jelentős archívummal rendelkezem, s egyébként is abban a helyzetben voltam az utóbbi időben, hogy a családi levélhagyatékot kellett rendeznem. Édesapám halála után ránk maradt több ezer levél. Ő etnográfus volt, itt végzett a Debreceni Egyetemen, egészen 1981-ig különböző vidéki városokban élt, és igen kiterjedt levelezést folytatott. A HUN-REN Néprajztudományi Intézetének adattára a szakmai leveleit elkérte, leltározta, és előzetesen nekem kellett válogatnom, hogy mi szakmai, s mi nem, s ez nagyon érdekes feladat volt, mert kirajzolódott belőle egy teljes tudománytörténeti háló, főleg azért, mert édesapám, éppen mivel vidéken élt nagyon hosszú ideig, elsősorban levélben tartotta a kapcsolatot a szakmával. Ráadásul neki megvoltak az oda-vissza levelei, mert indigóval írt, és elrakta a másolatokat. Tehát, mondhatni, archiváló család vagyunk, én is őrzöm a barátaimmal váltott leveleimet, de azokat is, amiket az úttörőtáborokból írtam haza. E munka révén sok mindent végiggondoltam, például azt, hogy mi átmeneti generáció vagyunk, egyfajta hidat próbálunk képezni Móriczék, Nemes Nagyék vagy akár apámék (aki ’39-születésű volt) és a hallgatóink között. Én mindvégig leveleztem a nagyszüleimmel is, mert soha életükben nem volt telefonjuk, és őnekik például bizonyos levélformulák még úgy jelentek meg a szövegeikben, ahogy azt a polgáriban tanulták a ’20-as években: úgy címezték meg, úgy indították el a levelet, merthogy annak úgy kellett lennie, ahogy tanulták, szabályos írott műfajként. Szóval mi ezzel a háttérrel, örökséggel állunk a hallgatóink előtt, s ahogy Ádám mondta, próbáljuk megérteni, hogy akkor miért szívecskéznek vagy nem szívecskéznek folyton. A biztonság kedvéért le is fényképeztem azt a diádat, amin megmutattad, hogyan értjük félre a fiatalok emojihasználatát, mert azt még átismétlem otthon, hogy kevesebbet szerencsétlenkedjek, ha a tanítványaimmal írásban kommunikálok.
Szirák Péter: Igen, ugye az archaizmus, hogy én még a Messengeren is úgy írok levelet (vagyis levelet írok!), hogy megszólítom a címzettet, hogy „Kedves…”, de közben látom, hogy ez nem annyira dívik, úgyhogy amolyan öregségi mutató…
Bódi Katalin: Nagyon izgalmas szerintem az, amire Adrienn és Zsófi is utalt, hogy egy kommunikációs forma megismerhető például az írói levelezéseken keresztül. Én klasszmagyarosként elsősorban a 18–19. század fordulójának az írói levelezéseket ismerem valamennyire, és bár leginkább adatokat keresünk ebben a korpuszban szövegkiadások jegyzeteihez, de nagyon sok mást is talál az ember bogarászás közben: nyelvi fordulatokat, érzelmi kötelékek nyomait, önreflexiót, vallomásokat, hétköznapi események megörökítését. Mindezekből lehet következtetni a nyilvánosság korabeli működésére, az érzelmek történetére, de műfajtörténetre és kommunikációs szokásokra is. Amikor például zajlik az Árkádia-pör Kazinczy és a debreceniek között, akkor Kazinczy a debreceni orvosának, Szentgyörgyi Józsefnek megírja levelében a vita aktuális eseményeit saját nézőpontjából, de ugyanabban a levélben megírja azt is, hogy éppen milyen testi bajai vannak – neki, vagy éppen a feleségének –, olyan intim részletekkel, amelyek miatt akár el is pirul az olvasó. A levél ekkortájt nagyon szabályozott műfaj, s mégis nagyon tág világot tud megnyitni a kommunikációban, amelynek végeredményben utólag az indiszkrét olvasó is részese lesz.
Guld Ádám: Ahogy hallgatlak benneteket, folyamatosan cikáznak az agyamban a gondolatok. Én magával a levéllel, mint formátummal, ahogy említettem is az előadásom elején, egy bő 10-15 éve abszolút nem foglalkoztam, de ahogy hallgatom a diskurzust, az a kérdés kezdett el izgatni, hogy a média technológiai változásával, a trendek átalakulásával, egy-egy ehhez hasonló beszélgetés majd 50-60 év múlva, visszatekintve a mi kortárs irodalmárainkra, szerzőinkre, vajon lefolytatható lesz-e. Ezzel kapcsolatban elég szkeptikus vagyok, mert egy sor dolog előttem van, ami a digitális kultúrában történik. Az egyik például egy nagyon sokszor hangsúlyozott általános érvényű állítás, miszerint a digitális kultúra az mindig jelen idejű. Tehát folyamatosan archiválja magát, de amikor pont ez az archiválási folyamat zajlik, akkor van egy olyan,viszonylag hosszú időszak, amikor értéktelennek számít maga a tartalom, és ugye dobáljuk be a spamek közé. Meg egy idő után töröljük a leveleinket, mert átlépjük a tárhelynek a tárolókapacitását, és mondjuk nem vagyunk hajlandóak előfizetni a Gmailen egy extra csomagra, szóval így rengeteg információ elvész. Ebben benne van a digitális kultúrának ez a pillanatnyisága, ami szerintem így nehezen áthidalható, mert kevesen vannak (és én sem egyébként), akik kinyomtatják, vagy mondjuk valamilyen merevlemezre lementik ezeket a leveleket. A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon mit neveznénk 2024-ben levelezésnek. Vagyis, hogy azt a formát, amit Péter is említett, hogy van megszólítás, vannak bekezdések, és összetett mondatok vannak összefűzve egy koherens egésszé, egy szöveggé, aminek aztán van egy lezárása, meg egy elköszönés? Vagy mondjuk az instant üzenetküldő rendszereken keresztül váltott üzeneteket is? Vajon ezek digitális levelezésnek minősülnek-e, miközben
a szövegszerűséget adott esetben már a képiség váltja ki. De az is egy kérdés, s ez az aktuálisan zajló forradalom, aminek egyébként a hétköznapi gyakorlatban már egyre nagyobb a jelentősége, hogy a mesterséges intelligencia átveszi-e tőlünk azt a feladatot, hogy levelet írjunk? A kollégáim közül sokan járnak így el, és hogy őszinte legyek, én is éltem már ezzel az eszközzel. Bizonyos hivatalos leveleket nem vagyok hajlandó fogalmazgatni 15 vagy akár 20 percen keresztül, merthogy egy megfelelő paranccsal gyakorlatilag egy másodperc alatt le tudok generálni egy tökéletes szöveget. És volna még egy dilemma, s ez megint csak a digitális kultúrának a sajátossága, nevezetesen, hogy a klasszikus levelezések mintájára ezeknek a tartalmaknak a visszakutathatósága ma már egyébként az adatvédelemmel is összeütközne: ki kezd el turkálni az én levelesládámban, milyen levelek vannak még ott, amikről nem biztos, hogy szeretném, hogyha az utókor tudna? Meg egyáltalán, hogy férek hozzá? Ugye az is nagyon sokszor probléma, akár a közösségi, akár a regisztrált felhasználói platformok esetében is, vagy a levelezőprogramok regisztrált felhasználói esetén, hogy a levelező halála után senki nem tudja például a belépési jelszót, merthogy az annyira privát adat.
Bódi Katalin: Ez a most kutatandó írói hagyatékokban is egy alapvető kérdés. A leveleknek igen tekintélyes része elektronikus adathordozón van meg, és nincsen meg papírformátumban. Ez nyilván egy jogi kérdés, hogy egyáltalán mi a nyilvános és mi nem az. Mindez pedig mégiscsak rámutat a levelezés hagyományos formájának lezárulására, és egyre inkább rámutat egy olyan képlékeny határra
a múltban, amely után már nemigen lehetséges az írói levelezéseket a hagyományos módon kutatni. Az írógép előtt a kézírás sajátos tevékenysége, a papír, a toll, a tinta és a kéz összekapcsolódásának dinamizmusa az írás tevékenyégében nagyon hangsúlyossá tette a testi-fizikai eseményt, a nyelv materializálódásának viszonylag lassú folyamatát, a formálódás fázisait az áthúzásokkal, a piszkozatokkal vagy akár a megsemmisítéssel. Ez engem a mai napig elvarázsol, még akkor is, ha ma már a kéziratokat is csak a monitoron látjuk. A levélírás nyilvánvalóan a hagyományos értelemben megszűnik, vagy legalábbis nagyon másként zajlik a modern technikai apparátusokkal: eltűnik a formálódás, a csiszolgatás, eltűnik a manuális tevékenység összetettsége, de a nyelv is megváltozik, mert eltűnnek szavak metaforikus jelentései (például a pennáé vagy az üres papíré, de hát már a postásé is…). Ugyanakkor az írás fizikai folyamata ma is meghatározó a billentyűzeten, de a telefon képernyőjén is, a megjelenő kis boríték fölött érzett kíváncsisággal vagy szorongással, illetve az érintőképernyőn pötyögött gyors üzenetek mögött ott van a kéznek egy újfajta érzékeny mozdulatsora.
Szilágyi Zsófia: Édesapámék például átálltak az e-mailezésre, no nem túl lelkesen, s nem is feltétlenül gördülékenyen, de ebből származik a legsajátosabb dokumentumtípus, amit találtam ebben az anyagban: a kinyomtatott, borítékban feladott e-mail. Apám a tiszai halászattal foglalkozott, és volt egy nagyon jó barátja, Ede bácsi, Solymos Ede, aki meg a Duna halászatával. Egész életüket végiglevelezték ebben a témakörben. S jöttek Ede bácsitól ilyenek, hogy Miklóskám, küldtem neked egy e-mail-levelet, de én ebben nem hiszek, ezért postára is adom. Na most ugye az e-mailek nincsenek meg, mert mi nem néztük át apám e-mail fiókját, azt valahogy nem akartuk bolygatni, viszont Ede bácsi kinyomtatott e-mailjei megvannak, és azok most már az adattár részei.
Pataky Adrienn: A napi internethasználat előtt is születtek számítógéppel írt levelek, azelőtt pedig írógéppel írt levelek. Például a Nemes Nagy-hagyatékban megtalálható, írógéppel írt leveleket minden bizonnyal nem a szerző gépelte le, mert ő nem volt hajlandó írógépet használni, hanem valószínűleg Lengyel Balázs. Régóta ismertek olyan kutatások, amelyek arról szólnak, hogy egész más a szöveg megalkotottsága, attól függően, hogy kézzel ír az ember, vagy írógéppel, s a számítógépnél ez hatványozódik: az autocorrect bekapcsolása erősen befolyásolja a fogalmazásmódot és a gondolatmenetet, a mesterséges intelligencia pedig tovább bonyolítja a helyzetet. A hagyatékoknál tehát mindenféleképpen tekintetbe kell venni az írástechnikát és a hordozót, például Borbély Szilárd vagy Petri György hagyatékának egy része számítógépben maradt meg. A közgyűjtemények igyekeznek felkészülni az ilyen anyagok tárolására és feldolgozására, a PIM-nek például van a digitális tárhelye –
az adatok kinyeréséhez, pláne régi számítógépek esetén, nyilván informatikai tudás, azok értelmezéséhez elemző programok is szükségesek, mindez túlmutat a hagyományos értelemben vett filológus kompetenciáin. Persze a számítógép mint eszköz sokat segíthet is, léteznek már kéziratfelismerő szoftverek, amelyek előbb-utóbb megkönnyíthetik a kiadatlan levelek feldolgozását.
Szirák Péter: Az emberek alakították a levélformákat, s a levelek formálták az ember személyiségképét, tudását és érzelemvilágát. A levelekben kognitív képességek tárolódnak, utazások története, ország- és világismeret, de akár eltérő korszakok eltérő szerelmi kódjai is. Ádám előadásának második felében a hangulatjelek szemiózisa, változó generációs használata került terítékre. A beszélgetés előtt talán Zsófi említette, hogy tőle azt kérdezték a hallgatói, hogy abban az időben, amikor még nem voltak hangulatjelek, vajon honnan állapították meg, hogy egy szöveg vicces vagy nem vicces… De a régi levelekben is volt némi szerepe a vizuális jeleknek.
Pataky Adrienn: A gondolatok részletesebb, minél transzparensebb kifejtésére való törekvés, a mondatok színezete, a címzettre szabás irányadó volt a modalitás tekintetében, és mondjuk egy hosszú e-mail írásakor/olvasásakor ma is az. A kiterjedt és sűrű levelezések folyamatos párbeszédet jelentettek, ha valaki nem értett valamit, a válaszlevelében szóvá tehette a nemértését, illetve kérhetett pontosítást – sértődések, félreértések persze nyilván így is akadtak, de ez ma sincs másként, még a hangulatjelek, emotikonok, gifek, egyéb ábrák sem képesek maradéktalanul pótolni az élő találkozáskor tapasztalható, szavakon túli (mimika, hanglejtés, testtartás, proxemika stb.) érzelmi töltetet, de ilyeneket egyébként is elsősorban „magáncélra” használunk, szakmai-munkahelyi levelekben aligha, vagy legalábbis ritkán. Ugyanakkor gyakran eleve cél lehetett a szándékos elkenés, a homályosság vagy épp a sorok közötti olvashatóság, a másként (is) érthetőség… A levelek alternatív kommunikációs csatornái éppúgy figyelembe veendők, mint ahogy a levelek eltérő olvashatósága is: a Rákosi- és a Kádár-rendszer idején, a diktatúra viszonyai között keletkezett levelezéseket máshogy kell olvasnunk, mint a két világháború közöttieket. Innen is látszik, hogy a levelek a társadalomtörténet autobiografikus forrásai, mentalitástörténeti tényezők, éppúgy, mint a naplók és a memoárok. Az emotikonok egy-egy kezdetleges formája a régebbi levelekben is fellelhető, a Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs leveleit közreadó kötet hátuljára épp egy ilyen példát tettünk. Ez egy 1981-es, Cs. Szabónak írt, kéziratos levél zárlata, amelyben Lengyel „Szeretettel üdvözöl” elköszönéssel búcsúzik, Nemes Nagy pedig így zárja a sorait: „♥-ből, Ágnes”, tehát a szív szó kiírása helyett egy szívet rajzol. A levélgyűjtemény egészében jellemzőek az olyan elköszönések, mint hogy „ezerszer csókollak”, „szeretettel ölellek”, „szíves üdvözlettel” stb., ez a mai szokásokhoz képest már nagyon színpadiasnak, de legalábbis túlzottan érzelemdúsnak tűnhet. A 18–19. századi levelezésekben, ezt Katalin jobban tudja, előfordult, hogy a férfiak is „forró csókok”-at küldtek egymásnak, vagy egyéb, ma már túlzónak tetsző elköszönéssel éltek, ami annak, aki nem ismeri a korabeli szokásokat és a levelezések szóhasználatát, furcsának tűnhet, és téves következtetésekre juttathatja.
Bódi Katalin: Ami a modalitás, az őszinteség/hazugság kifejezését illeti, Kazinczynál például onnan lehet tudni, hogy mondjuk valakinek hazudik, hogy egy másiknak megírja, neki hazudott, de arra is van példa, hogy a kézirat margójára jegyzi fel, valójában mit is gondolt. Vagy hogy lódított, vagy nem úgy gondolta, vagy azért mondta, hogy befolyásolja és így tovább. Ha vele valami történt, vagy valamit fontosnak tartott, akkor azt ugyanazon a napon akár 4-5 levelezőtársának is megírta. Vagyis olyan nincs, hogy csak tényt közöl, hanem manipulál is, érzelmi információkat, nagyon erős érzelemkifejezéseket is ad, s ezek befolyásolják az igazságtartalmat. Az Adrienn által említett érzékeny barátságoknak a kommunikációja tényleg összehasonlíthatatlan azzal a kommunikációs formával, amely ma zajlik. (Ennek a félreértése futotta be a nyilvánosságot Nyáry Krisztián elemzésének köszönhetően, aki Kazinczy és a fiatal Kölcsey között homoszexuális viszonyt feltételezett néhány levelük elolvasása alapján. Nem arról van szó, hogy a klasszmagyaros kutatókat zavarná ez a kapcsolat, inkább arról, hogy ez teljes félreértés, hiszen Kölcsey és Kazinczy között, illetve Kazinczy és a fiatalabb írótársai között tényleg nagyon erőteljesen megvolt ez a szeretetkapcsolat, vagyis az érzékeny férfibarátság, és ezt felkavaró mai szemmel olvasni, hiszen nagyon őszintén ad számot az érzelmekről, a másik iránti rajongásról, a szellemi hasonlóság fölött érzett örömről, a szeretet érzéki tapasztalatairól). Emojik vagy egyéb illusztrációk, amit Adrienn mutatott, a kis szívecske, ilyenek nincsenek a régi írói levelezésekben, de rajzok vannak, a képiség – akár a nyelvben – nagyon is jelen van, például amikor Kazinczy tervezi az angolkertjét Széphalomban, akkor lerajzolja egyik-másik levelezőtársának, de lerajzolja a Csokonai-emlékműtervét is. Egészen szívbemarkoló, hogy lerajzolja az embereknek az arcélét, akikkel találkozik, egy-egy nővel vagy költőtárssal, vagyis közvetíteni akarja a tapasztalatait rajzokkal, amelyek tintával és lúdtollal készülnek. Az árnyképrajzolás gyakorlata persze nagy divat volt a 18–19. század fordulóján, egyfajta társasági tevékenység is, amely végeredményben megelőlegezte a dagerrotípia technológiáját, és nagyon erős volt benne a megörökítés és a majdani emlékezés szándékának gesztusa.
Szilágyi Zsófia: Még visszatérve a hallgatók kérdéséhez: nyilván voltak a levelek olvastán félreértések, amiket aztán újabb levelekben lehetett tisztázni, vagy akár telefonban, személyesen, olyasmiket, hogy valaki viccelt-e vagy nem viccelt. Volt úgy, hogy megsértődtünk, akkor aztán onnan alakult egy újabb kommunikációs helyzet. Manapság másféle kavarodások vannak, az is előfordult már velem, hogy az emotikont nem csak e-mailben használta egy hallgató, hanem, mondjuk, egy szemináriumi dolgozatban, és akkor arról kellett diskurálni, hogy szemináriumi dolgozatban miért is nem használunk szmájlit… Látom, hogy Bényei Péter kollégánk bólogat, tán neki is volt ilyen esete. A hallgatók számára ez egy általánosan használt kommunikációs forma, és egyre nehezebb a különbségekre rámutatni, azokat érzékeltetni.
Guld Ádám: Abszolút. A Kazinczy-féle párhuzamos levelezésről és a rajzokról meg az jutott eszembe, hogy akkor régen is volt csoportos chat, és csatoltak szelfit, csak más volt a formája. A kutatásainkból egyébként az derül ki, hogy a fiatalok elképesztően szomjazzák azt, hogy a szöveges üzenetek vizuálisan, érzelemkifejező képi elemekkel legyenek kiegészítve. És az egyik legnagyobb frusztráció a számukra, amikor ez nem történik meg, mert a szöveg önmagában számukra egy passzív-agresszív üzenet, hogyha az emotikonokat valaki nem illeszti mellé az írásos szövegeknek. Ami még egyébként eszembe jutott, és ez is összefügg az érzelmekkel, az a gyorsítás és a lassítás trendje. Alapvetően azt mondjuk, hogy a digitális médiakultúra minden irányból a gyorsítás irányába hat. Ez azt jelenti, hogy az egyre több platform, az egyre rövidebb fogyasztásra szánt idő egyre sűrűbb jelentéssel működő tartalmakkal jár. A fogyasztók döntő többsége ebben él, ez tükröződik lényegében a Messengeren, az összes instant üzenetküldő rendszeren és abban a módozatban is, ahogy mi ezeken keresztül kommunikálunk. De vannak nagyon izgalmas ellentrendek is. És ezek a levelezésben, az írott üzenetek megalkotásában is felfedezhetőek, s életstílus-csoportokhoz, vagy bizonyos szempontból speciális szubkulturális identitásokhoz kapcsolódnak. Ez az ellentrend egyébként jellemzően egy magasabb társadalmi státuszhoz, gazdasági és kulturális tőkéhez kapcsolódik. Ugyanis a Z-generációs, huszonéves fiatalok között megjelenik az a jelenség, hogy írnak papír alapú hagyományos levelet, sőt képeslapot is. Mivel annyira értéktelen ma már, és annyira semmiféle energiabefektetést, illetve semmiféle emocionális bevonódást nem igényel az, hogy rákattintok egy GIF-re és elküldöm, vagy kiteszem Facebookra, hogy boldog karácsonyt, aztán aki látja, látja, aki nem, az nem, hogy inkább veszem a fáradságot, és akkor megvan az életemben az a 3-4 ember, akinek fogom magam, s papíralapon írok egy képeslapot, vagy írok egy levelet. Szóval ilyen szempontból ez a lassítás irányába ható ellentrend jelen van, ez létezik, és ilyen értelemben ez megint felértékeli a levél műfaját.
Szirák Péter: S mi a helyzet a válaszra nem váró, hátrahagyott, utolsó levelekkel, a történelem- és sorsalakító búcsúlevelekkel? Az irodalomtörténet egyik leghíresebb, igaz: fiktív esete Phaidra rágalmazó búcsúlevele Euripidész Hippolütoszából. Ami a „valóságos” utolsó üzeneteket illeti: József Attila három búcsúlevelet is írt, Teleki Pál is írt búcsúlevelet, Széchenyi viszont nem, s ennek kivételes jelentősége van az értelmezésben, hogy megérthetjük-e, hogy mi történhetett, hogy a titokról tudunk-e valamit, vagy sem. A búcsúlevél, ez a drámai vagy többnyire tragikus műfaj inkább hagyományos levél?
Guld Ádám: Az a helyzet, hogy van ilyen most is: posztok vagy akár időzített videók formájában, de sokszor élő videóközvetítésekben is megjelenik. Ez ma valóban egy önálló digitális műfaj.
Bódi Katalin: Világos, hogy a búcsúlevél egy külön műfaj, akár a szépirodalmi, akár a hétköznapi példáit nézzük, amely mintha felerősítené a levél alapvető kommunikációs ismérveit, mármint azt, hogy a levélíró szavait és személyét tárgyiasítja a papír és az írás által, és a levélíró halálával pedig az ő helyére lép. Mintha örökre a jelenben tartaná a megíró személyét, de csak a leírt szavait őrizve, folyamatosan figyelmeztetve az idő visszafordíthatatlanságára, élet és halál szoros és paradoxonokkal terhelt kapcsolatára. A búcsúlevél egyfajta beszédaktus, amely a halálba való átlépés eseménye maga – talán emiatt jut eszembe a szakítólevél, mely hasonlóan dinamikus cselekvésként érthető. Az irodalmi példák közül érdekes lehet Valmont vikomt szakítólevele a Veszedelmes viszonyokból, amelynek elolvasásába Tourvelné gyakorlatilag belehal, hiszen a levél megkérdőjelezi azt a szerelmet, amelyet közösen megéltek, és amely miatt megcsalta a férjét – ráadásul a levél Merteuilné útmutatása alapján íródott, vagyis szembesíti az olvasót az intimitás illuzórikusságával. A másik izgalmas szakítólevél-példám a Bovarynéból való: amikor Rodolphe rájön, hogy nem érdemes Emmával tovább vesződnie, hiszen a nő romantikus ábrándokat kerget a szöktetésről és a szenvedélyes szerelemről, szakítólevelet küld neki, amelyet a korábbi szeretőitől kapott ömlengő, nevetséges, sablonos levelekből másol össze – és mintha visszhangoznának benne Valmont érvei –, majd némi vizet csepegtet a papírra, hogy úgy tűnjön, forró könnyeket hullatott írás közben. Emma a levéllel a padlásra menekül, ahonnan ráadásul látja Rodolphe-ot távozni a városkából – viszont ekkor még nem képes az öngyilkosságra, holott tudja, hogy az élete teljesen üres és kilátástalan.
Pataky Adrienn: Phaidra búcsúlevele jól mutatja, hogy még ennek az intimnek gondolt műfajnak az igazságtartalma sem kézenfekvő – szerzője a halála után is szeretné biztosítani a „jó hírnevét”, ennek érdekében hazudik. József Attila esetében máig vitatott, hogy a halála napján (édesanyja, Borbála névnapjának előestéje) írt négy levél búcsúlevél-e (azaz öngyilkos lett-e), pedig az egyik levél melléklete (is) megerősítő erővel bír. A Meghalt Juhász Gyula átirata, egy csonka szonett, a korábbi gyászvers tercináinak elhagyásával és a múlt idő jelenre változtatásával („békén nyitja most a sírt”) performatív szöveggé, búcsúverssé válik, tehát tulajdonképpen itt is a halálba átlépés eseményének lehetünk tanúi. A lassúság–gyorsaság kérdéséhez, a levélváltás ciklusához érdemes hozzátenni, hogy száz éve sok sürgöny és „expressz levél” kézbesítődött, a Magyar Királyi Posta napi kétszer járt. Tehát ha nem is azonnali, de aznapi információátadás lehetséges volt akkoriban is, legalábbis a nagyobb településeken. Babits és Gellért azt is sürgönnyel vagy levéllel kommunikálták egymással, hogy holnap gyere Budapestre, vagy holnapután érkezek hozzátok. Természetesen ezekben az esetekben a nyomdai levonatok is posta útján érkeztek, egy 1931. március 8-i, vasárnapra datált levélben például azzal az instrukcióval érkezik meg Babitsékhoz (Török Sophie-hoz) egy levonat, hogy azt hétfőn délelőtt 11 óráig kell korrigálni. Ez minden bizonnyal meg is történt, az ominózus novella a 16-i lapszámban napvilágot látott. A levelek többnyire hamar megérkeztek a címzetthez, vagyis az akkori nem azonos a mai levéltempóval, ezt érdemes szem előtt tartanunk.
Szilágyi Zsófia: A tempó alakulásához valamit: nekem meghatározó emlékem, hogy amikor a 80-as években nyaralni mentünk, vagy úttörőtáborba, akkor mindig kötelezően feladtuk a képeslapokat, volt egy címlistánk, hogy kinek kell ilyenkor írni, haza, nagymamáknak, nagynéniknek. És mi előbb értünk haza általában, és utánunk jött meg a képeslap: persze, ennek az is lehetett az oka, hogy elfelejtettük a lapokat az első napon feladni, és egyébként sem volt az a nagy izgalom, hogy, vajon, odaért-e a gyerek, mert mindenki biztos volt benne, hogy nyilván szerencsésen megérkezett, ahogy ezt rá is írtuk a képeslapra, mindig ezzel a formulával. Vagyis a gyorsaság–lassúság a 80-as években, összevetve a mostani időkkel, nem is olyan egyszerű kérdés.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások